Szombat előfizetés 2017

Jesiva-éveimről: Büdszentmihály

Írta: Domán István - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A holocaust előtti Magyarországon jesivák tucatjai működ­tek. Csaknem minden olyan helyen, ahol az ortodox anyakönyvvezető főrabbi volt, jesivát is létrehoztak. Rendszerint maga a főrabbi, a more döászre /„a hely rabbi­ja”/ vezette, de egy néhány olyan khiló /hitközség/ is volt, ahol nem.

Most, hogy emlékezetemben visszamegyek a régi idők­be, és próbálom felidézni a jesivabeli élményeimet, felme­rülnek bennem az akkori idők benyomásai, problémái, fé­lelmei, reményei és csalódásai. A fővá­rosban születtem, és nevelkedtem orto­dox családban. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatban ismer­tem a zsidó vallás törvényeit, az imá­kat, a szokások je­lentős részét, de a hagyományos iroda­lomban 14 éves ko­romig igen kevés jártasságra tettem szert. Bár az ortodox polgáriba jártam, ott végeztem el a négy elemi utáni négy kö­zépiskolai osztályt, és 12 óra hittanunk volt hetente, de né­hány tórái szövegen és Misnán kívül jó­formán semmit sem tudtam. Ezeket is németre fordítottuk, alapjában csak gépi­esen daráltam szövegüket, nem nagyon értettem mondani­valójukat.

Ilyen előzmények után kerültem Büdszentmihályra. Ott valamikor egy nagy tudós róf működött, Simon Grűnfeld, aki még 1930-ban meghalt. Nem választottak a helyére rab­bit, hanem vejét dájenként („rabbiülnök, bíró”) alkalmaz­ták, akinek nem volt jesivája. Ellenben még az első világhá­borúban letelepedett ott egy galíciai zsidó fiatalember, So­lem Jákov Grünberger, aki megnősült és egy jesiva-kötánot hozott létre. A jesiva-kötáno előkészítő volt a jesivára, helye a Talmud-iskolák hierarchiájában a héder (szoba, alapfokú ortodox vallási iskola) és a jesiva között volt.

Mintegy 20-22 bócher tanult akkor Szentmihályon. A legfiatalabb 13, a legidősebb 17 éves volt. Mindannyian vallásos „unterländer” azaz kelet-, észak-keletmagyarországi vidékről származtak, ahol a szülők egymásközt rend­szerint inkább jiddisül beszéltek, így a fiúknak nem oko­zott problémát a rebe megértése, aki nem is tudott magya­rul, legfeljebb néhány nélkülözhetetlen szót sajátított el az alatt a 25 év alatt, Magyarországra jövetelétől, amíg én megismertem.

Előadás a „Zsidó szellemi élet Magyarországon a két világháború között” címmel rendezett tudományos konferencián, 1992. április 6-án, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári Klubjában.

A büdszentmihályi intézménynek volt egy érdekes kü­lönlegessége. Három fiatalember tanult ott Amerikából. Mindhárman Detroitból kerültek oda. A két Fromovits test­vér eredetileg Érmihályfalván született, kisgyerekek voltak, amikor szüleik Amerikába vitték őket. Apjuk hagyományos talmudi nevelést akart adni nekik, ami akkor ott Detroitban nem volt lehetséges, hát elküldte őket arra az egykori vallá­sos, chószed környékre, ahol valamikor maga is tanult.

A harmadik fiú Amerikában született, özvegy anyja len­gyel származású volt, és ismerte Fromovitsékat. így el­küldte 6 is a fiát ve­lük, hogy jártasságot szerezzen a Talmudban. A fiú kitűnően beszélt jiddisül, az echt jiddis nyelvet használta, hisz az anyjának is az volt az anyanyelve. Ta­lán az egész társas­ágban ő rendelke­zett a legnagyobb jiddis szókinccsel.

