Szombat előfizetés 2017

A buszon

Írta: NÓGRÁDI NOA - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

NÓGRÁDI NOA

A buszon

Madarak csiripeltek a megemlékezés egy­perces néma csöndjét megtörve, és az egykori kivégzőplacc füvén békés őzi­kék legelésztek, de a képzelet fekete-fe­hér filmek árnyékával festette át a para­dox képeket. Az ember, amilyen kiszá­míthatóan kegyetlen volt akkor, olyan kiszámíthatatlanul reagál a látottakra ma. De ki tudja, milyen részben játszik közre az érzésben a spontán reakció és a helyzettel végre szembesülő, erre már jó előre rákészülő lélek válasza, aminek parancsolni nem tudunk, csak figyelni magunkat?

Ahogy kívülről – kívülről, mondom, de belülről érzem -, néztem magam, furcsa volt feltérképezni a sokkot, s mi­előtt még pszichés kiborulás jeleit vet­tem volna észre, figyelmes lettem a fizi­kai változásra: a szívem a gyomromba csúszott, de a torkomban dörömbölt, miközben a tüdőm öklömnyire zsugo­rodva csak szapora zihálássá deformál­ta a mély lélegzetet, amit a friss levegőn véve készültem megtartani a rekonstru­ált gázkamrán és krematóriumon át. Az érzelmeknek ez a hatás nem adta át a helyét, csak egyre erősödött a megráz­kódtatás, a rádöbbenés fázisaiban. En­nek leírására a fojtogatás és a fulladás a legtalálóbb kifejezés: megfojtott a tu­dat, hogy a „deported Jews from Hun­gary” feliratú képet jobban szemügyre véve akár nagyanyámat, nagyanyám szüleit is felfedezhettem volna. Hogy a nevek és tetovált karok fényképei kö­zött talán megtalálhatnám a nevüket, a számukat. Megfulladtam az ezerkilónyi haj- és cipőtömeg látványában, ame­lyekből az ő múltjuk köszön vissza rám. Minden tincs és minden bőrönd, min den konzervdoboz és szemüveg egy olyan történésnek állít emléket, amely a leghűbben demonstrálja a hatalom ke­gyetlensége és a nácizmus keltette ör­vényt, amely több millió lelket sodort magával a halálba, de amely maga talán sosem fog kihalni teljesen.

Ennek az olajozottan kattogó rend­szernek az alapja minden humanizmus nélkülözése, a nácik üzenete minden szenvedőknek: senki vagy, és ezt de­monstrálandó a brutalitás minden eszközével hajszolnak a szent árja cél, a föld színéről való teljes eltörlés, azaz a végső megoldás felé. A hatalmas német precí­ziós gépezet, valóságos halálgyárkomplexum láttán nincs megfelelő módú vagy helyes reakció, és ahogy végignézek a többieken, látom, hogy az élmény erőszakos zongoristája az érzések árnya­latainak széles skáláját játssza le az ar­cukon. Van, akiben az ütések nyomán beindul valamilyen védekező mechaniz­mus, bezárul. Én is közéjük tartozom. Azok, akik erősnek hitték magukat, most a komorak arcába látják bele saját fájdalmukat, és őket vigasztalva önkén­telenül is magukat segítik, és ez így van jól. Minden normális és semmi sem az.

Így hát nem kötelességünk fájdalmat érezni sem, és ennek a magam részéről örülök is. Mert nálam ennek a helyét nagyrészt a düh veszi át, nem sírtam. Összeszűkült szemem sarkába a düh ereje és az undor, amely kiült az arcom­ra, csikart könnyeket, és e résen át lá­tom, hogy az ember az evolúció csúcsá­nak tekinti magát, miközben a legcsúcsabb csúcsra tömeggyilkosokat hagy­tak felhelyezni. És hagyták.

Sok kérdés vetődik fel, és ezeknek nyomán sok érzelem kavarog. Mi lett volna, ha mi 60 éve élünk? Ki lenne ké­pes a túlélésre a mostani someresek, ba­rátok, ismerősök közül? Helyes-e a mód, ahogy megemlékezünk, a felújí­tott barakkok és kemencék sora? Mi lesz itt még 60 év múlva? „Zsidó Disneyland”, ahogy a cinikusok és a mara­dék nácik fogalmaznak, vagy addig megtaláljuk a megfelelő utat, hogy to­vábbvigyük az emléket a minket követő generációkba, hogy sose felejtsék el ezt a világot, a közönyt a halálhoz, a távol­ságot az élettől, a gyászt? Hiszen ők már nagy valószínűséggel nem beszél­hetnek túlélőkkel sem. Jobb lett volna az, ha a Harmadik Birodalom fejei a zsidók megsemmisítésére, a végső meg­oldás villámgyors, elsietett végrehajtá­sára fordított pénzt inkább a háborúra fordítják, és megnyerik azt? Ahogy nagyban szomorkodunk, belegondo­lunk-e abba, hogy mázlisták vagyunk, akiknek szülei a siratott áldozatok vére árán születhettek meg? Hálásnak is kell lennünk.

A gyermek eltapos egy hangyát: mi az neki? A hatalma felette körülbelül akkora, mint egy SS-tiszt hatalma volt egy zsidó fölött, min csodálkozunk hát?

Sokan körülöttem átkozott közhe­lyekkel bombáznak, drámává alakítják a Soát, megcsúfolják felszínes, színpa­dias kijelentéseikkel: „ezt úgysem fog­juk soha megérteni…” A barakkok dohos szagába képzelem a halál szagát, és máris közelebb vagyok a megértéshez. De a düh erősebb: nem fogom fel a te­hetetlenséget, amit az érzelmesek ecse­telnek, nem fogom fel, hogy milyen a cselekvőképtelenség, hogy nincs erő, hogy az ellenállás csekélysége megma­gyarázott tény, és az ellenállók istenítve vannak: emberek voltak, amikor senki más nem volt az, és az én agyam és ér­zésvilágom korlátoltságának betudható­an nem értem az értéket: úgy érzem, így kellett lennie, úgy érzem, mind ezt kel­lett volna hogy tegyék. Nem értem, mert szabadságba születtem, de érzem, mert zsidónak születtem. Én nem éltem volna túl, úgy hiszem. A megaláztatás, az emberi mivoltunkból való kivetkőztetés, a szelekciók és a percenkénti halálközel, amely végül az érzéke­lés elvesztésébe torkollik, megöli a lel­ket. Az maradt életben, aki elég jól em­lékezett az elveszett lélekre, aki titok­ban megőrizte magát.

Ha „az, aki egy embert megment, egy világot ment meg”, akkor hány világ veszett el? Emlékezzünk rájuk, és tisz­teljük az ottmaradtakat és a túlélőket, akik meghallgatást és megértést érde­melnek. És ha hazaérek, akkor úgy me­gölelem a nagyit!

A Szombat diák-novellapályázatán harma­dik helyezést elért írás.

Címkék:2006-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Lázadás

NAGY ZOPÁN Lázadás (Montázs a tizenöt éve elhunyt I. B. Singer Mesüge című regénye nyomán) Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús...

Egymás tagjai a test szerint

Egymás tagjai a test szerint Nádas Péter: Párhuzamos történetek, Jelenkor Kiadó, 2005. A néma tartomány, 432 oldal, 2500 Ft, Az...

Close