2012. január / Kozma György

Válasz Tábor Béla: A zsidóság két útja című könyvével kapcsolatos körkérdésünkre

Tábor Béla 1939-es esszéje ma fontosabb, mint valaha. ’39-ben az, hogy a zsidóság önzésével magára haragítja a befogadókat és ezzel – létrehozva a dühös nácikat – öngyilkosságot követ el, hallatlan és meghallhatatlan állítás volt. Voltak túlzásai: a talmud-kritikája ijesztően egybehangzik a zsidógyűlölet szlogenjeivel. Ma sem könnyű mindezzel szembenézni, de legalább meg kéne próbálni.

Tábor Martin Buber könyveiből (is) értesülhetett arról, hogy a zsidó istenség a Lét maga. Nem kizárt, hogy Szabó Lajos barátjától, Szilágyi Ernőtől hallott Juda Aslag rabbiról, aki a kabbala újszerű magyarázatával foglalkozott a harmincas években. Az ő elképzelése szerint is az Ego az egyetlen teremtmény, s az önzetlenség hordozói ideális esetben a Jövő-Hódoló (Jásár-kél-Izrael) „zsidók” (etnikumtól függetlenül). Míg az Önzés erői a Népek névre hallgatnak a tanban, akik közül a legönzőbbek, a nácik, a rasszisták ezért haragszanak az aktuális (tehát önző) etnikai zsidókra. Minden kabbalista, így Aslag is elmagyarázza a neoplatonistákkal párhuzamos elképzelését a Lét Lépcsőiről, a világ felépítéséről, mely a négybetűs istennév alapján alakul ki. Konkrétan, a jehove istennév lefordítva „leendítőt” jelent, tehát minden istennévnél közelebb visz a „létezés” szó igei alakjához. Ebből az egzisztencialistának is nevezhető alapállásból, valamint a neoplatonista szolipszizmusból (melyben a Makrokozmosz – az adó, Tábornál „áldozó” Ádám a mikrokozmosz – az ember, a kapoló-gép gyökere) következik a többi állítása.

Martin Buber ezt írja, vagyis fordítja: „Vagyok, aki A Lét vagyok… akármilyen formában jelenjek is meg, mindig leszek.” (Martin Buber: A próféták hite, Atlantisz, 1991.) Azért fontos, hogy a létigével áll kapcsolatban, mert a létről mindenkinek van tapasztalata és arról is, hogy mindent átfog. Tehát szemben az ismeretlen jelentésű „isten” szóval (vagy a Gott, Bog, vagy Dieu szavakkal) a Teremtő feltételezése teljesen racionális gondolat.

Ezt így írja le Tábor Béla:
„A héber nyelv az isteni név megjelölésére egy kiejthetetlen szót használ. Négy betű jelöli ezt a szót, a Jád, a Hé, a Váv és a Hé. Akik Jahvé-nek, jöhvének ejtik, már nem ezt a szót ejtették ki…” (41) A kiejthetetlen név az abszolút jelen és az abszolút jövő egysége, a „lenni ige jelen és jövő ideje egybeszőve. Ez az egyetlen osztatlan pillanat, az egyetlen osztatlan valóság, mint örök jelen, az élő Egy. Ezért, aki nem akar hazudni, csak jelzi a nevet. A szent (elkülönült) nyelv ezzel a szóval jelzi: A „Név”. A Név a mi Istenünk – a Név Egy (42). A zsidóság feladata, hogy ezt megértse” (47).

Mit mond Tábor Béla?
„Az emberi faj szellemi valóság. A szellem az a végső erő, ami a valóságot valóvá, élővé, működővé teszi. A szellem a valóságnak az az egyetlen csodája, hogy a valóság »van«” (14-15).

És hozzáteszi:
„A szellem számára a világ jelrendszer, minden jelent valamit, mindennek jelentősége van [...] ugyanannak az Egy Jelzettnek a jele” (16).

Mellesleg a jel héberül ciún és valóban, a Lét Urát – az általa talán kompromisszumkeresésből kritizált Talmud elvei szerint – kizárólag („külső”) jelekkel lehet megközelíteni, jelképekkel, vagy jelképes tettekkel, mint az áldozat, a felkenés, az adakozás, és az ünnepi és hétköznapi jelképek, gyertyától az imaszíjig.

Felmerül az a kérdés is, hogy miért lehet személyként gondolni a Lét Urára. Azért, mert az énem is sokmilliárd részecske együttállása, s a Világ is sokmilliárd csillag együttállása, de mindkettőnek van „személyes” szintje, és ezek dialógusba keveredhetnek.

Azt írja Tábor Béla:
„A személyiség érzékenység-góc, [...] az ember részvétele a szellemben” (17).

