Katyń. Mi rejlik e prózai csengésű, mégis sokak számára titokzatosan hangzó cím mögött? Katyń az a hely a Szmolenszk melletti erdőben, ahol 1940 tavaszán, gyakorlatilag a teljes lengyel tisztikart Sztálin parancsára lemészárolták. Lengyelország német lerohanása után, amellyel 1939. szeptember 1-én kitört a második világháború, népvándorlásszerű menekültáradat indult az akkori Kelet-Lengyelország felé, mert a németek nem lépték át a Bug folyót, a Szovjetunió meg hetekig – pontosan szeptember 17-ig – semlegesnek mutatta magát. A lengyelek, mit sem tudva a titkos Molotov-Ribbentrop paktumról, vakon reménykedtek a szláv testvériség hagyományában, az esetleges nyugati beavatkozásban vagy bármi isteni csodában, tehát civilek és katonák egyaránt ebben a zónában próbálták átvészelni a zord időket. Amikor azonban a szovjetek bevonultak a németekkel kötött megállapodás szerint őket megillető keleti területekre, e vidéket eleve a Szovjetunió részének tekintették, s az ott jelenlévő lengyel haderőt a szovjet államrend elleni fegyveres lázadásként kezelték. A mintegy tizenötezer tisztet alkalmilag létrehozott táborokba zárták – az egyik itt, a később feltárt katyńi tömegsír közelében volt –, a közlegények egyből a Gulagra kerültek.

 

Wajda sokáig abban a hiszemben élt, hogy apja, Jakub Wajda kapitány is itt végezte, hisz a németek 1943-ban, amikor előrenyomulásuk következtében felfedezték és egy nemzetközi bizottság jelenlétében feltárták a katyńi tömegsírt, hivatalos listát készítettek az azonosított személyekről. S bár az e névsorban szereplő Karol Wajda kapitányról végül kiderült, hogy nem névelírás, azaz nem ő Andrzej apja, Jakub Wajda sorsa is a szovjet fogságban pecsételődött meg, csak egy másik táborban. A rendezői dedikáción kívül nincs utalás a filmben e személyes vonatkozásokra, a Katyńt nézve mégsem tudjuk függetleníteni tőlük magunkat. Annál kevésbé, mert nyilvánvalónak tűnik, hogy Andrzej Wajda eredeti és valójában egyetlen témáját látjuk megelevenedni most a vásznon, oly sodró erejű a személyessége ennek a teljesen személytelen filmnek, amelyben még a korábbi Wajda-opusok magvát jelentő két-három szereplős kamaradrámát sem sikerül felfedeznünk. A filmnek voltaképp nincs is meséje, csak igazságnyomozó szenvedélye. Nem is arról beszélek, hogy Katyńról az igazságot csupán a Szovjetunió összeomlása után lehetett kimondani, Jelcin ezt meg is tette 1992-ben, addig a sztálini vezetés által kreált Katyń-hazugság volt forgalomban, hosszú időn át még a nyugati hatalmak által is hallgatólagosan támogatva, amely átlátszó módon a németek nyakába igyekezett varrni e szörnyű bűntény elkövetését. Az igazi Katyń-drámának tehát a túlélők a hősei – Wajda ezt jól látja, hogy is ne látná, hisz a saját bőrén tapasztalta –, az asszonyok, a gyerekek, az otthon maradottak, akik a bizonytalanság csapdájában vergődve, az irreális remény csábításának engedve, a hivatalos hazugság által még gyászukban is megalázva élték le az életüket. Erről szól a film.

 

