Szombat előfizetés 2017

„Tulajdonképpen kommunista-jezsuita voltam”

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az alternatív Nobel-díjas Biró Andrással beszélget Várnai Pál

2007. december 3. Újságíró. Hosszú ideig szerkesztője volt Rómában a FAO (az ENSZ élelmezésügyi szervezete) háromnyelvű mezőgazdasági újságjának, a Ceresnek. 2006-ban megjelent egy nem kronologikus sorrendben megírt önéletrajzi jegyzetfüzére, Hazajöttem címmel. Ez adta májusi beszélgetésünk apropóját. Mottójában idézi édesanyját, aki azt mondja fiának: „több a szerencséd, mint az eszed, édes fiam.” Pár éve kitüntetettje volt az úgynevezett alternatív Nobel-díjnak.

   
  Biró András (Fotó: Tóth Csilla)  

– Miért kapta ezt a díjat?
– A díjat annak elismeréséül kaptam, hogy az általam vezetett Autonómia Alapítvány Magyarországon elsőként foglalkozott roma civil szervezetek fejlesztésével. Kölcsönöket adtunk ezeknek a szervezeteknek annak érdekében, hogy tagjaik jövedelemszerző tevékenységet folytassanak. A díjat Right Livelihood Awardnak hívják, a svéd parlamentben osztják ki minden évben a hagyományos Nobel-díj átadása előtti napon. 1995-ben kaptam meg. Sokat töprengtem azon, hogy miért is foglalkozom én mindig mexikói parasztokkal, cigányokkal, és egyéb marginális rétegekkel, és rájöttem arra, hogy nekem ez élvezetet okoz. Ez egy adottság, amellyel rendelkezem. Továbbmegyek. Számomra fontos a respublica, a közös ügy és különösen azok az embercsoportok, amelyek kimaradnak a respublicából. Engem az ő citoyenné válásuk érdekel. A marginális csoportokban vannak olyan képességek, amelyekről – a társadalmi lenézés okán – nem tudnak. Ezeket a képességeket, ezt az energiát kell belőlük előhozni, éspedig úgy, hogy elsajátítsák a modern döntéshozatal gyakorlatát. Kell, hogy magukénak érezzék a folyamatot, ettől válnak autonóm lényekké.

Egyszer azt mondta, hogy Önben nincs zsidó tudat. Nem gondolja, hogy az, hogy az édesapja zsidó, valamennyire mégiscsak meghatározza gondolkodását, habitusát, cselekedeteit, ha úgy tetszik, saját kívülállását is? Hiszen, ahogy leírja, hol magyarnak, hol zsidónak, hol idegennek, hol kommunistának nézték.  Mindig is egy kisebbséghez tartozott, következésképpen érzékeny volt a kisebbségek problémái iránt.
– Erre semmiféle biológiai vagy genetikai magyarázatot nem tudok adni. Gyerekkoromat nem Magyarországon, de magyarként éltem meg.

– Igen, kokárdát viselt, Bocskaiban járt, apja pedig zsidóként is „igaz magyar ember” volt.
– Vadmagyar voltam, és a zsidó származás soha szóba nem jött. Anyám szerb asszony volt, és ő volt az úr a házban, apám pedig áttért az ő vallására. Ugyanakkor vannak nagyon jó francia barátaim, akiknek semmi közük a zsidósághoz, de a dolgokhoz való hozzáállásuk teljesen megegyezik az enyémmel. Azt persze nem vitatom, hogy mennyire rosszul érintett, amikor engem a negyvenes években kiiktattak a magyar nemzetből, csak ezt nem mint zsidó, hanem mint kirekesztett éltem meg. Méltóságomban sértett, hogy nem tekintenek magyarnak. Hogy mennyire magyarnak érzem magam, arra mondanék egy példát. Amikor megkaptam a francia állampolgárságot, a rendőrségen a tisztviselő az „André” keresztnevet akarta a hivatalos papírra írni. Visszautasítottam, azzal, hogy engem Andrásnak hívnak, és ehhez ragaszkodom. Zsidónak viszont soha nem éreztem magam. Az más, hogy szolidáris voltam velük, amikor üldözték őket, de ezt mint üldözöttekkel, és nem mint zsidókkal tettem.

