Szombat előfizetés 2017

A bakancs

Írta: Berczeller Imre - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 

Vasárnap, 1944. október 22-én délelőtt 1/2 12 h.-kor, a sátoraljaújhelyi 312 sz. hadikórházban D. L. mis­kolci illetőségű egyén, epehólyag-gyulladást követő tüdőgyulladásban elhunyt.”

Ez lett volna bizonyára a gyászjelentés békés körül­mények között. Abban az időben azonban nem adtak ki a tábori kórházak ilyesfajta jelentést, sem muszosokról, de még az emberszámba vett katonákról sem.

Bent voltam éppen a kórházi szobának használt nagy tornateremben, amikor előző nap behozták. Szokatlanul sok holmija volt. Két pokróc, teli hátizsák. Nem lehetett szegény ember otthonról. Ahogy ott összeroskadtan ült barnakockás zakójában és bricsesznadrágjában is látni le­hetett, hogy valamikor magas, erőteljes férfi volt. Beteg­ségtől, éhezéstől és fáradtságtól elgyötört arcából élesen ugrott ki horgas orra. Bizonytalan színű szemei össze­húzódva ültek beesett üregeikben. A szenvedés két mély árkot húzott az orrnyeregtől a szája sarkáig.

Nagyon rosszul érezte magát. Egész éjszaka nyögött, panaszkodott. Borogatásokat kapott. Reggel két beöntést adtak neki, de csak nem javult az állapota. Nagyon gyenge volt. Ránéztem sovány arcára és megijedtem. Az árkok és az orrcimpák, az orrhegy egészen elfehéredtek. Apám ugyan így írta le az ő apját, amikor ott állt annak halálos ágya mellett.

Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat.

Tegnap valahogy ellenszenvesnek találtam őt folytonos kéréseivel, panaszaival zsörtölődő, követelőző modorával. Nem mintha tőlem kért volna valamit is. Sőt, jóformán alig beszélt velem.

Újra hívták az orvost. Az megvizsgálta, megkopogtatta, meghallgatta a tüdejét. „Magának egy kis tüdőgyulladása van.” De én hallottam, amikor az orra alatt mormogta: „Szívgyengeség.” Injekciókat rendelt. A kórház menet­készültségben volt, minden el volt pakolva. Keresés, szaladgálás. Az orvos türelmetlenül nézi az óráját. Nem tudom, hogy a betegért aggódik, vagy pedig azért, hogy minél hamarabb elszabaduljon és ő is menetkészen legyen.

Én egyre rémültebben nézem ezt a szerencsétlen embert. Ott sürgölődök az orvos körül, lesem az arcát, a félhangon kiadott rendelkezéseit. Nézem a tűt, amint belefúródik a lassan érzéktelenné váló testbe, hogy mozgásra serkentse a fáradó szívet.

Megrettentett egy bennem egyre jobban feltörő hul­larabló gondolat.

Az ágya alatt ott állottak bakancsai. Magas szárú, igen jó állapotban lévő finom bőrbakancsok. Nekem csak silány disznóbőrből való cipőim voltak, amiknek a gumitalpa már eltörött, pedig alig jártam még bennük.

Ha meghal, akkor a bakancsai az enyémek lesznek.

Nem tudtam megszabadulni ettől a gondolattól… Ret­tegtem az életéért…

Ne halj meg… Ha meghalsz, örökké kísérteni fog, hogy én kívántam halálodat egy pár bakancsért.

Kérdeztem az orvost, az ápolónőt, hogy van-e remény. Azok nem válaszoltak.

Nem is kellett.

Beszélni kezdtem hozzá: Hol laksz, hol él a családod? Szűkszavúan, félmondatokban válaszolt. Miskolci… Valami gyára, vagy üzeme volt mielőtt azt a zsidótörvények értelmében elvették tőle. Van családja, felesége és két serdülő gyermeke… Nem tud róluk semmit május vége óta….

Szavait sokszor nem leheteti jól érteni… A fájdalomtól fel-felnyögött… Állapota rohamosan romlott… Valaki, talán az a fiatal kis ápolónő, aki ott szorgoskodott körülötte, papot hozatott. Mikor meglátta a lelkészt, arca egészen elváltozott.”

Hát így állok?”

Próbáltam megnyugtatni. Rám mordult: „Nem ejtettek a fejem lágyára.”,,A falnak fordult. Zihálva lélegzett. „Mit, üzen a családjának?” – kérdezte tőle az ápolónő. „Az Isten segítse őket. Csókolom a feleségem, meg a gyermekeimet.” Ültem és néztem egyre nehezebbé váló küzdelmét a halállal.

Megtapogatta saját pulzusát: „Nincs pulzusom.” – mondta kétségbeesetten. Én is megfogtam a csuklóját.

Valóban nem lehetett érezni. „Dehogy nincs, csak te nem érzed.” Legyintett… Hánykolódni kezdett, tekintete el­révedezett, de még magánál volt.

A zsidó temetőben temessenek el.”

Többé nem beszélt. Lélegzése csendes hörgésbe fulladt.

A nagy teremben szanaszét ültek az emberek. Beszélget­tek, cigarettáztak, kártyáztak. Egy-egy arra menő ránézett: „Neki már jó lesz.” Volt, aki csak annyit kérdezett: „Meghalt már?”

Aztán egyedül maradtam a haldoklóval. Mind a ketten egyedül voltunk.

Így halt meg, magányosan. Legalább én voltam mellette. Nem hiszen, hogy ez valamit is jelentett a számára.

Nem lehet társasban meghalni.

A fiatal ápolónő felzokogott, térdre hullott, keresztet vetett: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…” Vele egy időben, az ágy mellett állva buggyant ki belőlem is: „Sömá Jiszráél, Adonáj Elohénu, Adonáj Ehod…” Pedig akkor már régen nem hittem Istenben…

Az orvos érdeklődött: „Zsidó volt?”… „No nem baj… Megbűnhődött szegény érette…”

D. L. munkaszolgálatos levezekelte ezt a bűnt. Gargalovits orvosszázados megbocsájtott neki.

Mindenki természetesnek vette, hogy én, mint az egyetlen zsidó, lettem az „örökös”.

Ott ültem az üres ágya mellett és néztem a bakancsait, amelyek most már az én tulajdonomban voltak.

Belebújtattam a lábaimat. Túl nagyok, de igen kényel­mesek voltak. Azok vittek haza, és azokban jártam még az egyetemre is.

Címkék:1994-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A nyolchuszonkilences frankfurti

  Európa poros plüss elsőosztályú vagonok elsőosztályú porral. És végigdíszlépdel a folyosón a kalauz aki egy rózsaszín marcipán malachoz hasonlatos....

A láger szelleme

Kálmán anyja lelkes, apja kevésbé lelkes tagja volt az élcsapatnak - mindketten negyvenötben léptek be a pártba, sorstársaik ezreivel együtt....

Close