Szombat előfizetés 2017

„1956 nem szorul rá, hogy szemlesütve hallgassunk vagy hazudozzunk róla”

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Vári György / 2007. október Havas Szófia nyilatkozott a HVG-nek, képviselői esküjének letétele volt az apropó. Azt mondta, ez vált legalábbis híressé az interjúból, hogy ’56 nem forradalom, a kiszabadult kisnyilasokat, a csőcseléket, akik zsidókra vadásztak, nem tudja forradalmároknak nevezni. Amiből logikailag az következik, hogy a szóban forgó csoportok egyszerűen azonosak voltak ’56-tal, különben, ugye, másokat még lehetne forradalmároknak hívni.

   
     

De nem, ’56 egyszerűen egy másfél hetes pogromsorozat volt Havas Szófia szerint, ennyi és semmi több. Vagy ha nem is kivétel nélkül minden forradalmár volt Havas értelmezése szerint ilyen, azért lényegében mégiscsak ez volt ’56.

Ez a Fehér Könyv narratívája, a kádárista propagandáé, csak kicsit durvítva. Amikor az MSZP egyes képviselői reagálnak, (Donáth, Mécs például), akkor Havas bejelenti, hogy sose hallott ezekről az alakokról, pedig bánom én, hány éve párttag, most is csak azért ugrálnak, mert Horn Gyula beteg. Kezdjük a végéről.

Azért ugrálnak, mert a főnök, a keresztapa beteg. Azért mernek ugrálni. Amúgy nyilván gyávák lennének. Havas Szófia szerint az MSZP-ben bátorság kell ahhoz, hogy az ember elmondja a véleményét. Remélhetőleg téved. Mindenesetre ez a hangrégről, sötét időkből ismerős. Horn Gyula betegségét, akinek, mint kiderül, unokahúga, habozás nélkül használja fel egy politikai csatában, aki ezek után is beszól neki, az Horn Gyula betegségére sincs tekintettel. Amorális.

Sose hallott tehát Havas Mécsről, akit ’56 után halálra ítélnek, aki megjárja a siralomházat, börtönben ül, a rendszerváltás utáni politikai élet ismert figurája. Donáthról se hallott, nyilván az apjáról se soha. Az ’56-osok nincsenek vagy nem számítanak. Kik ezek a kis fasiszták, és hogy kerülnek a Pártba? Nagy a lazaság, hígulunk, mióta a keménykezű, rendszer- és elvhű elvtársak kidőltek az első vonalból, jó lesz vigyázni, ez a töketlenség hozta ránk ’56-ot is. Nagyimristák. Az ellenség beférkőzött sorainkba, a rendes, ’45 előtti mozgalmi emberek közé. Havas Szófia elvesztette az édesapját ’56-ban. Érthető, ha nem tud objektív maradni. Érthetetlen azonban, hogy ha megértést követel fájdalmának, akkor miért beszél ezen a hangon Mécsről és Donáthról, az ő személyes sorsukkal mi a helyzet? Miért nem gyakorolja a megértést, ha elvárja, miért tagadja meg hivalkodó otrombasággal?

   
     

A történet azonban nem Havas Szófiáról szól. Havas Szófia elfogadhatatlan megnyilatkozása mégisfigyelmeztethet bennünket valamire. Arra, hogy ’56 körüli közös tudásunk még nem elég kifinomult. Igen, a csőcselék is az utcán volt. Igen, voltak antiszemitahangok, akciókis, meg más is, és másfajta agresszió is. A Pártháznál lincseltek és eleven emberi lények szívét tépték ki. Bűnösét és ártatlanét, sorozott kiskatonáét. A bűnöst sem szívkitépéssel büntetjük, hanem megvizsgáljuk, mit követett el, és ha valóban bűnös, elítéljük.

A forradalomnak, mint minden forradalomnak, vannak szégyenteljes epizódjai is. Ezeket elhallgatni éppen a forradalom igazságának elárulása. Mert nem igaz, hogy a szembenézés, múltunk őszinte feltárása gyengévé tesz minket, a nemzetet, hanem, megtisztít és felemel, bátor dolog és a bátorság az a kőszikla, amely egy büszke nemzettudat fundamentuma lehet. És 1956 az marad, ami, ha bevalljukárnyoldalait is. Egy kis néppéldásan bátor, önfeláldozóan tiszta harca egy imperialista világbirodalom ellen. Bibó a Parlamentben várja a Vörös Hadsereget, hogy bátorságát, a jog és az igazság erejét szegezze ellenük. Semmi heroikusabbat nem tudok elgondolni ennél.

Azok, akik bagatellizálnák a Pártház ostromát például, mintha félnének, hogy az igazi ’56 nem is annyira szép, úgyhogy hazudni kell róla. Ez ’56 emlékének gyalázása, őkgondolnak rosszat a forradalomról. ’56 nem szorul rá, hogy kozmetikázzuk, ’56-ról lehet őszintén beszélni, mertha igazat mondunk, az is épp elég büszkeségre ad okot.