Ebben a vegyes társaságban is én lógtam ki leginkább a sorból, mert a jid­dis tudásom csak­nem a nullával volt egyenlő. Azt hi­szem, finoman uta­lok állapotomra, ha azt mondom, hogy lámpalázas voltam. Helyesebb azt a kife­jezést használni, hogy féltem, de leginkább az a népies ma­gyar szó illene rá, amit ildomosságból nem írok le.

Egy napos késéssel érkeztem meg Szentmihályra, mert a többiek vagy helybéliek voltak, vagy a környékről jöttek, az amerikaiak pedig akkor már három éve a rebénél laktak és kosztoltak a zmáitok, vagyis a szemeszterek közötti szü­netekben is. Amikor megérkeztem, már az utcáról hallot­tam a bóherok tanulását, aminek jellegzetes melódiája van. Persze még akkor sem értettem belőle egy szót sem, amikor már bent voltam a „teremben”, aminek mérete inkább szo­bának felelt meg. Hosszú padokban ültek a fiúk, ahová csak két oldalról lehetett bemenni. Azt persze ők úgy oldották meg, hogy középen, vagy ahol éppen kellett, átmásztak raj­ta. A rebe ugyanezt tette, ha közéjük akart ülni, hogy vala­melyiknek külön magyarázza el a Gemore (a Misna magya­rázata, a tulajdonképpeni Talmud) egy nehezebb részét. A padok a szoba hátsó része felé emelkedtek, mint az egyete­mi előadótermekben.

A rebe maga mellé ültetett, ami persze nagy kitüntetés­nek számított. Mint később kiderült nagy jichesz-nek /„elő­kelő”/ számítottam, mint egyetlen a fővárosból. Lehet, hogy azt hitték, felfigyeltek rájuk a központból is, hisz a főrabbi halála óta úgy érezték, senki nem törődik velük. Pedig csak az történt, hogy templomunk samesza – aki onnan szárma­zott – emlegette dicsérőleg a rabbijának, apámnak, a jesivakötánot, ahol még én is belejöhetek a Talmud tanulásába.

Egyelőre fogalmam sem volt arról, hogyan fogom tudni egyáltalán elkezdeni tanulmányaimat a jiddis megértése nélkül. Arról persze szó sem lehetett, hogy magyarul oktas­sanak. A jiddis hagyomány ereje az acélnál is keményebb korlátok között tartotta a lehetőségeket…

Ahogy utólag visszagondolok az én esetemre, a rebe valóban kitűnő pedagógus volt. Bár soha nem olvasott egyetlen elméleti könyvet sem a tanítás és ifjúságnevelés módszeréről, jobban értett hozzá, mint sok okleveles ta­nár. Első dolga volt, hogy megtiltotta a bóhereknek, hogy hozzám magyarul szóljanak. Majd elkezdte magyarázni külön nekem – miután a többieknek megparancsolta, hogy ismételjék az átvett részt -, a Talmudot kézzel-lábbal. Peszochim traktátusának első misnájáról volt szó és a hozzá kapcsolódó gemoreról. Valami olyan plasztikusan tudott magyarázni, hogy szinte beszéd nélkül megértettem. Per­sze az is segített, hogy a téma ismerős volt. A bödikát chómecról, a kovászos dolgok felkutatásáról szól ez a misna, és ezt a szertartást, amit vallásos zsidó otthonokban elvé­geznek az ünnep előtt, ismertem a szülői házból. így is az első hat hét iszonyúan nehéz volt. Teljesen idegen nyelvű közegben voltam, mintha egy külföldi faluban éltem vol­na, ahol senki nem beszéli az anyanyelvemet. De hat hét után megértettem annyit jiddisül – a korábbi német tudás, amit az iskolában szedtem fel, szintén segített, mert a ma­gyar jiddis nem rugaszkodott el annyira a némettől, mint a lengyel -, hogy azt a heti 2 lap gemoret a tajszevesz: toyafat [toldalék] kiegészítő magyarázat, a nyomtatott Tal­mud példányok külső lapszélén található), amit ebben az iskolában tanultak megértettem. Visszaadni az anyagot már sokkal nehezebb volt, és sokat gúnyolták még ebben a félévben tört jiddis beszédemet, „németes” kiejtésemet. „Er rét wi e ger” mondták még sokáig, ami azt jelentette, hogy „úgy beszélek, mint egy idegen”, egy nem-zsidó. De a gúnyolódás már azt is jelentette, hogy befogadtak, nem tekintettek mégsem előkelő idegennek, aki csak látogatóba jött oda.

