A zsidó gondolkodás ma

EMMANUEL LEVINAS

A zsidó gondolkodás ma*

„…a valóság értelme voltaképpen az etikában áll, annyit jelent, hogy kije­lentjük, az univerzum szent. De etikai értelemben szent. Az etika Isten opti­kája.”

Mivel foglalkozik a zsidó gondol­kodás? Bizonyára egy egész sor do­loggal, amelyeket természetesen most nem fogunk felsorolni. Ám alapüze­nete mégiscsak abban áll, hogy min­den egyes tapasztalás jelentését visszavezesse az ember és ember kö­zötti etikai viszonyra, hogy az egyén felelősségére apellálva – melyben rá­találhat kiválasztottságára és pótolhatatlanságára – előmozdítson egy olyan társadalmat, ahol az embereket em­berszámba veszik. Ezen igazságos tár­sadalom megvalósítása – ipso facto – azzal jár, hogy az ember felemelődik abba a társadalomba, ahol Isten is je­len van. Ez a társadalom maga az em­beri boldogság, az emberi élet értel­me. Ez olyannyira igaz, hogy azt mon­dani, a valóság értelme voltaképpen az etikában áll, annyit jelent, hogy kije­lentjük, az univerzum szent. De etikai értelemben szent. Az etika Isten opti­kája. Ennélfogva az Istennel való kap­csolat nem lehet közvetlen és azonna­li. Az isteni csak a felebarátomon ke­resztül nyilvánul meg. Egy zsidó számára a Megtestesülés sem nem lehet­séges, sem nem szükséges. Hiszen az ehhez szükséges formula Jeremiásnál megtalálható: „Jogához segítette a nyomorultat és a szegényt, ezért ment jól a dolga! Így tesz, aki ismer engem – így szól az Úr!” (22:16)

Úgy tűnik, hogy a zsidóságból szár­mazó kereszténység elmozdul e téte­lektől egy olyan irányba, ahol e tételek ereje látszólag felerősödik, ám – a zsi­dóság szempontjából nézve – meg is változik. Ez eredményezi az igazság­talanságok és félreértések, az erőszak és gyűlölködés fájdalmas történetét. Ehelyütt nem kívánunk vitát nyitni e történet tartalmáról, melyet több év­századnyi kutakodás sem tudott felol­dani. Ám azzal, hogy sorra vesszük a modern judaizmus bizonyos állás­pontjait, alkalmunk lesz reflektálni a kereszténységhez fűződő jelenlegi viszonyára is.

Három nagy esemény – melynek ár­nyéka már rég azelőtt rávetült Európá­ra, mielőtt számunkra továbbhagyományozódott volna – alkotja az új helyzet tényeit a mai zsidó gondolko­dás számára.

1. Az antiszemitizmus kiújulásának egyedülálló tapasztalata, mely a zsi­dóság egyharmadának tudományos ki­irtásában csúcsosodott ki.

2. Az Izrael állam létrehozásában kulmináló cionista törekvések.

3. Azon még fejletlen afroázsiai tö­megek megjelenése a történelem szín­terén, akik számára idegen az a Szent Történelem, amely a zsidó-keresztény világ velejét alkotja.

Ez a három tényező egy új és hatá­rozott megjelenést kölcsönöz a zsidó gondolkodás számára. Ami pedig a zsidóságnak a kereszténységhez fűződő viszonyát illeti, minden egyes esemény ellentétes mozgásokat is életre hívott, amelyekben a királyok közelebb kerültek egymáshoz, majd ismét eltávolodtak.

