Tel-avivi napló 

2010. január 11. / Yoram Kaniuk

Ma reggel, az újság szerint katyusa találat érte a Kirját Smoná-i temetőt, de a jelentés szerint senki nem sérült meg.* Miután átnéztem az ezzel kapcsolatos többi újságcikket és beszámolót, barátommal, Slomo Svá-val találkoztam, aki az én véleményem szerint a zsidó bölcselet valamint Izrael és Tel-Aviv történelmének legjobb ismerője. 

A hangulatos Bialik kávézóban ültünk, és ő a különleges stílusával, mely inkább hitszónokhoz illik, mint tanárhoz, előadást tartott a lengyel haszidokról. Ha együtt vagyunk, felteszek neki egy provokatív kérdést, ő elgondolkozik és beszélni kezd, és én, aki soha nem tudom befogni a szám, megnémulok, mint a hal. Körülöttünk az utcán, nagyszámú haifai, nahariai és galileai menekült járkált. Láttuk ezt rajtuk abból, ahogy a címeket keresik. Ugyanebben a kávézóban, néhány évvel ezelőtt egy palesztin öngyilkos merénylő felrobbantotta magát, sokan megsérültek, csupa haldokló sebesült. A lányom néhány perccel a robbanás előtt hagyta el a kávézót, én a rádióban hallottam a merényletről. Láttam a száguldó mentőkocsikat, és hívtam őt a mobilján. A lányom élt. 

Ma a lányaim a háború** ellen tüntetnek, beadványokat írnak alá, és azt gondolják, hogy Izraelben háborús bűnöket követnek el. Természetesen én vagyok a bűnös, mivel cionista maradtam, aki csak azért jött Izraelbe – egyébként itt születtem, és palesztin állampolgár vagyok –, hogy arabokat öljek és elűzzem őket innen. Otthon a véleményem nem számít. Mérsékelt nézeteimért a saját házamban lenéznek, még a kutya is, akit az asszonyaim agymosásban részesítenek, és mióta „tudja”, miről van szó, nem jön oda hozzám, nem csóválja a farkát, ha meglát. Én, több oknál fogva támogatom ezt a létért folyó háborút, melyeket a lányaim elleneznek. Ők ultra-balosak. Egyik lányom azt gondolja, hogy a Zsidó Állam igazságtalan, mert egyformán mindenki országa kellene, hogy legyen, és ő biztos abban, de nem bocsátkozik részletekbe, hogy ebben az országban soha nem lesz arab többség. Bárki, aki ismeri az Iszlám történetét, tudja, hogy az Iszlám nem tűri a nemzeti kisebbségeket. Nézzük csak meg, mi történt a koptokkal Egyiptomban, akik a régi Egyiptom lakói voltak, abszolút keresztény többséget alkotva. Ma a lakosság hét százalékát teszik ki, és még mindig üldözik őket. 

A mi háborúnk a britek által kiadott Balfour nyilatkozattal kezdődött, mely a zsidók elismert jogának tekintette egy új nemzeti otthon létesítését. Azóta a háború, különféle elnevezésekkel, 1920 óta folyik. Anyám a halála előtt egy napon elvitt engem a régi tel-avivi temetőbe, ahol a bejáratnál emlékmű őrzi az 1921-es jaffai pogrom meggyilkolt áldozatainak emlékét. Szép reggel volt, eső után ragyogó napfény, emlékezetes nap, a jázmin és a narancsvirág illatával. Édesanyám a tel-avivi Herzlia gimnáziumba járt. Ő és az iskolatársai temették el a pogrom áldozatait. Köztük volt Joszef Háim Brenner, a mi legnagyobb írónk, akinek felesége az én óvónőm volt. Egy család volt az ország. A lemészároltak közül senkit nem lehetett azonosítani, ezért tömegsírba helyezték őket. Anyám azt mondta: Yoram, nézd, milyen örökséget hagyok rád! Szegény anyám tíz háborút élt meg.

Slomo Svá-nak a lányaimról mesélek, és egy kevés szimpátiát remélek kiváltani. Ő jól ismeri ezt a problémát. Izrael és a zsidóság felé irányuló legélesebb kritika mindig tőlünk származik. A legnagyobb antiszemiták mind művelt izraeliek, de a lányaim, bármilyen fanatikusak, számomra a legédesebbek ezen a világon. Jómagam, otthon, zsidó kisebbséget képezek, mert a feleségem, aki negyvenöt éve él Izraelben, nem zsidó, ezért a lányaim se azok. Egyikük, aki a jelenlegi háború ellen tiltakozik és dafke a palesztinok érdekéért küzd, zsidónak tekinti magát, zsidóként érez, de nem vallásos, ezért Izraelben nem lehet zsidó. Ha a ’40-es évek Németországában élne, haláltáborba küldenék zsidó volta miatt, de Izraelben még csak nem is keresztény, mert az anyjával ellentétben nem lett megkeresztelve. Milyen kár. Szédereste, mikor azt mondjuk: „zúdítsd a haragod azokra, akik Téged nem ismernek”, a feleségemre és a lányaimra gondolunk. Mikor a lányaim a seregben szolgáltak, féltem attól, hogy egy napon dezertálnak, hazajönnek a puskájukkal és engem átadnak az araboknak, ezért kitűztem a fehér zászlót.   

Slomo Svá, törzsünk bölcsei között a rangidős, aranyos öreg, mint én, talán a legtisztább lélek, akivel eddig találkoztam, megnyugtat a lányaim felől, hogy azért lélekben zsidók. Svá jesivában tanult. A forrásokat betéve tudja. A lányaimnak kettős állampolgársága van, izraeli és amerikai. Nekem csak egy: izraeli. Számos jó házból való, politikailag korrekt cionista izraeli fiatal keres menedéket az USÁ-ban. A lányaim pedig olyan WASP-ok*** leszármazottai, mint Jonathan Edwards, William Penn és mások. Ezek a lányok, minden kritikám ellenére itt élnek. Itt van egy méltatlankodó apjuk, aki nem segít rajtuk, és van egy nagy családjuk Amerikában. De itt fognak továbbra is élni. Slomo Svá szerint ez is azt mutatja, mennyire zsidók. Mondjátok ezt el a mi rabbijainknak.  

Jó reggelt Izrael.

* Forrás: http://www.tabletmag.com/news-and-politics/1439/diary-from-tel-aviv-3/

** A 2006-os libanoni Hezbollah elleni háború

*** WASP fehér protestáns angolszász