– Szolidaritásának egyik példája az volt, amikor menleveleket töltött ki számukra. De részt vett az ellenállásban is.
– Igen, ez a Szent Jánosról elnevezett magyar görög-katolikus egyházban történt, és a Wallenberg-féle mentőakció előtt volt. Ami az ellenállást illeti, én ebbe teljesen véletlenül cseppentem bele.  Vendégeskedtem egy úri házban, és ott  kiderült, hogy a család egyik fia egy ellenállási csoport tagja. Kerestem a németellenes lehetőséget.  Jelentős akciókat nem vittünk véghez, náciellenes röpcédulákat terjesztettünk, és hamis okmányokat is gyártottunk.

Mennyiben járultak hozzá gyermekkorának nagypolgári körülményei ahhoz, hogy életét a baloldaliság és a kisebbségek iránti szolidaritás határozza meg?
– Nehéz erre válaszolni. Hatéves voltam, amikor édesanyám figyelmeztetett, hogy a házunkban dolgozó alkalmazottak nem arra valók, hogy engem kiszolgáljanak, hanem hogy végezzék a dolgukat. A családunkban mindig volt egyfajta szociális érzékenység. Édesanyámban, aki földbirtokos családból származott, ugyanúgy, mint apámban, akinek 1919-es múltja miatt kellett elhagynia az országot. Az is igaz, hogy az akkori Bulgáriában, ahol mi éltünk, egy paraszttársadalomra jellemző elemi közösségtudat uralkodott.

– Nem gondolja, hogy ez a tolerancia részben magyarázat lehet arra is, hogy a bolgárok a zsidók deportálását nem hajtották végre.
– Voltak zsidó, meg örmény, meg török gyerekek és mindnek megvolt a saját identitása. Egy multikulturális társadalom számára a „végső megoldás” elfogadhatatlan volt.

Összesen mintegy tíz évet töltött Párizsban, nyolcat Rómában, ugyancsak nyolcat Mexikóban, és éveket Kolumbiában, Kenyában, hogy ne folytassam. Irígylésreméltó életút. Hogyan alakul az identitás egy ilyen soknyelvű, sok országot megélt embernél? „Ha valaki másnak születik…” –  vezeti be identitása problématikájának megfogalmazását.
– Furcsa módon mindenütt magyar maradtam, valamiképpen, ha nem is úgy, mint azt gyerekkoromban gondoltam. Én itthon is más vagyok, itt sem vagyok otthon, hiszen megszoktam, hogy mindenütt külföldi vagyok. Egy időben a legmeghatározóbb identitásom az volt, hogy kommunista voltam.

1945-ben lépett be a pártba, majd visszaminősítették tagjelöltnek, és 1953-ban kizárták a pártból, mint osztályidegent. Egy helyütt arról ír, hogy „radikális forradalmárból” „kispolgári konformista” lett.
– Tulajdonképpen kommunista jezsuita voltam, abban az értelemben, hogy a párt számomra az Istent helyettesítette. Az ilyen hit rendkívül megerősíti az embert, mert valamiféle körülhatárolt identitást biztosít. Visszatérek ahhoz, amiről már beszéltünk, hogy engem, a félzsidót, kirekesztettek. Ez megingatott az identitásomban, és kialakult egy új, lehetséges identitásom. Mint minden neofita, katolikusabb voltam a pápánál.