I. Mindenekelőtt meg kell emlékez­nünk a zsidó gondolkodás azon állás­pontjáról, mely a 18. században bekö­vetkező emancipáció által jött létre. Ez az eszmeáramlat megelőzte az em­lített hatalmas eseményeket, viszont még ma sem nevezhető bármilyen szempontból meghaladottnak. Ezen álláspont szerint, melyet a nyugati zsi­dóságban még ma is sokan vallanak, a zsidóság egy, a kereszténység mellett létező vallás, az istenhit egyik olyan formája, amelyben eldől az emberi lé­lek természetfeletti sorsa. A többi em­berrel való együttműködés – az embe­rek közötti testvériségként – az állam és a nemzet szintjén valósul meg. Más hitekhez való viszonyát pedig a tiszte­let és a tolerancia határozza meg anél­kül, hogy bármilyen módon megélné a lélek küzdelmének ama drámáját, amelyben egy olyan világban keresi saját igazságát, ahol más igazságok is léteznek. A vallás privát dolog, akár a családi emlékek. Egy ilyen vízió le­hetséges egy harmonikus világban, és nem teljesen elveszett a jelenlegi hely­zetben sem! Ez a valláson kívüli, em­berközi testvériség az a tisztelet, ame­lyet más polgártársaink hitrendszerei iránt tanúsítunk, továbbra is a keresz­ténységgel való kapcsolat alapja, így mindkét féltől távol kerül mindenne­mű megvetés, közömbösség vagy bosszúvágy. Sok zsidó továbbra is úgy véli, hogy a görög-római huma­nizmus racionális esztétikája és politi­kai értékrendje lehet az igazi alapja a zsidók és keresztények közötti megér­tésnek, ugyanúgy, ahogyan ez az alap a más vallásokkal folytatott párbe­szédhez is.

II. A zsidók számára a 20. századi antiszemitizmus tetőzése, hatmillió európai zsidó kiirtása, annak a világ­nak a csődjét jelentette, melynek fel­építésén a kereszténység immáron 20 évszázada fáradozott. Ám annak a té­nye, hogy a hitlerizmus szörnyűségei megvalósulhattak egy evangelizált Európában, előtérbe állította a keresz­tény metafizika egyik lehetséges formáját. Ez a természetfeletti üdvözülés elsődlegessége a földi igazsággal szemben. Vajon nem ez az elsődleges­ség tett lehetővé sok földi bonyodal­mat, illetve az emberi kötelességmu­lasztás szélsőséges fokait? A termé­szetfeletti üdvösség iránti hírhedt ér­ tétlenség, mellyel még az asszimilált zsidók is állandóan vádolták magukat – melyből Bergson gondolatvilága vagy Simone Weil vad szenvedélye fakad – ez a híres értetlenség hirtelen nem az önfejűség példájaként, hanem a páratlan tisztánlátás egyik pillanata­ként jelent meg. A zsidók pedig egyre inkább úgy vélték, hogy ez a merev­ség tán maga a legmetafizikaibb do­log.

Már a két világháború előtt, de főként a felszabadulás után, létrejött a nyugati zsidóság körében egyfajta nosztalgia a saját források iránt, mely sokakat visszavezetett a rabbinikus irodalomhoz. Ez a judaisztikai tanul­mányok újjászületését eredményezte, melyet nem pusztán Izrael állam me­galakulása serkentett. Ezek a tanulmá­nyok visszatérnek a rabbinikus szöve­gekhez, melyek a Biblia, a Törvény és a Próféták valódi megvilágítását kí­nálják. A Ószövetség nem mint az Új­szövetség beharangozója kerül értel­mezésre, hanem a talmudi hagyomány alapján. Mi az újdonság ezekben a nyugat-európai tanházakban? Az, hogy olyan diákok tanulnak bennük, akik a nyugati zsidóság termékei, tel­jes mértékben asszimiláltak, nem val­lásosak, és vonzódnak az áttéréshez. A zsidó gondolkodás egyik újdonsága a Talmud nyugati újra felértékelődése, mely immáron nem egy régészeti vagy történeti forrásként, hanem a ta­nulás egyik módjaként jelenik meg.

