Szombat előfizetés 2017

A csillár

Írta: Polgár András - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Polgár András

A csillár

Ismerte ezeket a kékesszürke vasár­nap reggeleket. Tompa, szórt fény a há­zak között, álmosan, zötyögve baktat­nak a villamosok, távolabb, az épülő házgyári épületek közt kátrányszag, betonszag. Ember nincs a közelben.

Kicsit utálta magát ezekért a reggele­kért, éjszakákért. A cirkuszt a gyerek előtt, ezt a penetráns bohózatot, Márta jellegzetesen affektált „jó anyuka-hang­ját”, az ostoba ígéreteket, amivel elká­bítja a kisfiút: Jó legyél, mert Feri más­képp nem visz el az állatkertbe!” A gye­rek ártatlan, kéktiszta szemmel bújt a pizsamájába, engedelmesen vacsorá­zott, fürdött, bevette a gyógyszereit (asztmás volt), készségesen feküdt le a szokottnál korábban. Selypített, elselypítette kívánságait, Márta mindent meg­ígért, és minden ígéret központjába őt helyezte. „Feri holnap megcsinálja a bi­ciklidet!” „Fia gyorsan elalszol, Feri elvisz focimeccsre! Ugye, Feri bácsi?”

Túlbuzgón bólogatott, szívta a ciga­rettákat és a pokolba kívánta Mártát, a gyermekével együtt. A cél érdekében összeszorította fogát, torkot köszörült és halmozta az ígéreteket: „Holnap, meglátod, már délben érted jövök!”

A gyerek követelte a meséjét, itt már nem segítettek az ígéretek, az időhú­zás, ekkor már kitört a bőgés és a rug­dalózás, a gyereknél sosem lehet tudni, mi lesz a köhögésből. Márta, aki a fürdőszoba felé vette útját, könyörögve pillantott rá. Már tele volt a kád. Már ott párállott a fürdőhab. Már vette le a pon­gyolát, már merült volna el a gyengéd vízben, már mosta volna gyönyörű tes­tét, hogy annál kívánatosabb legyen az elkövetkezendő órákra… Megadóan ült a kisfiú mellé. Tudta, a folyamatosan duruzsoló, közeli hang elálmosítja, elzsongítja a fiút… Elképesztő baromsá­gokat mesélt, egy bizonyos „libafejű” lányról, aki találkozik a „Diridongóval” (ki a fene az?), beszélgetnek, játszadoz­nak (de mit?), (elszállnak a villamosra és elmennek a Hűvösvölgybe (de hogy ott mi történik?). A gyerek már elkezd­te az ásítozást. Csak most nem abba­hagyni!

Márta gömbölyű, vidám és érthetet­len. Megérinti a keblét, nevet. Megcsó­kolja a nyakát, nevet. Beléhatol, kacag. Állítólag idegességében nevet. Nesztele­nek. A szomszéd szobában Rózsi néni, a nagyanyja. Egész éjjel nem hunyja le a szemét. De a füle rossz.

Aludni nem szabad! Kapunyitás után pár perccel kötelező kisompolyogni, Márta eszelősen fél a szomszédoktól. Kapkodva öltözik. Márta sürgeti. Rossz szagú, elhasznált levegő. A szegénység lüktetése. „Hozol tejet? Húst? Szalámit? Vitamint?” Az ajtó mögül a gyerek asztmás zihálása. Pedig Márta a gyerek gyógyszereit mindig kiváltja. Rózsi néni receptjei közül csak a felét veszi meg. Aktus után felugrik, az ajtóhoz siet, hall­gatózik, visszatér az ágyba, és megnyu­godva érinti meg „ott”.

Ilyenkor mindig a nyomdára gondolt. Amikor elindul a gép. Száguldanak a friss lapok. A festék, a gép, a papír cso­dálatos szaga! Az álmos képű szer­kesztők. Az első újság, ami lejön a gé­pen és végre a kezébe veheti.

Aztán, már az utcán, a hátába szúrt tekintet. Márta az ablakban, az aggó­dás tekintete. Szeretsz? Igen vagy sem? Jössz-e még? Lesz-e kereseted? Van-e munka a nyomdában? Tudsz-e hozni? Kaja, gyógyszer, játék, egy üveg kölni.

