Szirtes Bori / 2008. október 8.
Egyikünk sem hitt komolyan a dologban, mégis megtörtént: az immár évek óta minden augusztus végén megrendezésre kerülő (most már a tizenegyedik alkalomnál tartó) Zsidó Nyári Fesztivál képes volt felfrissülni, újat nyújtani.
|
|
Lucidarium Ensemble |
Akinek viszont abban a szerencsében volt része, hogy látta és hallotta negyedikén az Olasz Kultúrintézetben a Lucidarium Ensemble koncertjét, annak aztán tényleg nem lehetett oka panaszra. Az itáliai formáció ugyanis gyakorlatban valósította meg az örömzene fogalmát, ízelítőt adva a magyar közönségnek nemcsak a reneszánsz életörömből, hanem a zene- és előadóművészeti profizmusból is. Pedig a tény, hogy az együttes kifejezetten régi zenére specializálódott, valljuk be, nem kifejezetten garancia a nagyközönség által is érthető, élvezhető program megvalósítására. Nekik mégis sikerült, elsősorban azért, mert amit csináltak, azt a legnagyobb hozzáértéssel és érezhetően szeretettel tették, másrészt, mert nem estek bele az öncélúság csapdájába, mertek közönségbarát, fülbemászó repertoárt összeállítani korabeli (15-16. századi) slágerekkel, a mai közismert zsidó dalok hajdani változataival, nem zsenírozta őket, hogy kommunikáljanak a hallgatósággal, mint ahogy az sem, hogy könnyedséget és humort vigyenek a muzsikába. Koncert közben a zenekarvezető, Avery Gosfield csevegő stílusban osztotta meg velünk az elhangzó dalok sztorijait, pletykált a szerzőkről, a hajdani huncutságokra hajló muzsikusokról, kollégája, Francis Biggi bemutatta a laikusok számára nyolcvan százalékban totálisan ismeretlen hangszereket, az énekes, Enrico Fink pedig időről időre megcsillogtatta hangi adottságai mellett színművészi, sőt komikusi képességeit is. Nagyon szerethetőek voltak. Kár a helyszín miatt – az effajta mulatságokhoz intimebb környezet, s persze egy-két remek pohár bor dukált volna…
|
|
Palya Bea |
Bár a népzene hímes mezejét elhagyva immár szólókarrierjét futja, saját maga által írt számokkal, azért a váz, amely magyar, balkáni és cigány tradicionális zenéből kiemelt motívumokból formálódott, ugyanaz. Erre varrt a művésznő modern köntöst, szeszélyesen beleszőve a mintákba az alternatív zene, de még inkább a jazz karakterét, vastagon megfűszerezve személyes hangvételű értelmezésével. Zenészei pedig – Lukács Miklós cimbalmos, Szokolay Dongó Balázs fúvós, Novák Csaba bőgős és Dés András dobos – olyan betonbiztos, kőprofi hátteret biztosítanak számára, amely előtt Palya Bea nyugodtan kibontakozhat – show-ja egocentrikus, de hálistennek nem egoista: bőven szórja kincseit a nagyérdemű elé…
|
|
Shlomo Bar |
Igazán unikálissá azonban a meghívott vendégek tették az estet, hisz ezen alkalommal Shlomo Barral nemcsak egy izraeli gitárvirtuóz, Ilan Ben-Ami és a legfiatalabb generációhoz tartozó Polnauer Flóra lépett fel, hanem a marokkói Said Tichiti, lantművész és énekes, továbbá az ütős Hamid Lafontaine is. Így történhetett, hogy a nagyzsinagóga falai között arab dal csendülhetett föl – először, de nagyon reméljük, nem utoljára…
Mint ahogy azt is reméljük, hogy a Zsidó Nyári Fesztivállal kapcsolatban tapasztalt javuló tendencia megmarad. Meglátjuk – jövőre.
A zsidósnak minősített pesti és a kereszténynek elkönyvelt budai városfél mitológiája már a polgári korszak századfordulós önképében is tartalmazta a több irányú kiterjesztést. Eszerint egyik oldalon
A lányom születését követő sabbatkor az ő zsinagógájába mentem, ő hívott fel a Tórához, ő írta be Ráhel nevét a nagykönyvbe. Nem is mentem volna máshoz. 1991-ben, az (akkor talán még szépnek hitt)
Teljesen asszimiláns családban nőttem föl az I. kerületben. A Naphegy és a Krisztinaváros volt szűkebb pátriám, ahol minden utcát és minden lépcsőt ismertem. Gyerek- és ifjúkorom egy hajdan jobb napokat
2010. február 21 és 28 között nyílt hetet tartott Európa első Izraeli Kulturális Intézete (IKI), a Paulay Ede utca 1 szám alatt. Az intézet, mely a tervek szerint 2010 őszén nyitja meg kapuit a
