2008. december 10. / Novák Attila

Hebron arab városában letelepedett zsidó telepesek arab házakat foglaltak le, majd arabokra támadtak. A helyzet nem új, egy hosszú és elmérgesedett konfliktus újabb állomásához ért.

A jelenségek önmagukban nem léteznek, csak interpretációkkal válnak hozzáférhetővé, bomlik ki értelmük. A helyzet a jelen esetben sem olyan egyszerű. Erkölcsi szempontból felháborító, ami történt, de nem felháborítóbb, mint az, amit a palesztin katonai szervezetek művelnek a ciszjordániai zsidókkal és általában az izraeli civil lakosokkal szemben. Emberek megtámadását és megölését (ami azért nem ugyanaz) ugyanis semmilyen ideológia nem legitimálja, ennélfogva az izraeli katonai megszállás sem igazolja azt, hogy fegyveres arabok zsidó civileket öljenek. Ugyanígy: a hebroni telepeseket sem menti fel a támadások erkölcsi súlya alól semmi sem. Sem az Ősatyák Városára vonatkozó „bibliai jogok”, sem a fenyegetettség. Nincs kibúvó a tízparancsolat és magyarázatai alól.

Ha a konfliktust nem közvetlen morális szempontból nézzük, kitűnik a bonyolultsága. 1967-ben Izrael elfoglalta ezeket a területeket, kormányai különféle állami garanciák segítségével csábították oda a lakosokat, akik közül nem mindenki volt vallásos cionista, sokan csak azért költöztek erre a kietlen vidékre, mert olcsóbb volt a lakás. Bár a telepítési politikával (kezdetben) az izraeli baloldali vezetés is egyetértett,  a jobboldali kormányok kifejezett politikai célként tűzték ki, hogy minél több zsidó telepedjen le Ciszjordániában és Gázában, remélvén azt, hogy a demográfiai háború a zsidók győzelmével és az arabok vereségével fog végződni, Izrael területe gyarapodni fog és újabb területek lesznek a zsidó többség birtokában. Ezt a politikát elősegítette az a tény, hogy Hebron és sok más újonnan a zsidó állam birtokába került terület bibliai hely, amely természetszerűleg vonzotta magához a vallásos cionistákat, vallásos legitimációt biztosítva a térfoglalásnak.

Mára kiderült, hogy a telepítési terv kudarcot vallott. Ennek a politikai következményeit az izraeli középjobb is levonta: Ariel Saron kivonult Gázából. Ám a zsidók Ciszjordániában sem győzik a demográfiai versenyt, ráadásul arabok és zsidók különféle jogállása a Területeken még morálisan és jogilag is kétségessé teszik a területnek a bármiféle jövőbeni humán integrációját. Az arab lakosság helyzete is siralmas, izraeli katonai ellenőrzőpontok és kontroll egyfelől, korrupt palesztin hivatalnokok és radikális iszlamisták másfelől. Ugyanakkor a zsidó telepek lakossága roppantul megnövekedett. Felnőtt egy olyan fiatalság, amely egyre inkább semmibe veszi az izraeli hadsereget is, és akik legalább annyira, zsigerileg gyűlölik az arabokat, mint fordítva. Ez a közvetlen gyűlölet és szembenállás már elhalványult a vallástalan izraeliek jó részében, akiknek a földhöz, a nemzeti területhez való viszonya olyan, mint bármelyik európai polgárnak, elvonatkoztatott és légiesített.

Nem ez a helyzet a vallásos telepesek esetében, akik magukat a cionista pionírok utódainak tartják, ráadásul úgy érzik, hogy a szórakozó és ledér Tel-Aviv helyett ők fogják fel az iszlám Izrael-ellenes dühét, ők képezik a puffer zónát. Fűti őket a differenciálatlan hit is, az egyre inkább nyilvánvaló politikai támogatás hiánya pedig egyre radikálisabbá és erőszakossá teszik őket. Frusztrálja őket az, hogy nem tehetnek semmit sem, hiszen mellettük áll a hadsereg, úgymond, akik leveszik a vállaikról az erőszak terhét, ezért viszont el kell tűrniük a folyamatos arab terrortámadásokat. Nehéz az élet a végeken.

Ki kellene őket hozni a vérszivattyúból, amíg nem késő. Ez a jövő izraeli kormányainak a feladata.

És még valami, ami nagyon fontos: a „világ” és a liberális zsidó közvélemény roppantul fel volt háborodva azon, amit a hebroni zsidó telepesek csináltak. Az arab terrort megszokták, így azon már nem háborodnak fel. Ebben én a fajelmélet megfordítását érzem: amit „mi” csinálunk, az súlyosabban ítélendő meg morálisan, mint amit „ők” tesznek. Hiszen „mi” ilyet nem követhetünk el, morálisan „mi” fejlettebbek, érzékenyebbek vagyunk, mint „ők”. Az arabok. Nem vagyunk az „ő szintjükön”.

Pedig az egyenlő morális felelősség és az a tény, hogy Izrael a népek közösségének egyenjogú tagja lett (bár „normálisnak” azért nem nevezném az állapotát), azt jelenti, hogy a történelmi hibák, sőt bűnök kapuja is tárva-nyitva áll előtte.

Ki belépett a történelembe, az feladhatja utópikus reményeit.

A felhasznált képek illusztrációk / Hebronban készültek

Vitatkozzon róla fórumunkban