Annak lehetősége, hogy a – művé­szek és misztikusok által unalmas eti­kának nevezett – szövegek megvilágí­tanak egy szigorú igazságosságot; an­nak lehetősége, hogy elvezethetnek az emberi lélek tikos ellentmondásaihoz, a legintimebb rezdüléseihez; annak le­hetősége, hogy ennek az etikának az alkalmazása lehetővé teszi, hogy a hétköznapi világ közérthetőségének finom bódulatában meghalljuk az Úr lépteit, az Úr hangját, megérezzük alapvető közelségét; annak lehetősé­ge, hogy a társadalmi és gazdasági igazságosság iránti legkonkrétabb, legmodernebb, vakmerő vagy éppen banális aggodalmak keresztülszúrja­nak, mint annak a bizonyos ismerős, barátságos, fárasztó és szigorú Isten­nek szavai – ezek hozzák létre azt a hihetetlen kalandot, azt az egyedülálló és alig kommunikálható érzelmi ta­pasztalást, amelyet a nyugaton újra megtalált Talmud tanulmányozása je­lenti. Ezután persze sokan érezhetik, hogy számos, a zsidósággal és az Ő Is­tenével foglalkozó írás igencsak ne­vetséges.

Egyesek nem mennek ilyen messzi­re, de a zsidóság 1940 és 1945 közötti passiója ismét sokakat figyelmeztetett páratlan rendeltetésükre. Harminc év­vel korábban egész létüket jól be tud­ták illeszteni a nyugati világ kategóri­áiba: nemzet, művészet, társadalmi osztály, hivatás (egyesek esetében még a vallás is). Ám ez anélkül ment végbe, hogy a gondolkodásuk alap­szerkezete megváltozott volna. Nyil­ván ez az új tapasztalat arra lett volna hivatott, hogy gondolatokra s írásokra legyen átfordítva, ám az események egy másfajta közösségiséget toltak előtérbe.

Mint ahogyan Jankélévitch írja:

„Az egyetlen dolog, ami közös ben­nünk az, hogy itt vagyunk, hogy túlél­tük. Minden, ami közös és lényegi számunkra, összegződik abban, hogy élünk; véletlenségből itt vagyunk… nem tudjuk pontosan hogyan!… vala­mi Gestapo által elkövetett hiba folytán, nem tudjuk, mi történt, de mi visszatértünk… Elfelejtettek minket. […] Az életünkben egy sor olyan tra­gédia történt, mely örökre nyomot hagy rajtunk, és megkülönböztet min­ket a többiektől…”

Ám a zsidóság által a keresztény Európában átélt passió kétségtelenül a keresztényekkel való megbékélést is képviseli. Ennek az Európának az összeomlásakor a zsidók kapcsolatba léptek egyes keresztényekkel illetve csoportokkal, akik testvérként szólí­tották meg őket. A keresztény dogmák és a történelem keresztény felfogása mögött a zsidók megtapasztalták tény­leges emberek bátorságát és jóindula­tát. Ez, a civilizációs válság ellenére, létrehívott egyfajta engesztelődési fo­lyamatot.

A hagyományos zsidó gondolkodás amúgy is felkínálja azt a keretet, mely által elgondolható egy olyan egyete­mes emberi társadalom, amely magá­ban foglalja az összes igaz népet és mindazon hiteket, melyek által meg­valósítható az a bizonyos végső inti­mitás, melyről a Talmud is beszél. S ezekben a borzasztó években a maimonidészi tétel, miszerint a keresz­ténység missziója elterjeszteni az egy- istenhitet, új, kevésbé optimista, de annál közvetlenebb értelemet nyert. Ám még a nemzeti szocializmust me­gelőzően, a háborúk közti vészjós időkben, a filozófus Franz Rosenzweig – aki 1929-ben halt meg, ám a zsi­dó gondolkodásra gyakorolt hatása az­óta is növekszik – felvázolt egy olyan víziót, melyben a zsidóság és a keresz­ténység a vallási igazságok egyazon keretén belül működik. Az igazság a világon belül maga is kettős megjele­néssel bír: az örök nép igazsága, illet­ve az örök út missziójának igazsága, így tehát az igazság megtapasztalása a zsidó és a keresztény közötti dialógus­ban lehetséges. E párbeszédnek nincs végső konklúziója, hiszen ez maga az igazság életútja. A párbeszédet saját nyitottsága, a beszélgetőtárs jelenléte élteti. Immáron távol vagyunk a kö­zépkori disputáktól, mely a konklúzi­ókat keresi. A konklúzió nem lehetsé­ges, de ez így van jól! E megalkuvás nélküli, barátságos dialógus lehetősé­gét képviseli a briliáns André Néher, akinek nyelvezete a drámai keresztény gondolkodás megindító visszhangja. A haszidizmusban lévő misztikus ele­mekből kiindulva még tovább megy ezen az úton a nagytiszteletű Martin Buber, de ezt a tendenciát képviseli Róbert Áron is. Ám ez továbbra is nem több egy tendenciánál.