A nagyanyja, Rózsi néni csupa csont, reszketeg, szinte béna asszony, kezét tördelve figyelt a karosszékből. A másik szoba áporodottsága, az apró lámpára vetett kendő, érezte az orvosságok sza­gát, a bilit. Rózsi néni csupa csont, resz­keteg, szinte béna asszony, kezét tördelve figyelt a karosszékből. A másik szoba áporodottsága, az apró lámpára vetett kendő, érezte az orvosságok sza­gát, a bilit. Rózsi néni fényképeit nézik. Egy hímzett varródobozban őrizgette őket. Pékműhely Mezőtúron. Kicsi, kö­vér papa a péklapáttal. Sóletet is vállal. A szobában Anyuska. Három kislány. Rózsi néni és Amálka, Hédike. Felettük jókora csillár, hatalmas üvegbúra, elöl „Alef” betű. Nyolckarú csillár. Fénye az otthon melege.

Ritkán beszélt az idős nővel, inkább akkor, amikor éppen elment az orvos és nem voltak fájdalmai. Lecsapolta ha­sából a vizet, egész karcsú lett. Az „alvó számlákról” beszélt. Komoly fejlemé­nyek várhatók, mondta ábrándosán. Bi­zonyos külügyminiszterek is foglalkoz­nak a kérdéssel, tette hozzá megerősí­tésképpen a tévé is mondta!

A szobában, feje felett kommersz csillár, négykarú, három körtét gondos kezek kicsavartak, csak egyikük világít. Mártának nincs munkája. Volt férje nem fizet. Sőt eltűnt, nyomtalanul. Rózsi né­ni nyugdíjából és a családi pótlékból él­nek. Iszonyatosan szegények.

„Ha még egyszer a csillárunk alatt ülhet­nék Anyuskával…” – mondta Rózsi néni.

A villamosból feltűnik a Kossuth-szobor. Szomorúan, kékes szürkén áll a néptelen téren, vállán, hátán és a hasán a rengeteg guanó, fején verebek tolon­ganak.

Eszterke „carrarai márványból fara­gott, levendula-szagú szobor!” – mond­ják a barátai a nyomdából. – „Ő való Hozzád, csakis ő!” Határozott jelleme kiemeli a hozzá tartozó férfit. „Olyan egészséges vagyok, hogy az már egész­ségtelen!” – viccel magáról a lány.

Csupa erő. Biztonságérzetet jelent. Mellette minden olyan könnyű, olyan magától értetődő. Vitorlázás közben fá­zott meg. Negyvenegy fokos láz vacogtatta. A lány apja a kaszinóban ment.

„Ne izgulj, nem halok meg!” – mond­ta Eszterke. – „A vihar meghal? Hát a szél?” Elnézte sápadt arcát, izzadt, ve­rejtéktől hideg bőrét, és egyáltalán nem volt biztos ebben. De a lány másnap már teniszezett. Apjának saját pályája volt. „Öt évet adnák az életemből, ha beszélgethetnék Beethovennel…”

Az ember elmúlt huszonhat, megunta a csavargást, megunta a félrelépést, az ember otthonra vágyik, az ember soha életében nem ismert még senkit, akiből tökéletesebb feleség válhatna, mint Eszterkéből. És mégis megcsalja.

Hónapokig érlelte a gondolatot. A Szi­geten, egy séta alkalmával megkérte a kezét. Sután, ügyetlenül, talán félsze­gen, de megkérte. „Azt hiszem, életem legnagyobb könnyelműségét követem el, ha igent mondok… De azt is meg­mondom, két éve várok erre a pillanat­ra… Ezért nemet se mondhatok, mert megszakadna a szívem…” Belekarolt, hosszan ecsetelte, mennyire fáj és nyo­masztja ez a Márti-ügy. (Honnan tud ró­la egyáltalán?) Van egy pár apró feltétele: Márti – soha többé! Otthagyja a nyomdát! A papa sportszerboltjában fog dolgozni!

Nna, azt már nem! Mindig nyom­dász akart lenni! Imádja a munkáját. Kitanulta a fényszedést, a mettőrséget, a nyomdai fotózást! A nyomda – marad!

Eszterke a száját nyújtotta. „Jó. Egyelőre.”