Két hónap után már magam is kezdtem hozzászokni új környezetemhez, és nem melengettem gondolataimban a szökés tervét, ami addig esténként, mikor fáradtan, szédült fejjel a sok új élménytől az ágyba zuhantam, még kísértett. Egyszer egy este majdnem el is jutottam a potencialitásból az aktualitásba, hogy a Spinozái terminus technicusszal él­jek, és elindultam a vasútállomás felé… Ez eléggé messze volt a község központjától, ahol laktam, így a rebe utóiért háromnegyed úton. Sokáig nem értettem, honnan tudta meg a szándékomat. De később kiderült, hogy figyeltetett a lakásadó családdal, akik rögtön jelentették neki egyértelmű „lépéseimet”, jobban mondva meglépésemet. A tervem egyáltalán nem lepte meg, szinte várta, mint természetes gyerek-reakciót, és felkészült rá. Nem büntetett meg miatta, csak utóbb sokszor az orrom alá dörgölte, hogy milyen hü­lyeséget akartam elkövetni, de az ő ravaszsága, zsenialitása ezt meghiúsította. Egyben ezt nevelő célzattal állította a többi gyerek elé, szinte elrettentő például, hogy a szenve­dés milyen rossz tanácsadó.

Abban, hogy a talmudi szöveg megértése viszonylag rö­vid idő alatt történt, nagy szerepet játszott az a kis szókincs is, ami a halákhikus anyagot jellemzi. Az agadikus részt rendszerint nem vették be a tantervbe, ha véletlenül közötte volt, akkor viszonylag gyorsan átfutottak rajta.

A Chümes-rási-та is ez volt a jellemző. A költői részeket meglehetősen nagyvonalúan kezelték, inkább a szabályok, a micvák voltak a fontosak. A jiddis szókincs hiánya a ma­gyar zsidóknál általános volt. Később, már amikor a máso­dik zmánt /félévet/ töltöttem Szentmihályon, volt egy nagy temetés. Igen jótékony asszony húnyt el, aki rengete­get adományozott a jesiva-kötáno céljaira is. Az egész zsidó társadalom kivonult /150 zsidó család lakott a községben/. Számos beszéd hangzott el, köztük a rebemé, Solajm Jákov Grünbergeré. A szónokok mind, a dájentől kezdve egész a gábeig úgy mondták el mondókáikat, mint amikor egy rossz diák felel. Meglehetősen hűvös volt a temetőben, de róluk csurgott a víz. Nehezen jöttek ki belőlük a szavak, kínlódtak a kifejezésekkel. Unalomig ismételték a mondato­kat, sírással és jajgatással helyettesítették a szöveget, köz­ben rázták magukat, mintha imádkoztak volna. Mikor vége volt a szertartásnak, és jöttünk hazafelé, megkérdeztem a rebét, hogy ez a sírás, jajgatás, izgalom, testrázás hozzátartozik-e a cheszped-hez, a temetési szokásokhoz, mert ezt Pesten nem láttam.

Á, dehogy – mondta a rebe -, ez attól van, hogy kicsi a szókincsünk és zavarban vagyunk, ha nem talmudi vitát kell ismertetnünk, vagy muszer-t (muszár, erkölcsi intés) mondanunk. Ugyanis az ortodox rabbik ezt a kétfajta dróset (beszéd) ismerik.

