A “zsidó színház” mint lakmuszpapír

Írta: Halász Tamás - Rovat: Archívum

A magyar-zsidó irodalom létformái című Konferencia, a Diaszpóra(és)művészet című kiállítás és szimpózium után, melynek a Szombat társszervezője volt, folyóiratunk tavaly vetítéssorozatot és újabb esz­mecserét szervezett Zsidó sorsok magyar filmen címmel. Tovább vizs­gálva azt a szellemi apportot, amit a zsidóság „hozományként” vitt a magyar kultúrába, december elején rendezzük meg a Zsidó sorsok ma­gyar színpadon című konferenciát. (Részletes program a 8. oldalon.)

Halász Tamás

Európa és a nagyvilág zsidó közösségei kulturális, nyelvi szempontból páratlanul színes képet mutatnak a mai napig. Elmondható mindez a holoca­ust pusztítása, különleges kö­zösségek pár nap alatt történt teljes kiirtása, illetve a zsidó ál­lam megalakulását követő alijahullámok során, néhány órá­ra megszervezett légihidakkal Izraelbe telepített, ősi életterü­ket elhagyó, tízezres lélekszá­mú közösségek megszűnte után is. Ha az ember csak arra veszi a fáradságot, hogy a nagy ünnepek idején végigjárja Bu­dapest zsinagógáit, megtapasz­talja, hogy egyetlen nagyváro­son belül milyen rendkívül szí­nes a zsidó közösségek hagyo­mányrendszere: mekkora kü­lönbségek fedezhetők fel ima­rendben, kiejtésben, a templomi tradí­ciók sokaságában. Csodás véletlen foly­tán itt még megtapasztalható ez a szép­séges sokféleség.

Zsidónak lenni, zsidóként létezni a második világháború vérfürdője, az ez­redvégi globalizációs hullám, a specifi­kus hagyományokat őrző generációk el­tűnése előtt végtelenül sokféleképpen lehetett. Alig kikutatottan vesztek örök­re oda a Krím és Kelet-Lengyelország karaitái, Provance ezeréves szent gyüle­kezetei, a bőzödi „zsidózó-székelyek”, Máramaros paraszt-zsidói, Macedónia, a görög szigetvilág ősi, ladinó ajkú gyüle­kezetei, a lengyel stetlvilág lakói, hogy csak néhány csoportot vegyünk a keser­ves listáról.

Zsidónak lenni országonként mást és mást jelentett, más és más korban. A „nemzetiség, vagy felekezet” itthon is jói ismert dilemmája, az asszimilációs stratégiák, az ortodoxia és a Haszkala párviadala nyomán, a vizsgált tárgy tör­ténetében elmélyedve jöhetünk rá: a zsidó színjáték típusai valóban lak­muszpapírként jellemezték/jellemzik egy-egy zsidó közösség identitásállapo­tát. A zsidó színházi hagyományok egy­fajta öntudatlan öndefiníció jelentősé­gével bírnak: érzékenyen tudósítanak egy-egy közösségről.

Magyarországon a hazai és a külhoni „zsidó színház” tárgykörében kutakodni mindenféleképpen úttörő munkát jelent: hazánkban erről a tárgykörről részletes, adatokban gazdag írásmű soha nem született. Vizsgálódásainknak már a legelején alapvető definíciók meghozatalára szorít bennünket az in­formációk rendkívül nehezen felkutat­ható halmaza.

