Vészkorszak és pszichoterápia
Vészkorszak és pszichoterápia
A „holocaust túlélési szindróma” gyógyítására hozta létre öt évvel ezelőtt – Magyarországon és Közép-Kelet-Európában egyedüli ilyen jellegű intézményként – pszichoterápiás rendelőjét a KÚT Alapítvány. November 13-15. között az alapítvány második alkalommal rendezett konferenciát a Bálint Házban, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány támogatásával és Göncz Árpádné védnökségével.*
A háromnapos konferencián orvosok, pszichológusok, szociális munkások adták közre tapasztalataikat, melyek döbbenetes bizonyítékai annak, hogy a holocaust traumája mennyire váratlan – olykor generációkkal később felbukkanó – tünetegyüttesekben nyilvánul meg.
Az előadások másik csoportja egy-egy speciális területet emelt vizsgálódásának középpontjába. Dr. Riskó Ágnes, onkológiai betegek kezelése során azt tapasztalta, hogy a betegek egy részének együttműködési nehézsége orvosával a holocaustra vezethető vissza: a kórház felépítéséből, atmoszférájából fakadó kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés érzése, csakúgy, mint a kezelések és azok testi következményei a holocaust-trauma felelevenedését válthatják ki.
Hoyer Mária, aki a KÚT-nak és a Kék Pont Drogkonzultációs Központnak egyaránt munkatársa, sajátos kapcsolódást talált a családok élettörténete és a drogfogyasztó magatartás között. A hozzá kerülő esetekben gyakran a leválás időszakát kísérő elviselhetetlen szorongás bizonyult a drogfogyasztás kiváltójának, hátterében a felmenők feldolgozatlan holocaust-traumáival, melyek – akár egy generációt átugorva – a fiatalokban jelennek meg.
Még a problémát viszonylag közelről ismerők számára sem nyilvánvaló, hogy a társadalmi traumatizáltság nem pusztán a zsidóságot, sőt még csak nem is kizárólag az áldozatokat sújtja. Ezért is voltak különösen megrázóak a más körből származó szenvedőkkel foglalkozók tapasztalatai. Az Aachenben élő Prof. Gáspár Pál megdöbbentő beszámolója egy SS tiszt lányának pszichoterápiájáról, nálunk még tabuként kezelt témát érintett: nemcsak az áldozatok, az elkövetők utódai is szenvednek – ők az apák bűnei miatt. Agresszorok az elmúlt évtizedekben nálunk is szép számmal voltak – utódjaik azonban – az intézmények tapasztalatai szerint – nem mernek pszichoterápiás segítséget kérni.
Pfitzner Rudolf (München) az 56-os magyar emigráció traumatizációjáról tartott előadásában – az elgyökértelenedés, identitásvesztés következtében – az emigránsok szinte mindegyikénél jelentkező depresszív tünetekre, pszichoszomatikus reakciókra adott válaszokat tipizálta.
Nem kell azonban a messzi múltba mennünk ahhoz, hogy traumatizált társadalmi csoportokra bukkanjunk. A szlovéniai Dr. Oravecz Róbert a délszláv háború menekültjeivel való foglalkozás döbbentette rá egy sajátos – a segítőket fenyegető – veszélyre. Az extrém erőszakkal való közvetett találkozás ugyanis az empatikus terapeutát óhatatlanul bevonja; a segítőben keletkezett kezelhetetlen feszültségek negatívan hatnak magánéletére, így maga az agresszió másodlagos áldozatává válhat. Minthogy a terapeuta tartós traumatizáltsága a hatékony segítést is lehetetlenné teszi, a segítő is segítségre szorul.
A magyarországi menekülttáborok szintén a háborúk áldozatainak gyűjtőhelyei – így nem meglepő hogy a tapasztalatok is némi átfedést mutatnak. Dr. Hárdi Lilla beszámolójából kiderült, hogy a táborok gyakorlatilag börtönként működnek; a bennük élőkben – totális kiszolgáltatottságuk következtében – a traumák ahelyett, hogy oldódnának, megismétlődnek. A rehabilitáció tehát traumatizáló környezetben folyik. Ráadásul szembe kell nézni egy sajátos nehézséggel is: minthogy a táborlakók 42 nemzethez tartoznak, részint nagyobb hangsúlyt kapnak a nonverbális módszerek (relaxációs gyakorlatok, gesztusterápia stb.), részint elkerülhetetlen a tolmácsok – akik gyakran maguk is áldozatok – alkalmazása, ők „bevetésük” előtt képzésen vesznek részt, így csökkentve (újbóli) traumatizációjuk kockázatát.
A KÚT rendelő munkájába bepillantva talán érzékelhető a traumák változatossága, és sejthető a terápiás munka összetettsége, nehézsége is. Dr. Bárdos Katalin egy 12 éves kislány esetét ismertette, aki nagyanyja halála óta alvásproblémákkal küszködött. A terápia derítette föl, hogy a háttérben az anya feldolgozatlan és tudattalan holocaustszorongása áll; saját anyja halála ezeket a szorongásokat aktiválta, és átvitte gyermekére. Az alvászavar hátterében – mint kiderült – halálfélelem állt. A terápia végeztével a kislány kiegyensúlyozottá vált, esti félelmei megszűntek.
Dr. Pálffy Judit pszichiátert látászavarokkal kereste fel egy fiatal nő. Fokozatosan derült fény panaszai szimbolikájára: a zsidó apától és sváb anyától származó nő identitás-bizonytalansággal küszködött, nem tudta eldönteni, hogyan vállalhatná egyik énjét a másik megtagadása nélkül. A terápia segített valódi problémájának felismerésében és kezelésében – így látása – fizikai és lelki értelemben – egyaránt kitisztult. E két eset a KÚT-ban uralkodó szemléletet is illusztrálja: a terapeuta az aktuális tünetek magyarázatáért a felmenők történetéhez fordul.
Dr. Virág Teréz két túlélő, Primo Levi és Viktor E. Frankl attitűdjének és életútjának szembeállításán keresztül mutatta meg az Auschwitz utáni lét két alapvető irányát: Levi öngyilkos lett, míg Franki 92 éves koráig élt, alkotott és gyógyított. Hogy a KÚT megálmodója és vezetője ez utóbbi következtetését osztja – „…mégis mondj Igent az Életre” – talán nem szorul bizonyításra.
A konferencia legfőbb üzenete feltehetőleg az a nyitottság, mellyel a KÚT – anélkül, hogy egybemosná az egybemoshatatlant – a holocaust-túlélők és leszármazottaik terápiájában alkalmazott sikeres módszereit kész kiterjeszteni a más társadalmi traumákat elszenvedettek gyógyítására.
* Az érdeklődők hamarosan kézbe vehetik a közeljövőben az Animula kiadó gondozásában megjelenő teljes anyagot.
Címkék:1999-02