Valóban, ezek a Talmudban akadémiai szinten állók rendszerint egy regényt nem olvastak el semmilyen nyel­ven, így jiddisül sem. Nem ismerték Sólem Aléhemet, J. L. Perecet, Singert vagy a többi nagyszerű írót. (Singer akkor még talán el sem jutott Magyarországra.) Életükben nem ol­vastak igazi jiddis költeményt. Honnan szerezhettek volna világi szókincset?

A Tenách /Szentírás/ gyönyörű leírásait nem tanulmá­nyozták a benne lévő, számukra zavarba ejtő körülmények miatt. Ha volt is a magyar ortodoxiában olyan ember, aki ismerte, az titokban, illegális körülmények között szerezte meg ez irányú ismereteit.

Említésre méltó még a bócherek önkormányzata, ami igen érdekes volt egy olyan országban, mint Magyarország, ahol nem is ismerték a valódi demokráciát, hisz vidéken még ekkor a nyílt szavazásos rendszer uralkodott. Chevre böchiirim-nek (fiúk egylete) nevezték ezt a szervezetet, és ezt a rebe is igen komolyan vette. Minden zömán elején, rendszerint a harmadik héten, amikor a fiúk már megismerték egymást, megtartották a választást. Groteszknek tűnhet mai szemmel, de akkor ott komoly korteskedés folyt, hogy ki legyen az elnök és ki a gabe. Emlékszem, oda­jött hozzám a lengyel származású amerikai fiú mint újhoz, és nagy komolyan próbált rábeszélni arra, hogy válasszam Taub Majset elnöknek, mert ő alkalmas rá. Haíkan igyeke­zett meggyőzni Taub alkalmasságáról, nehogy az ellenpárt meghallja, hogy ő ki mellett korteskedik. A szavazás ugyanis teljesen titkos volt, kis cetlire írtuk fel annak nevét, akit meg akartunk választani. Egyik este, tanítás után, a re­be kiment a szobából, nehogy esetleg a jelenléte befolyásol­ja a bóhereket. A cetliket kiosztották, és hatalmas izgalom­mal lestük, mi lesz az eredmény. Ha meggondolom, hogy ez már az Anschluss után volt, amikor Hitler csapatai bevo­nultak Ausztriába, és Magyarországon a nyilasok azt hir­dették, 1938 a miénk, ezzel egy időben a detroiti Pollák Szentmihályon azon izgult, hogy a tiszalöki Taub Majse lesz-e a Chevra Bechürim elnöke, akkor azt mondom, ez őrület. De vajon nem őrület-e, hogy zsidó tudósok azt ta­nulmányozták évezredeken át és vitatták, hogy az tw („ajr”, fény) szó a Misnában estét vagy reggelt jelent-e. Köz­ben állig felfegyverkezett hadseregek vonultak fel, uralko­dók és rendszerek váltották egymást, letűntek a színről, de még ma is vannak szerte a földgolyón, akik tanulják és vi­tatják az … szó jelentését. Bár Peszochim traktusában úgy döntenek, hogy с szó alatt az estét kell érteni, a jesiva növendékei számára mégis a napot, a fényt, az életet jelen­tette. A Talmud fénye nélkül minden bizonnyal már eltűnt volna a zsidóság.

Előadás a „Zsidó szellemi élet Magyarországon a két világháború között” címmel rendezett tudományos konferencián, 1992. április 6-án, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári Klubjában.

Címkék:1992-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zsidó szellemi élet Magyarorszá­gon a két világháború között

Az Alapítvány a Magyarországi Zsidó Kultúra Megőrzéséért, az Országos Rabbiképző Intézet, valamint az MTA Judaisztikai Kutatócsoport közreműködésével és a Moskovits...

A Báál Sém halála

Peszáh után megbetegedett a Báál Sém. Mégis ottma­radt az imaházban, a pult előtt állva tovább imádkozott, míg erejéből telt. A...

Close