Milyen komponensek szükségesek például egy adott színi tevékenységhez, hogy azt zsidóként meghatározzuk? Elég-e a közös nyelv? A „zsidó temati­ka”? Az intézményesülés? Mely nyelve­ket tekinthetünk zsidó nyelveknek? Zsi­dó színháznak tekinthető-e az óbudai Kisfaludy Színház Goldstein Számi, az új honpolgár című, magyar nyelvű, egyaránt keresztény (magyar? nemzsi­dó?), illetve zsidó (származású? vallású? gyökerű?) színészei által, egy zsidó színháznak sohasem nevezett épület­ben, magyar nyelven, jobbára az óbu­dai – mára teljesen elpusztult, eltűnt, ám akkoriban tízezres – zsidó közösség által intenzíven látogatott színi intézet­ben játszott előadása? Zsidó színház-e ugyanott Abraham Goldfaden, a jiddis színház atyja által megalkotott Sulamit című daljáték – hatalmas bakikkal fű­szerezett címlappal hirdetett – előadá­sa? Zsidó színház-e a háború előtti pesti kabarék, orfeumok világa, melyek falai közt szerzőt, színészt, mecénást, igaz­gatót, Kávés Katicát meglehetősen kis számban találunk nemzsidót? Menynyi­re tekinthetjük egyáltalán zsidó színházcsinálónak Feld Papát, aki Városligeti Színkörében Kossuth és Petőfi összes születésnapjain lelkesen szervezett nagyszerű, hazafias díszelőadásokat? Szabad-e határvonalakat, egyáltalán, bármilyen, óvatos kézzel megjelölt hal­mazt keresnünk egy olyan országban, amelynek némelyik városában előbb prédikált magyarul a rabbi a zsinagógá­ban, mint más, keresztény felekezet papja a saját templomában? Mindezt megtehetjük-e egy olyan országban, amelyben páratlan zsidó színészek szá­zai gazdagították a honi színházművé­szetet az elmúlt másfél száz évben? Mindezt megtehetjük-e egy olyan or­szágban, amely páratlan zsidó színésze­inek százait küldte szemrebbenés nél­kül, teljes, hivatalos állami apparátusá­nak buzgó segédletével gettóba, majd haszonállat-szállításra épült vasúti vago­nokban vágóhídra?

Kontinensünk országaiban hosszú, bonyolult folyamat során ment végbe a zsidó emancipáció: egymással határos országokban éltek (sőt, gyakran egy­azon határok között) rendkívül népes zsidó közösségek két végpont köré ren­deződve: egyikük nagyvárosokban, a többség nyelvét anyanyelveként beszél­ve – saját zsidó nyelvet már régóta nem használva integrálódva a befogadó nemzet soraiba, zsidóságukat felekeze­ti helyzetként meghatározva, másikuk zárt, befelé forduló közösségekben, sa­ját nyelvvel, szigorú hagyományőrzés­sel, az asszimiláció legcsekélyebb jele nélkül. A zsidó Ditrói Mór Thália egyik legjelentősebb magyar szentélyének, a Vígszínháznak volt első igazgatója ak­kortájt, amikor Hers Lájb Gottlieb máramarosszigeti marselik jiddis nyelvű – valószínűleg sohasem játszott – színmű­veket írt a szigeter ruv udvarában.

A legkorábbi, zsidó vonatkozású szín­házi feljegyzések kísértetiesen emlékez­tetnek a mai modem, európai helyzet­re: az első ismert színházi figurák Róma Judea provinciájából származó, a több­ség nyelvén, a többség színházában, a többség számára játszó művészek vol­tak, zsidók legfeljebb otthon, négy fal között. Alitirosz Mérő és Poppea ked­venc színésze volt, akárcsak Marcus Aurelius kortársa, Faustina, a zsidó szí­nésznő, akinek görög feliratos, menórával és a klasszikus színházi maszkokkal díszített szarkofágját Munkácsi Ernő is­mertette 1931-ben.

Alexandriában, az i. e. II. században működött az első ismert zsidó dráma­író, Ezekielosz: hexameterekben írott, görög nyelvű színművében, az Exagógéban Mózes II. könyve nyomán az Egyip­tomból való kivonulást örökítette meg.

A XVI. századig nincs tudomásunk ér­demi zsidó színjátéki alkalmakról. Az érett középkori Európa legfejlettebb zsi­dó szellemi központjai a bekövetkező, viszonylagos olvadással már más képet mutatnak. Észak-Itáliában, németalföl­dön már nem a puszta túlélés a zsidó közösségek célja: az „ószövetség” kul­túrája, hagyományai, nyelve felé fordu­ló reneszánsz európai műveltség már- már toleranciával fordul zsidói felé. Az inkvizíció elől menekülő marannusok tömegei pedig magukkal hozzák a spa­nyol kultúra olyan értékeit, hagyomá­nyait, melyek önmagukban továbbfejlő­désre is képesek: az első, ismert, spa­nyol nyelvű, eredeti dráma szerzőjét Fernando de Rojasnak hívták: színmű­vét, a Celestinát (1475 k.) Josef Sarefatti, II. Gyula pápa zsidó háziorvosa bemutatásában ismerjük. Ladino nyel­ven alkotó zsidó drámaírók egész sorá­ról vannak ismereteink.

1542-ben alakult meg a világ talán első zsidó színtársulata Mantovában: a hercegi ceremóniamester, Jehuda de Sommo alapítja, ura védnökségével. Zsidó drámaszerzőkről, héber, olasz, la­dino nyelvű előadásokról tudomásunk van Firenzéből, Ferrarából, Velencéből. Amszterdam marannus közösségében nagy tehetségű alkotók kezei közül ladi­no, héber, portugál, majd holland nyel­vű színművek kerültek ki a XVII-XVIII. század során.