III. A cionizmus és Izrael állam lét­rejötte a zsidó gondolkodás számára minden szempontból az önmagához való visszatérést jelenti ezer év elide­genedés után.

Az izraeli tudósok racionalizmusa és történeti módszertana, a természet és a föld kultusza, az építők tudomá­nyos szocializmusa csak néhány, az izraeli gondolkodás és irodalom új té­mái közül. A könyv népe arra kény­szerül, hogy a föld népe legyen. Ám Izrael és a zsidó gondolkodás vallási esszenciáját nem fedheti el eme Isten­tagadás. Izrael állam az a hely, ahol az embert feláldozzák, ahol kitépik a kö­zelmúltból egy olyan ősi, prófétai múlt okán, melyben autentikusságát keresi. Hogy felelevenítsék ezt a pró­fétai múltat, „felmennek Izraelbe”.1

Az írástudók egész nemzedékei, töb­bek között a fent említettek közül jó néhányan, kiket gyökértelenné tett a nemzetiszocializmus, úgy tekintettek Izraelre, mint a „felmenetel” helyszí­nére.

Bár évszázadokon keresztül elnyo­mott kisebbségként felmentették a zsi­dóságot a történelem porondján való szereplés alól, nem minden elnyomott kisebbség kezdheti újra tiszta kézzel! – Izrael állam az első lehetőség arra, hogy egy ország azáltal jelenjen meg a történelemben, hogy létrehoz egy igazságos világot. Ez egyben az abszolútum, a tisztáság keresése is. Az áldozatok és munkálatok, amelyeket ezen igazságosság létrehozása igé­nyel, arra készteti az embert, hogy is­mét testet adjon a Prófétákat és a Talmudot megelevenítő szellemnek. Izra­el építőinek szocialisztikus álmai nem bonyolódnak bele a világ aktuális kér­déseibe. Szocializmus egy országban? A kibuc kollektivista társadalma meg­kísérli a szocializmus megvalósítását egy faluban! S nem szabad elfejte­nünk azt az univerzális jelentést, amellyel mindezen munkák bírnak az izraeliek szemében, akik úgy vélik, az emberiségért tevékenykednek.

A zsidó univerzalizmus mindig is a partikularizmusban fedte fel magát. Ám most először a történelemben az izraeli zsidóság saját tanítása alapján mérheti magát, melyet immáron így vagy úgy, megszabadítottak a nyugati keresztény világ rögeszméitől. Atyáskodóan még közelít e világ felé, ám mindennemű szégyenlősség vagy ki­sebbségi érzés nélkül.

Ám ez a közeledés sokkal je­lentősebb lesz, mint elsőre gondolná. Az ázsiai és más fejlődő világbeli óri­ási tömegek előtérbe kerülése vajon nem fenyegeti-e ezt az újdonsült ön­magára találást? A világ színpadára ugyanis megérkeztek azok a népek és civilizációk, amelyek számára nem referenciapont a mi „Szent Történel­münk”, akiknek Ábrahám, Izsák és Já­kob nem jelent semmit. Az Exodus kezdetén egy új király tűnik fel, aki nem ismeri Józsefet.

