Elfogultságok

Elfogultságok

Elöljáróban: e rovat szerkesztői (a lap munkatár­sai és külső szakértői) számos kritikát, kérdést kaptak, vajon antiszemitának tartjuk-e az itt tárgyalt jobb- és balol­dali szerzőket. Szeretnénk hangsú­lyozni, hogy nem tartjuk őket automa­tikusan annak. Az Izrael-ellenesség vagy az anticionizmus nem szükség­szerűen antiszemitizmus. De lehet az, hiszen sokszor ugyanabból a nyelve­zetből, érv-, vagy inkább klisékész­letből merít. E rovat csupán az újság­írók, elemzők egy részének Izrael- vagy Amerika-ellenes egyoldalúságá­ra, elfogultságára, értelmezéseik kor­látoltságára szeretné felhívni a figyel­met.

*

Tamás Gáspár Miklós úgy döntött, hogy ért a Közel-Kelethez, így újabb harcosan Amerika- és imperializmus­ellenes cikket írt a Magyar Hírlapba (A kormánytöbbség figyelmébe. Sürgős, május 11.):

„Már tavaly ilyenkor (2003 tava­szán) számosán megírtuk világszerte, hogy miért indokolhatatlan, igazol­hatatlan és igazságtalan az Egyesült Államok és Nagy-Britannia haderőinek támadása Irak ellen. (…) Amit akkor is sejthetett minden kriti­kusan gondolkodó ember, mára vilá­gosan és kétségbevonhatatlanul be­igazolódott.”

TGM tényként állít egy véleményt: az iraki hadjárat „indokolhatatlan, igazolhatatlan ” volta ugyanis nem bi­zonyosodott be objektíve, pláne nem kétségbevonhatatlanul.

,A Bush-kormány és a Blair-kormány először is durván megsértette a nemzetközi jogot és az ENSZ alapok­mányát. Másodszor, a támadás elke­rülhetetlensége mellett fölhozott leg­ fontosabb indokokról – I. Szaddám tömegpusztító fegyverei, 2. a Szaddám-féle rezsim kapcsolata az al-Kaida terrorista hálózattal – nemcsak az derült ki, hogy hamisak (ez minden fi­gyelmes újságolvasó számára nyilván­való volt), hanem az is, hogy ezt Bush, Cheney, Rumsfeld és Wolfowitz na­gyon jól tudta.“

Nem az Egyesült Államok és Nagy-Britannia sértette meg a nem­zetközi jogot és az ENSZ-alapokmányát, hanem Irak. Ha a BT vala­mennyi tagjának érdekei úgy kíván­ták volna, hogy igennel szavazzanak, akkor a szerző ma igazságosnak tar­taná a háborút?

Sem az 1., sem a 2. pontról nem de­rült ki, hogy hamis, utalnánk itt 1. David Kay lemondott fegyverzetellenőr szenátusi vallomására, és 2. a Szad­dám – al-Kaida kapcsolat új (cseh, amerikai) bizonyítékaira. A tömegpusztító fegyvereket valóban nem ta­lálják, de a szakértők számos vegyi és biológiai fegyverprogramra utaló jelet (valamint a fegyverek szíriai exportjá­ra utaló nyomot) találtak.

Az Irak elleni vád egyébként sem kimondottan Szaddámnak az al-Kaidával való kapcsolatára, hanem a ter­rorizmus támogatására utalt. Mint ar­ról e lap többször beszámolt, a diktá­tor teljes nyíltsággal támogatta a Hamaszt és a palesztin „mártírok” csa­ládtagjait. Végezetül, ha valami, ép­pen a jelenlegi iraki helyzet bizonyítja ékesszólóan, hogy Irakban a terroriz­musnak nagyon is jól bejáratott inf­rastruktúrája van.

„Harmadszor: be van bizonyítva, hogy a Bush-vezetés már a 2001. szep­tember 11-ei New York-i és washing­toni merényletek előtt elhatározta Irak megtámadását. ”

Ezzel szemben tény, hogy semmi nincs bebizonyítva. Az „elhatározás” nem ugyanaz, mint a „felkészülés”. Clintonhoz hasonlóan a Bush-kormánynak is volt terve, azaz forgató­ könyve egy Irak-elleni háborúhoz, ugyanis a védelmi politikának az a fel­adata, hogy legyen.