Tudomásunk van róla – bár igen cse­kély -, hogy ugyanebben az időben Provance-ban loez (zsidó-provanszál), Görög­országban (elsősorban Szalonikiben és Krétán) ladino nyelven is születtek erede­ti színművek, illetve a korban oly divatos átiratok Shakespeare-ből, Moliére-ből.

A Haszkala elterjedésének időszakát vizsgálva ismét érdemes elgondolkodni színházdefiníciós kutakodásaink során a nyelvhasználat és az önidentifikációs kérdések tárgykörén. Mendelssohn a tel­jes nyelvi asszimilációt tűzte ki célul, meghatározva a kulturális beolvadás irá­nyát és minőségét. A nyelvhasználata ál­tal meghatározott és megkülönböztetett „zsidó színház” és „zsidók által művelt színművészet” közötti határ keresése, léte a Haszkala esz­méi által befolyásolt területe­ken kis híján értelmetlenné vált. A hírneves, XVIII. század eleji frankfurti purimjátékok nyelve, közönsége, előadá­suk körülményei még a Hasz­kala előtti világról tanúskod­tak. A németséghez nyelvé­ben, kultúrájában – de visele­tében, életmódjában is – egy­re jobban alkalmazkodó, „modern” német zsidóság ha­marosan már a német színháznak ad jeles művészeket. Annak a színháznak, amelyet a német zsidók is látogatni kezdtek. A német területeken működő M. M. Breslau, Shalom Cohen, vagy Letteris a XVIII. század végén – nyelvet váltva, de a nyugati-jiddist nem a többség dialektusára lecserélve – már héber nyel­ven írt színműveket: olyan nyelven, amelyet nem beszélt olyan csoport, mely létszámát tekintve közönségévé válhatott volna.

Magyarországon hasonló okokból nem beszélhetünk „zsidó színjátszás”-ról. Ha­zánkban „zsidó nyelven” színjátszó tevé­kenység nem zajlott a héber nyelv rene­szánsza pedig itt még kevésbé volt érez­hető: a többségi nemzet kultúrájába, nyelvébe való beolvadás itt is spontánul, intenzíven történt Az ősi nyelven szín­művek nem születtek, mert nem volt ki­nek megírni őket, a jiddis, a „mámelósn” kisszámú, irodalmi magasságot elérő ha­zai művelője közt pedig alig találunk színműírót: a magyarországi zsidók szé­les tömegei magyar vagy német nyelvű színházba jártak. Hazánkban érdemben tehát csak zsidó népi színjátékról beszél­hetünk. A nagyon kevéssé kikutatott purimjáték-hagyomány viszont inkább kö­tődik az 1860-as évek végén a Brodyi Énekeseket, majd Goldfadent és számta­lan követőjét „kitermelő” régiókhoz. A jiddis nyelv irodalmi nyelvvé válásával létrejött számtalan oroszországi, románi­ai (elsősorban moldvai), lengyel, balti tár­sulat azonban egy-két alkalmat leszámít­va alig volt látható errefelé. Követőik pe­dig nem akadtak: a jiddisül beszélő kö­zösségekben nem volt igény a színházra. (Kárpátalja területén is csak a holocaust után jártak gyakrabban jiddis társulatok, a sztálini képmutató-kegygyakorlás kö­vetkezményeként.)

Magyarországon, a purimspílek egy­szerű, de itthon goldfadeni típusú katar­zisba nem torkollott gyakorlatát leszá­mítva spontán zsidó színjátékról tulaj­donképpen nem beszélhetünk. A hazai színművészet zsidó nagyjai nem kötőd­tek a falusi népi játékok világához: a visszaemlékezéseiben gyerekkora purimi mondókáit meghatottan idéző Sala­mon Béla magyar színpadon, magyar anyanyelvén lett naggyá. Ha magyar föl­dön zsidó színészek zsidó közönségnek játszottak, szinte kizárólag kényszerből tették: az OMIKE színpadán, vagy Kolozsvárott, kulturális, majd fizikai gettó­ba nyomorítva, szeretett színpadaikról letaszítva, megalázottan formáltak tár­sulatot, mert megbélyegezve – majd, ha szerencséjük volt, túlélve – is Thália magyarul játszó papjai maradtak.

