2011. április 26. / Gadó János

„A javaslat hívei meg voltak győződve arról, hogy… az intézkedéssorozat igazságos, jogos, sőt mondhatni nagyvonalú a zsidókkal szemben. Sokan nem is értették, miért nevezik mások a javaslatot igazságtalannak és méltánytalannak és a zsidóságtól megértést, sőt egyenesen együttműködést, tevékeny közreműködést vártak volna el”.

K. Farkas Claudia: Jogok nélkül – A zsidó lét Magyarországon, 1920-1944. Napvilág Kiadó, 2010, 360 oldal.

A könyv alcíme nem egészen pontos: a szerző kutatómunkája az 1938-as esztendővel indul, a megelőző korszakot csupán egy szükséges bevezető erejéig idézi föl.

Úgy is mondhatnánk, hogy könyve a híres (általa is idézett) bibói mondat alátámasztása gazdag kutatómunkával: a törvényhozás „legális formák közt hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez”. Az 1938 és 1942 közötti időszakra fókuszálva szemléletesen idézi föl, hogy az első (és akkor sokak által egyben utolsónak is remélt) zsidótörvény miként nyitotta meg az utat az egyre radikálisabb jogfosztás felé, melynek során az egyik zsidóellenes rendelkezés hozta magával a másikat és a gyűlölködő kijelentésekben egymásra licitáltak a szélsőséges képviselők.

A téma nem új (a Holokauszt témakörében nehéz új témát találni), de az országgyűlési vitákat ilyen részletesen nem dolgozta még föl kutató. Eddig nem ismert részletességgel tárulnak fel az olvasó előtt a törvénytárak, az előkészítő anyagok, az országgyűlési jegyzőkönyvek és a témára reflektáló korabeli sajtó.

A könyv érdeme, hogy megpróbálja a zsidótörvények beterjesztői, illetve az ennél is radikálisabb lépéseket sürgető szélsőjobb szemével is láttatni a világot. Az első zsidótörvény kapcsán megjegyzi: „A javaslat hívei meg voltak győződve arról, hogy… az intézkedéssorozat igazságos, jogos, sőt mondhatni nagyvonalú a zsidókkal szemben. Sokan nem is értették, miért nevezik mások a javaslatot igazságtalannak és méltánytalannak és a zsidóságtól megértést, sőt egyenesen együttműködést, tevékeny közreműködést vártak volna el”.

A náci nürnbergi törvények, illetve az acsarkodó honi szélsőjobb árnyékában az első zsidótörvény valóban akár enyhének is nevezhető. Ha ugyanis a nürnbergi törvényeket tekintik igazodási pontnak és nem az európai jogegyenlőség eszméjét…

A parlamenti vitákat végigkövetve átélhetjük – mindössze négy év alatt – a hangnem végtelen eldurvulását, a szélsőjobb felfogásának uralkodóvá válását, a humanista nyelvezet száműzetését. 1938-ban a szociáldemokrata Kéthly Anna és a liberális Rassay Károly még bátran támadják a törvényt. Előbbi figyelmeztet: „A zsidóságot ez a törvényjavaslat valósággal fizikai halálra ítéli… Aki ennek hangulatát kitermelte, nagyon könnyen tud továbbmenni, ha akarja pogromot vagy vérvádat is csinálni, nincs megállás.” 1941-ben Rassay Károly már tétova, a polgári egyenlőség eszméi már kiúsztak a látómezőből, így a biztosabb fogódzónak tűnő konzervatív keresztény tanításra hivatkozik, mondván: az új törvény még ennek is ellentmond. Egy nyilas képviselő gúnyosan „nagy és keserves erőlködésnek” nevezi Rassay felszólalását.

A szerző egy helyütt idézi Sztójay Döme berlini magyar követ (a későbbi deportáló miniszterelnök) jelentését, aki szerint a zsidókérdés magyarországi kezelésével elégedetlen német külügyi tisztviselők „Európa legkonzervatívabb országának” tekintik Magyarországot. Vagyis az akkor domináns felfogás azt tekintette haladónak, aki a zsidókérdés radikális megoldására törekedett.

Ezt támasztja alá Makkai János kormánypárti képviselő felszólalása, aki úgy vélte, valójában éppen a zsidótörvénnyel sikerült helyreállítani a jogegyenlőséget. Makkai szerint egyébként a törvényhozás a zsidótörvénnyel csupán „honorálta a népben és a középosztályban élő vágyakat.”

K Farkas Claudia történészként csupán a források feltárását érzi feladatának. Ezek valóban magukért beszélnek, nem szükséges fölöttük újra és újra erkölcsi ítéletet mondani. A recenzensnek azonban a történettudományon túli meglátásai is lehetnek: ezekben az években a zsidótörvények meghozói nemcsak a zsidók gazdasági hatalmát szerezték meg, hanem a szavak fölötti hatalmat is, amikor „nép”, „nemzet”, „haladás”, „jogegyenlőség” azt jelentették, amit ők akarnak. Szavak híján nem születhetett meg az ellenállás nyelve, s így az ellenállás szellemét is hiába keresnénk a parlamenti hozzászólások között. Bírálat, tiltakozás még elhangzik, de az embertelenség nyílt elutasítására már nincsenek eszközeik.

A magukat nyeregben érző nyilas képviselők kigúnyolják, lehurrogják azokat, akik defenzív módon, gyakran dadogva, ügyetlenül, de mégis elvetik a törvényjavaslatot. Érződik, hogy már utóbbiak nyelvezetébe is beszivárogtak az új világ gondolatai.

1941-ben megtiltják keresztények és zsidók közötti nemi kapcsolatot. Ravasz László, a református egyház képviselője a felsőházban legalább bizonyos kivételeket szeretne keresztülvinni. Javaslata szerint egy „magas bizottság” elé lehetne tárni a kérelmező helyzetét, hogy a házasság „nemzeti szempontból kívánatos-e”. Szép példájaként annak, hogy a korszak nyelvezete a keresztény egyházfő szóhasználatába is beszivárgott.

A szerző bemutatja a zsidóság reakcióit. (Ehhez áttanulmányozta a korabeli zsidó sajtót, számos könyvet és más nyomtatványt, különös tekintettel a cionista kiadványokra.)

Leírásából kiderül, hogy a zsidóság képviselői minden követ megmozgattak az első zsidótörvény ellenében: befolyásos politikusokkal tárgyaltak, ügyvédekkel beadványokat készítettek, a zsidóság nemzeti elkötelezettségét bizonyító kiadványokkal fordultak a magyar nyilvánossághoz, saját lapjaikban pedig gyásznapnak nyilvánították a jogfosztó törvények elfogadásának napját. Mindent megtettek tehát, amit lehetett – de szigorúan a jogfosztó törvények adta lehetőségeken belül. Még a külföldi zsidóság fellépési kísérleteit is elhárították.

A korszak légkörében ezeken nem is nagyon lehetett túllépni. A nem túlságosan bő külpolitikai összefoglalóban a szerző megemlíti, hogy 1938-ban sem az angol politikusok, sem az angol sajtónyilvánosság nem tiltakozott az első zsidótörvény miatt. Még a Zsidó Világkongresszust képviselő Perlzweig rabbi is konciliáns hangon tárgyalt a magyar kormány képviselőivel és csupán „emberséges végrehajtást” kért.