A csernovci csodaváró

Írta: K. P. - Rovat: Archívum, Irodalom, Közösség, Világ

Joszif Burg a jiddis irodalomról és Bukovináról

Talán a kelleténél egy kicsivel több kajánsággal a hangom­ban tettem fel az agg mester­nek az első kérdésemet, ne­vezetesen, hogy milyen érzés az utolsó közép- és kelet-európai jiddis nyelvű írónak lenni. Az arca pirosra váltott, pár pillanatig levegő után kapkodott, keres­te a szavakat, de ez az aprócska stressz direkt jót tett neki: megemelte a tónu­sát, felélénkült, és egy cseppnyi egész­séges agresszivitás is kihallatszott a hangjából. „Ön, fiatalember, úgy látom, igen rosszul tájékozott. Hálunk, Cser­novciban valószínűleg tényleg én va­gyok az egyetlen, és hangsúlyozom, az egyetlen, nem pedig az utolsó, nézzen alaposabban körül Ukrajnában: nem egy tehetséges fiatalt talál Lvovban, Ivano-Frankovszkban, Odesszában, aki kitűnően ír jiddisül.”

Szívesen megérdeklődtem volna, mennyire érzi hitelesnek ezeket az írá­sokat, nem manír-e napjainkban egy kihalófélben lévő nyelven keresni az önkifejezés lehetőségét, és egyáltalán értékelhetők-e ezek a művek esztéti­kai szempontok szerint, vagy csak a nyelvválasztás gesztusában gyönyör­ködhet az olvasó. Megkérdezhettem volna, csakhogy Burg addigra már nem volt provokálható állapotban, a riportalanyom gyakorlatilag önállósí­totta magát, nem hagyta magát befo­lyásolni a kérdésektől.

„Más lett volna persze, ha azt kérde­zi, vannak-e olvasói ennek a jiddis iro­dalomnak. Itt, Csernovciban, a mi váro­sunkban sajnos nincsenek. De mi meg­teszünk minden tőlünk telhetőt: isko­láztatjuk a fiatalokat, tanfolyamokra já­ratjuk az idősebbeket, egyszóval: ismer­kednek a nyelvvel. Tudja, sehol a vilá­gon nem volt olyan magas az egy olvasóra eső írók száma, mint a volt Szov­jetunióban. A negyvenes-ötvenes évek­ben a mi irodalmunk legjelesebb képvi­selőit kivégezték a sztálini munkatábo­rokban. Sztálin idejében bezáratták a zsidó iskolákat, kultúrházakat, zsinagó­gákat, nem volt mód használni a nyel­vet, ápolni a hagyományokat. Amikor azután 1961-ben megjelent a jiddis nyelvű Sovietisch Heimland első szá­ma, kiderült, hogy még százhúsz zsidó író maradt az országban. Ők az én nemzedékemhez tartoztak, ez a gene­ráció pedig lassan eltávozik az élők sorából. Később megjelent a fiatalabb nemzedék, átvették a lapot, majd az el­ső adandó alkalommal kivándoroltak Izraelbe és Amerikába. Most a csodá­ban bízunk, lehet, hogy itt is csoda tör­ténik, hiszen mindazok, akik ma ezt a nyelvet beszélhetnék, nincsenek. Nincs az az öt- vagy hatmillió, akik a jiddisen kívül más nyelven nem beszéltek, s aki­ket a háborúban megsemmisítettek. Azt mondja, Magyarországon már alig beszél valaki jiddisül. Nem kétlem, de ott van maguknál például Szabó Vera, aki gyönyörűen beszél jiddisülnem hiszem, hogy minden ok nélkül tanulta volna meg ezt a nyelvet, ez már önma­gában is jelzi, hogy van valamiféle ér­deklődés, valaki tanul jiddisül, mind­egy, tízen, húszán vagy ötvenen van­nak-e az érdeklődők. Azután nekik is lehetnek tanítványaik, követőik, akik potenciális olvasók, nyelvhasználók.