Egyáltalán nem akarom a materia­lizmus eme megnövekedését minősí­teni, hiszen egy kétségbeesett emberi­ség kiáltását halljuk, s bár az egyén rendelkezik azzal a joggal, hogy saját éhségét materiálisnak minősítse, azzal azonban soha, hogy mások éhezését elutasítsa. Ám e végtelen tömegek só­vár szemei előtt, kiknek a remény tár­gya a puszta életben maradás, a zsidók és a keresztények lassan a történelem margójára szorulnak, s hamarosan senki sem veszi a fáradságot, hogy megkülönböztessen egy katolikust egy protestánstól, egy zsidót egy ke­reszténytől: szekták pusztán, kik fel­falják egymást, mert nem tudnak egyetérteni néhány homályos írás ér­telmezésében. Egy vallási közösség, mely immáron elvesztette a politikai kohézióját egy olyan világban, amely már nem körülöttük forog. Egy ilyen tekintet előtt a továbblépés lehetősége vajon nem azt eredményezi, hogy zsi­dók és keresztények újra felfedezik a már elfeledett rokonságukat? Nem olyan rokonság ez, mely valamiféle szinkretizmushoz vagy néhány közös absztrakcióhoz vezet. Hanem a testvé­riség új érzése, mely még emlékszik a közös gyermekkorra. Vajon a keresz­tény ökumenizmus tovább tud-e men­ni az első megtett lépést követően? A dialógus bizonyára tovább megy a hellén antikvitás ama eszméin, melyet zsidók és keresztények közösen birto­koltak azokban az országokban, ahol eddig együtt éltek.

Újjászületőben van-e a zsidó gondolkodás? Úgy vélem, abban a rö­vid leltárban, melyet felvázoltunk, fel­lelhető számos nagy hagyományos té­ma. Vajon az autentikus gondolkodás nem végtelen megújulás-e? A gondol­kodás megújítása vajon nem puszta szószaporítás és önellentmondás? Ép­penséggel állandóságának, állandó ak­tualitása üzenete kimeríthetetlenségé­nek tudata jellemzi legjobban a zsidó gondolkodást 1961-ben. [Ekkor kelet­kezett az írás – a ford.]

Egy új világ hajnalán a zsidó öntu­dat felismerte, hogy állandósága által páratlan funkcióval bír a Lét általános ökonómiájában. Ebben senki sem tud­ja helyettesíteni. Valakinek léteznie kell a világban, aki annyira ősi, mint maga a világ. A zsidóság számára az emberiség nagy vándorlásai, a törté­nelem nagy hullámai sohasem jelen­tettek halálos fenyegetést. Mindig is megtalálta azt, ami még megmaradt. Rendelkezik a továbbélés fájdalmas tapasztalatával; állandósága hozzá­szoktatta ahhoz, hogy megítélje a tör­ténelmet, illetve hogy visszautasítsa annak „A” történelemnek az ítéletét, amely önmagát tekinti a legfőbb bíró­nak. Talán általánosságban az a mai zsidó gondolkodásnak az a jellemzője, hogy még az eddigieknél is erősebben ragaszkodik ehhez az állandósághoz, ehhez az örökkévalósághoz. A zsidó­ság úgy vándorolt végig a történel­men, hogy annak céljait nem tette ma­gáévá. Erre a vakmerőségre és erre a türelemre, mely oly tartós akár maga a végtelenség, holnap vagy holnapután nagyobb szüksége lesz az emberiség­nek, mint volt tegnap, vagy annak előtte.

Csillag Gábor fordítása

Eredeti megjelenés: www.pilpul.net

*Levinas írása 1961-ben keletkezett.

1 Utalás az alijára, az Izraelbe való töme­ges visszatérésre. Az alija szó jelentése „felmenetel’’. Akit Tóra-olvasáskor szólíta­nak, az „felmegy a Tórához” – alija-la-tóra. Az első tömeges ki/be vándorlás 1881-1903 között zajlott le (első alija). Ezt számos további alija követte.