Ha én személy vagyok, nem tekinthetem „istent” (a teremtőt) „dolognak”. Ezt a racionális logikát követelné meg Tábor Béla a különböző „talmudi” eredetű transz-hipnózisba szédült zsidó hallgatóságától, akár haszid kegyesség, akár orthodox aszkézis vagy neológ alkalmazkodás és nacionalizmus, netán cionista-ateista nacionalizmus az „ópiumuk”. (Nem veszi észre, hogy épp ez a talmudi logika is.)

Tábor azt mondja, hogy „...a nép a Sinainál rémülten meghátrált a magát kinyilatkoztató Isten elől… a kinyilatkoztatás csak érintette a zsidóság egyes egyedeit, de anélkül, hogy minden egyes személy átélte volna, és ezért, mint a szellem kielégítetlen vágya égett benne… ebből merítette a népi sorsát: a szétszóratást, az üldöztetést, a gettót” (35-36). Ezzel kortársai figyelmét szeretné felhívni arra, hogy lenne módjuk „megtérni”, ha az eredeti racionálisan felfogható üzenetet megértenék és a Kreatív Realitással – a JöHVőH-vel – dialógusba keverednének, az ego feláldozásával.

A jövő hódolói a zsidók, a „jő-hódik”. A Lét Visszhangzói. A JöHVő Hódolói. (Ne felejtsük: héberül a „héd” az visszhang. A „hod” viszont a hála, a hódolat szó gyökere.) Az a „zsidó”, a „jő-hódi”, aki vállalja ezt a dialógust, áldozatot. Így lehet és így érdemes érteni azt, amit az „áldozat” (az Adó Jövővel egylényegű, „azonosformájú” a neoplatonizmust is integráló Aslagnál) népről mond Tábor.

„De ez a szó: Isten maga a Szó, az élő egyetlen igazság. [...] Az isteni név kimondhatóvá csak akkor lesz, ha a valóság tiszta szellemmé vált és minden egyes ember tiszta személlyé. Minden egyes Én tiszta első személlyé, és számára minden más tiszta második személlyé. Ez a messiási eszme tartalma” (41). (A másik megérintéséről szól: a „mesi” az héberül „érintésem” és „ách” az „testvért” jelent.) A „személlyé válás” kifejezésből világos, hogy ezt megelőzően (a csak-kapás helyett az adás elkezdése előtt) az ember még nem személy. Nem „Ád ám”. Ahogy Áslág rabbi mondja, még „nincs nesámája”.(Még nem kezdi el az ős-kép, a nesámá széttöredezésének javítását, tikkunját.)

Amiatt, hogy Tábor (feltehetően Aslag rabbi nyomán) így átcsoportosítja a résztvevőket, szinte „átáll az ellenséghez”, mert kritikusan áll szembe kora orthodox, haszid és neológ, valamint cionista és ateista zsidóságával és egy új, racionális, egzisztencialista pszichoanalízisben otthonos új zsidóságot hív elő.

Tudjuk, minden nemzedékben új és új judaizmusok alakulnak ki. (Gondoljunk a héber, a mózeshitű, az izraelita, a „zsidó”, vagy akár a  „cionista” és „izraeli” szavakra, mint az identitás-menedzsment egy-egy lépcsőfokára.) Csak a radikális magyarítás hiányzott eddig: a jövő-hódoló verzió átvilágítja és az eredeti jelentéshez közelíti a „nép” nevét. Ez Tábornál is hiányzik, én egy tanítványától hallottam először, akit később említek majd.

Nem kerüli meg a kereszténységgel való szembenézést sem. Azt hangsúlyozza, amit bárki észrevesz, aki elolvassa Mózes Öt Könyvét, hogy mindenkit messiássá, felkentté tettek a papok a Templomban, aki bűnvallást tett és a destruktív tettét kiegyenlítette valamilyen áldozattal, akár egy kis liszt elégetésével. (A „Jézus Krisztus” latin neve is jobban hangzana, ha az eredeti névhez hasonlóan jelentéssel használnánk: pl. Jőzős Késztős vagy Józós Késztős formában. Esetleg mese-ásó formában, ahogy Röhrig Géza énekelte: „Azok, akik a hóban ásnak – rokonai a messiásnak.”)

„A messiási eszme nem későbbi történelmi termék: a szövetség már elválaszthatatlan mozzanatként tartalmazza” (43). Ezzel Tábor kihúzza a kereszténység „méregfogát”, lényegében azt állítja, hogy az ősi zsidók voltak az eredeti keresztények a Templom fennállásának 900 évén át. Nemcsak Jézus követői voltak zsidók, hanem már előtte is létezett a kereszténység, a felkentek serege, a mindenkori bűnvallók sokasága, százezrei. Az ego (a kabala eredeti jelentése szerint kapoló) elleni érvek pedig a buddhistákat-hindistákat-zarathusztristákat teszik rokonná.