Nem törvényszerű-e, hogy zsidó fiatalok tömegesen csatlakoztak a kommunista párthoz, a baloldali eszmékhez?
– Az én utam azért volt valamelyest különböző, mert az az ellenállási csoport, amelyben résztvettem, népi tánccsoport volt, és ők nem voltak zsidók, hanem dzsentroid, keresztény középosztálybeli fiúk. S amikor jött a felszabadulás, mert számomra  igenis az volt, nem volt kétség, hogy baloldaliak maradunk.  A kérdés csak az volt, hogy a parasztpártba, vagy a kommunista pártba lépjünk-e be. Nem azért választottam a kommunistákat, mert valamiféle marxista ideológiával rendelkeztem, hanem mert a kommunisták voltak azok, akik látszólag a legradikálisabban akarták megváltoztatni azt a világot, amelyet nem szerettem.

Könyve egyfajta önkritika? Gyónás? Megbánás? Olyan dolgokra is kitér, amelyeket szégyell. Például, hogy, amennyiben pártja azt kérte volna, hogy váljon el „imperialista” francia feleségétől, habozás nélkül megtette volna.
– Én ezt nem gyónásnak nevezném, inkább önmagammal való szembenézésnek, amely hosszú évek munkája volt. Nem érzem magam bűnösnek, de szégyellem azt a vakhitet, amely meghatározta az én létemet, amely ilyen végletekig elvitt. Attól, hogy engem kizártak a pártból, nem szűnt meg érzelmi és intellektuális kötődésem ezekhez az eszmékhez. Csak a rendszert utasítottam el, de baloldali maradtam, hiszen minden, amit életemben tettem, a baloldalhoz kötött. Ugyanakkor becsapottnak éreztem magam. Annak, hogy ezt fel tudtam magamban dolgozni, volt egy morális oka. Azok a barátaim, akiket korábban megtagadtam, 1953-ban kijöttek a börtönből, és ettől fogva nem tudtam többé szolidaritást vállalni azzal a rendszerrel. Épp olyan vehemenciával vetettem bele magam a Petőfi kör szervezésébe, mint azt korábban a kommunista pártban tettem. Ez a végletek iránti vonzódás benne van a pszichés struktúrámban.

– „Hazajöttem”. Nem csalódott a rendszerváltásban, mint sokan? Van itt egyáltalán közege? Lehet itt baloldalról beszélni?
– Szorosabb értelemben vett baloldal ma már sehol nincs. A baj az, hogy ebben a globalizált világban a zöld mozgalmon kívül nincs baloldali javaslat, alternatíva. Itthon aztán messze nincsen baloldal, s ami van, az egy bizonyos szociális érzék, a legszegényebbek megsegítése egy-egy forinttal, ami semmit nem old meg. De nekem bajom van az állandó sírással és panaszkodással is. Rendkívül türelmetlenek vagyunk saját magunkkal. Miért nem adunk magunknak egy kis időt? Mikor volt ennek az országnak demokratikus tapasztalata? A legfájóbb azonban az, hogy nincsen szembenézés. Általános a maszatolás, az áldozat-mentalitás. Antiszemitizmus létezik, de hogy jön ez a cigányellenességhez! A mostani xenofóbia a magyar identitás gyengeségét mutatja. De van egy olyan dolog is, hogy „ajvé zsidóság”, amit például Feldmájer Péter is képvisel. Megértem őt, de egyetérteni nem tudok vele. Ez csak hiszterizálja az erre amúgy is hajlamosakat. A provokációkat ignorálni kellene, és nem naponta reagálni rájuk.

Címkék:2007-11, 2007-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Frank London és Boban Markovic együtt hanukázik

Forrás: Fidelio 2007. december 2. / hl Nagyszabású klezmerkoncert várható a fény ünnepén december 11-én a Sportarénában: a Frank London's...

Cervantes-díj 2007 Juan Gelman argentin költőnek

Forrás: MTI 2007. december 1. Juan Gelman argentin költő nyerte el idén a Cervantes-díjat, a spanyol nyelvű világ legrangosabb irodalmi...

Close