De nem csupán erről. Wajda Katyń-igazsága ott kezdődik, ahol a történészek által kimondott Katyń-igazság véget ér. Most látjuk csak, a Wajda-életműnek nem véletlenül központi kérdése a lengyel heroizmus. Nem pusztán a Csatorna, a Hamu és gyémánt, a Lotna szól a barbár megszállás és a nemzeti mártíromság szembesítéséről, de ezek teszik ezt a legbeszédesebben; miközben szinte valamennyi filmjében, a nemzeti mítosz áldozatai előtti kultikus főhajtással egyidejűleg ott a megválaszolatlan kérdés: nem választhattak-e más utat ezek a hősök, ha mondjuk, képesek leszámolni – magukban, belül – a lengyel heroizmus magasztos és tragikus mítoszával? Wajda a Katyńban felel először Wajda erre a kérdésre, amelyet annyiszor feltett, de mindig igen ambivalens módon kezelt, éspedig a film utolsó tíz percével, amikor is keserűen, illúziótlanul és realistán rekonstruálja a szmolenszki erdőben működő profi kis halálgyárat. Lehet, hogy ezt a mészárló üzemet nagyságrendekkel szolidabb teljesítményre programoztak, mint az auschwitzit, de Wajda nem hagy kétséget afelől, hogy Katyń a maga lélektelen, cinikus mechanizmusával egyszer és mindenkorra felzabálta a hazáért hozott életáldozat szent ideáját. A nemzeti hősök a totalitárius halálgépezet számára csak bedarálandó „nyersanyag”. És ki tudja, az igazi héroszok nem azok voltak-e, akik mint Ryszard Kapuściński apja, megszöktek a szovjet fogságból, hazavergődtek és halálmegvetésre tanították fiaikat.

 

Vagy épp ellenkezőleg, azok, akik előtt nyitva állt a menekülés egérútja, és mégsem inaltak el. Gondoljunk csak a varsói zsidó árvaházat vezető Korczak doktorra, aki úgy döntött, hogy elkíséri a treblinkai krematóriumba a gondjára bízott gyerekeket. A Korczak persze már egy másik Wajda-film 1990-ből, és más téma is, de mégis idetartozik.  Nem egyszerűen a kínálkozó párhuzam vagy épp az ellentét miatt, hanem mert a Katyńt nézve, megértjük Wajda sajátos vonzalmát a holokauszt, a lengyelországi zsidóság tragédiájának témájához. A téma végighúzódik az életművön, ám a legfontosabb filmjeit e tekintetben is csak a rendszerváltás után vihette vászonra. A népirtás égbekiáltó borzalom, de nem dráma; a dráma csak egyéni sorsot és egyéni tragédiát ismer. Annak a Wajdának, akire az elszemélytelenedett katyńi halálra ítéltek seregében minden arcból Jakub Wajda pillant vissza, ezt nem kell külön magyarázni. Ő, aki ad arra hogy minden esztendőben személyesen nyissa meg Varsóban a zsidó filmhetet, épp ezt magyarázza nekünk a filmjeivel. Már az 1961-es Sámsonnal is, amelyet később művészi kudarcnak nevez (mindenesetre ez az egyik legkevésbé személyes és szenvedélyes Wajda-film), áttételesen Az ígéret földjével is (1975), még inkább a Tájkép csata utánnal, amely már 1970-ben keményen reagál az 1968-as értelmiségellenes és antiszemita kampányra az Auschwitzot túlélő lengyel fiú és a hitleri megszállás poklából jövő lengyel lány háború utáni szerelmi históriájával. A leginkább mégis a varsói gettófelkelésnek emléket állító Nagyhéttel (1995) és a Korczakkal, amelyek megfilmesítését évtizedeken át a cenzúra megakadályozta. Az Andrzejewski magyarul is olvasható regényéből készült Nagyhét lengyel hőse egy szép napon a gettóból szökött ifjúkori zsidó szerelmével tér haza a feleségéhez, amiért nemcsak házassága válságba jutásával fizet, de végül az életével is. Korczak doktor is az életével fizet, de ő hivatástudatból és elszánásból választja az árváit és az ő sorsukat. Vajon mitől voltak ezek tiltott témák a szocializmusban?

 

Állítólag Hruscsov a nagy sztálinítlanítás idején felkínálta a lengyel vezetésnek a katyńi tömeggyilkosság beismerését, de épp a lengyel kommunisták tiltakoztak ez ellen a legjobban. A totalitárius hatalom igazi ambíciója, hogy az egyén álmaiba, fantáziájába, belső világába is belopózzon, sőt alighanem erre a tartományra a legféltékenyebb, utóvégre az ember erkölcsi ereje és méltósága is innen fakad. Wajda pedig mindig ebből a szabad belső zónából közelített a közelmúlt történelmi kataklizmáihoz, nemegyszer botrányos módon, nyilván nem véletlenül – a Katyń most ezt is egyértelművé teszi. Ami ennek a filmnek nem éppen mellékes tanúsága.