Ezt, sajnos, nagyon kevesen tudják. Nem tudja az MSZP sem. Nem állítom, hogy ez meglep, de a remény hal meg utoljára. Az MSZP mint testület mindeddig semmit nem mondott erről az ügyről. Az MSZP hallgat. Ezt véli a legtaktikusabbnak. Vállalhatónak tartja Havas Szófia véleményét, nem konfrontálódikvele. Belefér nekik. Nem akarnak igazat mondani. Ezzel bizonyítják, hogy a III. Magyar Köztársaság védelme számukra üres, legfeljebb jól használható politikai frázis, valójában az egész nem érdekli őket, fontosabb egy botrányt, veszekedést elkerülni. Az MSZP nem akar botrányt, vitát, szeretne a könnyebb ellenállás irányábamenni, elhallgatni és a szőnyeg alá söpörni. Az MSZP nem hallott soha Sigmund Freudról. Nem hallott arról, hogy ha az elfojtást választjuk terápia helyett, akkor az ismétléskényszert választjuk, s bűvös körünkből nem lesz mód kitörnünk. Arra sem jött rá, hogy végre pontos mondatokat mondhatna a forradalomról, és hogy hallgatásával Havas Szófia nevű vállalhatatlan politikusát ugyan védi, de a Havas Szófia nevű ember fájdalmával nem szolidáris. Arról is hallgat.

Az MSZP egyszerre hallgat Nagy Imréről, Szilágyiról, Maléterről, és a Pártház ostromáról is. Az se fontos neki, ez se. Se Mécs Imre, se Havas Szófia fájdalma. Most el lehetett volna pedigmondani,hogy ’56 a miénk, szocialistáké is, nem hitbizományként, hanem feladatként és örökségként. Miénk a nemzeti függetlenség vágya, a munkásönigazgatás eszméje, ha politikai gyakorlata nem is (ámbár azt – jegyezhették volna meg – visszautasítjuk, hogy Orbán Viktor szeszélyei miatt aközvetlen demokráciáról gondolkodni Debreczeni József szerint már önmagában is szalonképtelen. Az ellen a szellemtelen hülyeség ellen szólhattak volna pár szót, hogy O. V. inkoherens politikai sasszézása határozza meg, mikor mi szalonképes: mindig az, amit O. V. épp nem mond).

Mondhatták volna: miénk Kéthly és Bibó öröksége, a szociáldemokrácia és a Parasztpárt örökségének plebejus szocializmusa. Igyekszünk méltók lenni mindehhez, hogy valóban a miénknek nevezhessük. Tudjuk, hogy másonak is van öröksége ’56-ból és azt is tiszteljük. Aliberális szerveződések, polgári demokratikus törekvések csírái, ezt örökölte volna szövetségesünk, de sajnos ehelyett Wekler Ferencet örökölte, és tudunk a nemzeti jobboldal, a jobboldali politikai kereszténység újjászerveződéséről is, ez távolabb áll tőlünk, de a mindszentizmust szintén ’56-os hagyományú politikai ellenfelünknek tekintjük, övék is az ünnep.

   
 

ÁVH-s sorkatona meglincselése a Köztársaság téren. 1956. október 30.

 

És igen: a lincselők is ott voltak. Ha nekik vannak örököseik, azokat nem fogadjuk el és nem akarjuk letagadni, hogy ez is megtörtént, még ha utólag a kádáristák el is akarták túlozni manipulatív okokból ezeknek az ügyeknek a számát és ajelentőségét. Mi – szemben velük – nem akarunk hazudni. 1956 nem szorul rá, hogy szemlesütve hallgassunk vagy hazudozzunk róla.

Havas Szófia fájdalma a mi fájdalmunk, minden áldozat a mi gyászunk. 1956 ugyanis nemzeti ünnep, a nemzeti emlékezet pedig nem egycsoport kitüntetett, kanonizált emlékezete, hanem mindünk közös története.

Mindannyiunké. Havas Szófia, Mécs Imre és Wittner Mária fájdalmával egyaránt szolidárisak vagyunk, Havas Szófia politikai nézeteit azonban elfogadhatatlannak tartjuk. Értésünkre adta, hogy nem kíván bocsánatot kérni és ez bizonnyal nem is lenne őszinte. Ő tényleg ezt gondolja, ezt tudomásul vesszük,azonban épp ezért, mivel identitásunk sarokkövét tagadja, nem tudunk többé együtt dolgozni vele.

A helyzet megint rosszabb lett egy kicsit, megint leköptük magunkat.

A III. Magyar Köztársaság a politikai osztály egészének példás összeműködésének révén morális legitimációjának utolsó morzsáit rágja.

*

(Havas Szófia HVG-nek adott interjúja ide kattintva elolvasható)

 

Címkék:2007-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„A Soá tagadása nem egyszerű történelemhamisítás”

Interjú Lomnici Zoltánnal, a Legfelsőbb Bíróság elnökével 2007. október 18. / Szegő Péter „Az Alkotmánybíróság által kijelölt büntetőjogi mezsgye nagyon...

Mi lett Arthur Rubinstein kottáival?

Forrás: Stop! 2007. október 17. A nagytekintélyű New York-i zeneoktatási központ, a Juilliard School számára adták át Arthur Rubinstein leszármazottai...

Close