Nemrég jelent meg egy amerikai fo­lyóiratban egy cikkem, amelyben arról értekezem, lehet-e zsidó író az, aki nem zsidó nyelven ír. Arra a következ­tetésre jutottam, hogy ez lehetetlen. Én például kitűnően beszélek oroszul, né­metül, még írni is tudnék ezeken a nyelveken, de az anyanyelvem a jiddis. Semmilyen más nyelven nem tudnám úgy kifejezni magam, nem tudnék más nyelven úgy érezni, mint ezen. És ezzel nem csak én vagyok így, hiszen nem­zeti irodalom csak nemzeti nyelven születhet. Elképzelhetetlen egy angolul alkotó magyar író, vagy egy akármilyen nyelven alkotó német író. Aki pedig né­metül ír, az csakis német író lehet, hiá­ba ír zsidókról, hiába zsidó származású ő maga is, mint Kafka vagy Lion Feuchtwanger, Alexandr Baszewicz Zinger (I. B. Singer – a szerk.) egész életében jiddisül írt, és csakis jiddisül. Az megint egészen más kérdés, hogy ő maga fordította angolra a művei egy ré­szét. Malamud csak és kizárólag ango­lul írt, tehát az amerikai irodalom része, akárcsak – mondjuk – Saul Bellow. Ők emigráns szülők gyermekei, angolul írtak zsidókról, tehát műveik a zsidók­ról szóló amerikai irodalom részét ké­pezik. Ha ugyanezt jiddisül vagy ivritül írták volna megmert ez a zsidóság két nyelve -, akkor nyilván zsidó írók lettek volna. Kinek jutna ma eszébe például Ilja Ehrenburgot vagy Borisz Paszternakot zsidó írónak titulálni? Ezt Paszternak kérte volna ki magának elsőként, hiába zsidó származású. Bá­bellel egy kicsit más a helyzet. Tény, hogy Bábel orosz író, az orosz irodalom kitörölhetetlen része. Csakhogy ő lelké­ben, minden porcikájában zsidó. Ami­kor oroszról jiddisre fordítom Babel szövegeit, rögtön új életre kelnek, a mondatok sok-sok új értelemmel tel­nek meg, a nyelvezete egy csapásra iz­galmasabb és szebb lesz. De mit van mit tennünk: Babel sajnos akkor is orosz író marad.”

Teázás közben meggyőződhettem ar­ról, hogy a mester nem bízza az utókor­ra a majdani Burg-emlékház berendezé­sét. A falakat precízen körberakta a saját életútját dokumentáló fotókkal, véletle­nül sem fordult elő, hogy a hibátlan rendben sorakozó dossziékból hiányoz­zon egy publikáció vagy akár egy cetli. Az öntudat és a pedantéria ilyen tökéle­tes ötvöződése irigységgel töltött el, de hamar be kellett látnom, hogy Burg ese­tében ez nem annyira jellem kérdése, mint inkább tudatos túlélési stratégia. Burg a helyi zsidó kulturális egyesület el­nöke, s ha egy magafajta intellektuel nem akarja egy habókos öregúr látszatát kelteni a közéleti szerepkörben, igen pontosan kell adminisztrálnia magát és szervezetét. Burg emellett lapot szer­keszt Csernovcikije Lisztki címen, a holocaust túlélőinek visszaemlékezéseit gondozza és adja ki, jótékonysági ak­ciókat szervez, kollektív tiltakozásokat nyújt be vagy egyetértést fejez ki a ható­ságok felé – mikor mit kell. Legutóbb a bukovinai kureny emlékművének avatása zaklatta fel a helyi zsidóság kedélyeit, ami körülbelül olyasmi, mintha Szege­den a fehérterror különítményeseinek ál­lítanának szobrot „Bukovinában, de ki­váltképp Csernovciban eddig még soha­sem tudtak gyökeret verni a nacionalista eszmék. A régiek közül, persze, mára alig néhányan maradtunk, de a légkör­ből valami átöröklődött, az emberek toleránsabbak egymással, nem irritálja őket a másság. Legalábbis úgy hittem egészen mostanáig. Egy ilyen emlékmű felállítása régebben elképzelhetetlen lett volna, hiszen a szobor a legvéresebb tör­ténelmi eseményekre emlékeztet. És hiába tiltakoztunk, hiába érveltünk, csak felavatták. Amikor szóba került az em­lékmű ötlete, összejöttünk az irodánk­ban, és elmondtuk a kezdeményezők­nek mit tartunk a bukovinai kureny fe­lől. Mondtuk, hogy nem kellene, mire ők azt felelték, mégiscsak kellene. Emlé­keztettük őket, hogy ezek a fickók saját kezükkel gyilkolták a zsidókat, ők pedig azt válaszolták, nem, nem gyilkoltak ezek senkit. Nem sokra jutottunk velük. Mindezzel együtt azonban nem hiszem, hogy ez az esemény a békesség végét jelentené. Bízom benne, hogy Csernovciban éppen elég értelmes, egészséges erkölcsi tartással megáldott ember ma­radt, akinek az elméjét nem lehet egy ilyen emlékművel megzavarni.”

Az emlékmű avatásán boldog-boldog­talan megjelent: elképesztő mennyiségű pópa osztott áldást, görög katolikus egy­házi személyek gondoskodtak a buli öku­menikus jellegéről, a helyi egyetem rek­torának a szeme végignedvezte az ese­ményt, anarchista ifjak egy csoportja félhangosan lefasisztázta az összegyűlte­ket, felvonultak az egyenruhás, hazafias ifjak, dundi honleányok kíséretében, sze­mélyesen bemutatkozott nekünk a helyi televízió elnöke, aki megemlítette, hogy hazájában híres költő is egyben, és per­sze ott voltak a mieink is – az ukrán zsidó szervezetek szövetségének elnö­ke, a zsidó iskola igazgatónője, egy-két hitközségi aktivista. Utóbbiak persze nem szórakozni jöttek, csupán szerették volna megtudni, mire virradnak másnap.

Aznap este jött be az első őszi ünnep. Mint rendesen, másnap reggelre sem tör­tént csoda, csak néhány ezer csernovci polgár számára új év kezdődött.

 

Címkék:1996-01

[popup][/popup]