A papa elvitte őket a kaszinóba, „el­jegyzési játék”. Adott kétszáz márkát, azt tesznek, amit akarnak! A 4-esre tet­tek. Aztán a 33-asra. A kétszáz márka hamar elúszott. A papa egy másik asz­talnál játszott, „hátracsúszott” frizuráján csillogtak a lámpák fényei, nagy vesz­tésben volt. Több mint kétszáznyolc­vanezret hagyott az asztalon. Agyában visszhangzott a krupié gépies kiáltása, a golyó cserregése, a zsetonok nesze. Úristen! Kétszáznyolcvanezer… Mártáék ebből fél évig élnek…

Odaért a ház elé. Kopott szálú, repe­dezett csigalépcsők. Rozoga korlát, a plafonról madzagon csüngő villanykör­te. Meghitt, ismerős illatok, valahol már az ebédet főzik, amonnan pirítós, kávé szaga. Egy rúd nyári szalámi, doboz to­jás, margarin. A nyomda elkezdte a jövő évi naptárokat: cica-naptár, baba­naptár, olasz festők-naptár, aktfotó-naptár. Gyümölcs a gyereknek, Rózsi néninek az a méregdrága szívgyógy­szer, amit sose tudott kiváltani. A vízhajtó és az agyér-elmeszesedés elleni pirula.

Márta már a folyosón várta. Vasárnapi ruhájában. Pedig kedd van. Sárga-fehér karton. A bőre akár a csokoládé. Fiúsra nyírt, szőke haja virított a mállott vakolatú, szürke falak között. A korlátnak dőlve zokogott!

Nem csókolta meg mint máskor, nem ugrott az ölébe, kézen fogta, és beve­zette a lakásba. Rózsi néni szobájában feje tetején állt minden, mintha költöz­ködés lenne.

Rózsi néni, talpig feketében, aprón, jelentéktelenül, mint mindig, ajkán ér­teden mosollyal fogadta. Karján a hor­golt asztalterítő, amin hónapok óta dol­gozott.

Feltépett borítékot gyűrögetett.

Márta riadtan futkosott, hol a nagy­anyjához, hol hozzá, sírt és nevetett, le­rogyott a díványra, majd felugrott, fel­kapta a kisfiút, aki hosszú köhögésbe kezdett. Márta, karján a gyerekkel, ért­hetetlen táncba kezdett, benyomott egy gombot egy vadonatúj szerkezeten, egy új rádiósmagnón. „Mellettem robbant fel egy szerelembomba!” – énekelte az együttessel.

  • Mindenfelé kerestelek! – sírta-nevette Márta. – Telefonáltam. Az este az albérletedben is jártam. Azt mondták, túlórázol, de nem tudtalak hívni, mert nem kapcsolt a központ…

  • Én olyan boldog vagyok! Olyan, de olyan boldog! – hangzott Rózsi néni cin­cogása. Alig volt hangja. – Le se huny­tam az éjjel a szemem… – leroskadt egy székre, ölébe vette a lavórt.

Márta letette a gyereket, fürkészve fi­gyelte őt. Aztán minden átmenet nélkül rávetette magát, összecsókolta, és ol­dalt, ahol nem láthatták, megnyalta a fülét. Mint szeretkezés előtt.

Rózsi néni köhintett, torkot köszörült, ám mielőtt felolvasásba kezdhetett vol­na, unokája kitépte kezéből a levelet. Felmutatta, elrántotta a levelet szeme előtt. A borítékon egy „ZÜRICH” feliratot és pecsétet még látott.

  • Istenem! Ugye mondtam! Hányszor mondtam? – mondta Rózsi néni fátyolos hangon. – Tízmillió forint! Mennyi az?

  • Sok. Nagyon sok.

  • A Mamát megkínozták Auschwitz­ban! Gyárban dolgoztatták. Szerencsé­je van! Felébredtek a számlák! Igazol­ták az ott töltött időt! És most kártérí­tést fizetnek! – Márta repesve rohangászott a lakásban, ebbe, abba belerú­gott – Ezt is kicseréljük! A frigót! Tévét. Mosógépet!

  • Én láttam a Mengelét! Ő válogatott szét bennünket!… Fess ember volt, akárki akármit mond… – mondta Rózsi néni, de unokája táncolt a szobában, felkapott egy üveg sört és lehajtotta. Valósággal elvesz­tette az eszét. Felállt egy székre, becsavar­ta a villanykörtéket a lámpába.