Tábor szerint tehát „a különböző vallások az egyetlen igaz vallást tükrözik különböző vallási temperamentumokon átszűrve” (64).

Tábor Béla azoknak a mestereknek a sorába tartozik, akik mindenkor a lét-visszhangzó vagy jövő-hódoló „felébredt” (buddhi) ősi tudást akarták a helyi viszonyokra alkalmazni. Hasonló ebben Jézushoz-Józóshoz, Mohamedhez (aki maga szándékosan dávidházi hercegnőt is elvett felségül). Vagy a többi meseásóhoz: a kora középkori szintézis-kereső dávidházi Abu Issához (780), vagy Abulafiához, aki a pápához is elment (1290), vagy a reneszánsz kori Abarbanelhez, aki hasonló, új szintézisben reménykedett, mielőtt el kellett menekülnie Ferdinánd elől (1490). Ilyen újító „messiás” volt David Reubeni, akit V. Károly császár öletett meg (1520), majd szintén a tizenhatodik században Luria, valamint egy utóda és tanítványa, Sabbatai Cvi, akit muszlim kitérőként látunk (1666). A tizennyolcadikban Luzzatto és a Bál-Sém-Tov, míg Cvi utóda, Jakov Frank ugyanekkor a katolikusokkal elégettette a Talmudot a tizennyolcadik században (1750). A messianizmusokhoz hasonló altruista adásban bízott Marx, és ugyanilyen népi-nemzeti egység-vízióban reménykedett a XIX. század „cionista” messiása, Herzl is (1894).

Mindannyian azt gondolták, hogy komolyan kell venni a szeretet parancsát, el kell fogadni más vallásokból azt, ami összeköt és valami új gondolat talán jóra, jó Jöhvőre (melyben – az Olám HaBá-ban, a jövő világban – nincs árny, halál, betegség) vezet majd.

Ma éppen egy ilyen Jövő-Hódoló megváltó altruista gondolatnak, a Marxénak (sőt Schopenhauerénak) a bukása után vagyunk, és ezért óvakodunk mindenféle közös reménytől.

Tábor Béla ma is pusztába kiáltó szavakat mond, de egy kicsit talán közelebb érezzük magunkhoz az alapgondolatát. Azt a gondolatot, hogy nem lehet a vallást lenézve, babonának kikiáltva kiiktatni az életünkből, nem lehet a zsidóságot irritálónak érezve kiiktatni az életünkből.

Mert az ego-nál Nagyobb Erővel való szimbolikus dialógust – amely önfeláldozást, ego-lenullázást jelent – senki nem úszhatja meg, aki a „Szellem” után ácsingózna. Tehát ki kell alakítanunk korábbi próbálkozásokat követve egy szinkretikus mozaik identitást, amiben párhuzamos igazságként vannak jelen zsidó, keresztény, buddhista és muszlim vagy akár ateista igazságok és hitek, és megláthatjuk mindenben azt, ami segít.

Lehet, hogy megint csak a „maradék maradéka” fogja átvészelni a soron következő kataklizmát. De az sem elképzelhetetlen, hogy kivételesen nem tömeges őrület következik, hanem tömeges kijózanodás. Ezért kéne minél több sorstárs földinket meggyőzni arról, hogy van kiút és ez a racionalizmuson át vezet vissza a hagyományhoz. Ehhez Táborra figyelve Aslagnál jobb elődöt, mestert nehéz találni. (Bár hozzám közelebb állt fiatal koromban egyik tanítványa, Dixi / Gémes János (1944-2002), aki radikálisan fosztotta meg az „isten” szó értelmetlen hangsorához hasonlóan a többi szót is a mindennapi értelmétől.)

Őt pedig ma az üzenetét el-new-age-pszichologizáló Berg-féle mozgalomnál hitelesebben és pontosabban magyarázza (legalábbis értelmiségiek, olvasó emberek számára) „Ráv” Mikhael Laitman, a Bne Baruch „kabbalista” mozgalmának mestere, aki napi 24 órás tévéműsorban és az interneten ingyen letölthető magyarázatokban teszi közkinccsé Aslag altruista-kollektivista Zohár-értelmezését, anélkül, hogy a (Tábor számára fontos) marxi-schopenhaueri és neoplatonikus, gnosztikus, szufi és krisnaista párhuzamokat említené, hisz az csak összezavarná soktízezres hallgatói táborát.