Magyarországon nem beszélhetünk zsidó színházról: a befogadó kultúrába őszinte szívvel belesimuló, egyetlen anyanyelvű Rózsahegyi Kálmánok, Jób Dánielek, Molnár Ferencek, Ka­bos Gyulák, Ráday Imrék, Alfonzók, Básti Lajosok, Ascher Oszkárok, Kel­lér Dezsők, Darvas Lilik, Gózon Gyu­lák, Rátkai Mártonok és a további, régi, illetve mai százak, ezrek minden bántás, megalázás és halálos pofon nyomán is magyar színműírók, színészek marad­tak. Kortársaik egy része pedig felhábo­rodottan utasítja el, hogy egyáltalán zsidóság és színjá­ték kapcsolódási pontjait szervezetten bárki vizsgálja. Mélységesen tiszteletben tartva ezt a tengernyi tapasz­talás előidézte érzékenysé­get, tapintattal mondja ki az ember mégis: pusztán csak sorsokat vizsgálva, egyszer érdemes végiggondolni kö­zös dolgainkat. Magyarázatot találni a „nincs”-re, a „nem jött létre”-re, a „ne firtassuk”- ra, az „értelmetlennek, veszélyesnek találom ilyesfajta határok meghúzgálását”-ra. Elgondolkodni arról, hogy Magyarország talán az egyet­len, jelentős európai kultúr­álom, ahol zsidó színművé­szek fényes, hatalmas köre gazdagította a honi színházművészetet úgy, hogy „zsidó színjáték” soha, egyetlen al­kalommal a történelem so­rán, szervezetten nem volt észlelhető.

Ha vizsgálódásunkkal nem akarunk annál többet, mint teoretikus indokát megtalálni annak, hogy szűkebb és tágabb környezetünkkel ellentétben itt soha érdemben fel nem merült – mert nem volt igény rá -, hogy zsidók „saját nyelven” színházat csinál­janak, ha színházi megközelítésből vizsgáljuk a(z) (kulturális) asszimilációt, már érdekes és érdemben alig tárgyalt dolgok­ról ejtünk szót.

A honi zsidóság itt sem ka­pott kisebb pofonokat, mint Eu­rópának más pontjain. Mi lehet(ett) a titka annak, hogy nagyszerű tehetségű színházcsinálók, zsidó származású ma­gyar színházcsinálók soha ön­szántukból nem szerveztek sa­ját színjátszást? Zsidó sorsok magyar színpadon. A konferen­cia címe beszédes és lényegre törő. Beszélni róla érdekes és tanulságos. Tekintettel, maxi­mális tekintettel arra, hogy ki­nek mit jelent önnön zsidósága: érdekességet, terhet, rejtegetnivalót, mutogatandó, üres kü­löncködést, vagy éppen sem­mit, de semmit. Zsidóság és színház magyarországi kapcso­lódásairól gondolkodni egyet je­lent a zsidóság és a magyar kultúra kap­csolódásairól való elmélkedéssel: a kapcsolódások evidensek. Kordokumentumokat, kulturális fordulóponto­kat, meghatározó társadalmi megmoz­dulásokat vizsgálhatunk életpályák, színművek, életművek vizsgálatával. Elemzőn felkutatva, helybenhagyva, fel­dolgozva egy ilyen szempontból alig vizsgált területet. Soha meg nem húzva határokat önhatalmúlag. Még véletlenül sem vetemedve arra, hogy bántó fala­kat húzzunk ott, ahol azoknak semmi keresnivalójuk nincs.

Molnár Ferenc egy németországi be­mutatója plakátjait zúzatta be, amikor felfedezte, hogy arra „Franz Molnára­ként került fel a neve. Molnár Ferenc műveit harminc évvel később Kolozsváry Borcsa Mihály két kézzel szórta a papírgyár zúzómalmába. Molnár Fe­renc a világ máig legnépszerűbb ma­gyar színműírója. Molnár Ferenc Ma­gyarország máig egyik legnépszerűbb színműírója. Ilyesfajta dolgokról fo­gunk beszélgetni. Fejet hajtva minden­ki saját önmeghatározása előtt. Erőlte­tett halmazgyártás nélkül. A többet tu­dás vágya, a hagyományra, történelem­re való rácsodálkozás végett, mi laiku­sok, színházba járók, színészek, drá­maírók, színikritikusok, zsidók, zsidó­-magyarok, nemzsidók, keresztények.

Címkék:1999-11

[popup][/popup]