  • Nem lehetne egy csillárt…?

  • Lakást veszünk! nászúira megyünk! Nápolyba? Velencébe? Hová akarod? Mondd, hogy örülsz! – Márta elárasztot­ta csókjaival.

  • De hát., ez nem a miénk… a nagyid kapta…

  • Neki nem kell. Mit csináljon vele? Örül, hogy adhat!

Odalent cincogni kezdett egy hegedű, éneklésbe fogott egy borízű hang: „Én vagyok a ’csongorádi’ gulyás… Legeltetem ’csongorádi’ gulyám…”

Márta rohant, nyitotta a bukszáját, és egymás után két ezrest dobott le a kin­tornásnak. A Fiú el akarta kapni a kezét, de a lány gyorsabb volt. Ennyiért vásá­rolt ennivalót a családnak.

Leült a díványra, Rózsi néni mellé. Az öregasszony elragadtatásában megcsó­kolta a levelet. Őrület. Képzeletében megjelentek a filmhíradós képek, a dózerral tolt, összetorlódott holttestek. A rámpa, ahol szelektálják az érkezőket. Valahogy ezt a Mengelét ő is látta! A híradóban. Rózsi néni erre, Amálka és Hédi­ke, arra. Anyuska is arra. A farkaskutyás németek. Fénylő csizmák. Gumibotok puffanása. A zsidók. A csonttá soványodott rabok. A hajak halma. A fogak. A szappanok, amit a zsidókból készítettek. Az egymásra halmozott holttestek torlód­nak, forgolódnak, lepotyognak a dömper magasra emelkedő „markában”.

Házasodjon most bele ebbe? Élvezze a tízmilliót?

Rózsi néni a levéllel a kezében ült. A gyerek köhögni kezdett, pumpájával a szájába fújtatott. Márta elcsendesedett, ölébe ejtett kézzel ült.

Csend volt. Mély, temetői csend. Ró­zsi nénit bámulta. Az asszonyban fel sem merült, hogy magára költi a pénzt. Esetleg gyógykezelteti magát külföldön. Megkísérli elszórni, utazni. Próbálni va­lamit, amit még sohasem próbált. Oda akarja adni! Aki mindig, egész életében adott és adott, az erejét, a fiatalságát, a vágyait, az egészségét, az életét. Adni akar. Semmi mást, csak adni.

Az esküvő szerény külsőségek köze­pette zajlott. Nyolcan voltak összesen. A gyerek összeszedte magát, és csak nagyon keveset köhögött. Márta es­küvői kosztümje zsebében szorongatta az asztmapumpát. A rabbi keveset be­szélt. Igaz, zenekar mégiscsak volt, egy háromtagú „Klezmer-band”.

A használtcikk piacon vásárolt az új lakásba egy „olyan” csillárt, de nem ta­lált, csak háromkarosat, át kellett alakít­tatni nyolckarosra. Az üvegbúra sem csiszolt üvegből készült és nem látszott rajta héber betű, ezért többször tárgyalt a csiszolóval, a rabbit felkereste, lerajzoltatta az „Alef”-betűt. A csillár így nyerte el végső formáját. Boldogan ci­pelte haza, és szerelte fel a nagyszoba mennyezetére.

Márta pofákat vágott, mikor meg­pillantotta. „Nem gondolod komolyan, hogy ezt az ócskaságot fogom bámulni?”

A csillárt leszerelte és levitte a pincé­be. Rózsi néni hímzett varródobozával és a fényképekkel együtt.

Rózsi néni egyébként nem vett részt az esküvőn. Az esküvő előtti héten te­mették.

Címkék:2000-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az orosz-zsidó irodalom történetéről

Hetényi Zsuzsa Az orosz-zsidó irodalom történetéről* Az orosz-zsidó irodalom terminus első szava nem csupán földrajzi megjelölés vagy nyelvi meghatározás. A...

Az emlékezet kollázsa

Az emlékezet kollázsa (Márton László: Árnyas főutca, Jelenkor Kiadó, 1999, 159 oldal, 1100 Ft) Ha úgy vélnénk, hogy a kortárs...

Close