„Ötödször: az al-Ghraib (és nem ’al-Garib’ [?], ahogy a pesti sajtó és rádió mondja, írja) börtönben sziszte­matikusan és régóta művelt iszonyú kínzások – amelyek persze másutt is folynak – a legitimáció utolsó mara­dékától is megfosztották az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek az iraki akcióját. ”

Ismét egy bizonyítatlan vád: lapzár­takor nincsen szó „szisztematikus” kínzásokról. A történtek elfogadhatat­lanok és védhetetlenek, ahogy az volt Drezda bombázása is. Az iraki akció nem lett megfosztva legitimációjától – ez csak akkor lenne jogos kijelentés, ha az elkövetőket és cinkosaikat nem büntetnék meg keményen, és ha való­ban mindennapos rutint jelentettek volna a megalázások.

*

Az eléggé el nem ítélhető fogoly­kínzások a nyugati és a magyar média egy részében rendszerré, az amerikai értékvilág jellegéből következő szisz­témává álltak össze. A magyar kor­mány esélyegyenlőségi minisztere, Lévai Katalin azonban ennél is tovább ment, és a zsidóságot ért genocídium­mal vont párhuzamot: Hétköznapi ho­lokauszt című publicisztikával reagált a történtekre (Népszabadság, május 13.):

„Nem volt elég a XX. század bor­zalma. Nem volt elég a világháborúk sora, a több mint hatvanmillió halot­tat jelentő hitleráj, a sztálini terror, Kambodzsa, Vietnam, Afganisztán, a grúz, a csecsen viszály, az afrikai kontinens vérbe fordulása, a közel- keleti háborúk, az etiópiai, ghánai, ugandai borzalmak, a dél-amerikai, a jugoszláv népirtás. Most Irakból érkeznek a hírek a hadifoglyok megkínzásáról. ”

Ebbe a sorba illeszkedik tehát az, amit néhány brutális amerikai katona és hírszerzőtiszt a bagdadi Abu Graib börtönben elkövetett. Ez azonban nem más, mint a zsidóság holokausztjának (vagy Pol Pot népirtásának) banalizálása, bagatellizálása. Lévai Katalin (aki a „jugoszláv népirtás”, értsd: a koszovói szerb muzulmánüldözés ide­jén békepárti és bombázásellenes volt), most egyetértőén idézi a cikk­ben azokat az iraki foglyokat, akik

„ Szaddám kegyetlenkedéseinél is megalázóbbnak érzik (…) azt, aho­gyan velük bántak. (…) A verés nem fáj, de ők a férfiasságunkat akarták megkérdőjelezni. ”

Mintha a szexuális megaláztatás rosszabb lenne Szaddám kínzókamrái­nál, csak azért, mert az elkövetők amerikaiak. Lévai azonban még to­vább megy: a szenvedések fokozato­san enyhülő skáláján, a holokauszt-genocídium-kínzás-szexuális abúzus nyomvonalon haladva új elemekkel gazdagítja a „hétköznapi holokausztot”:

„Az emberiség történetét végigkísé­ri az erőszak, a kényszerprostitúció, a fizikailag gyengébbek elleni testi és lelki terror. (…) A terrorizmus elleni háborúra hivatkozva az államok többsége korlátozta állampolgárainak jo­gait. (…) A hétköznapi holokauszt na­ponta veszi áldozatait. Sok helyen az emberek jogait ma is semmibe ve­szik.”

Nehéz elhinni, hogy a köztársaság esélyegyenlőségi minisztere szerint az emberek „jogainak semmibevétele ”, az erőszak, a „kényszerprostitúció”, a fizikai és lelki terror egyenlő lenne az­zal, amit a holokauszt szóval jelölünk. A menthetetlen iraki fogolykínzás nem valamilyen, az iraki nép kiirtását célzó washingtoni fajvédő program része, hanem az iraki demokrácia helyreállítását célzó katonai beavatko­zás elveivel ellentétes, súlyos túlka­pás. Amelyet az amerikai intézményrendszer szerencsére korrekt módon feltár, kivizsgál és elítél.

*

Ariel Saron továbbra is főfájást okoz a balliberális oldalon. Egyrészről teljes elutasítás fogadta egyoldalú ki­ vonulási tervét Gázából, másrészt lát­szólagos kétségbeesés a tervét lesza­vazó Likud-döntés végeredményét. Látszólagos, mert a Likudot ostorozó írások mögött nem nehéz felismerni némi kárörömöt, ahogy Kepecs Fe­renc cikkének címe is beszédes (Saron megszégyenülése. Népszava, má­jus 4.):

„ Vasárnap, a szavazás napján a ci­onizmus szélsőségesei tevőleges segít­séget is kaptak a másik fél szélsősége­seitől: egy merényletben egy nyolca­dik hónapban lévő terhes anya halt meg négy kislányával együtt. “

Lehet vitatni, hogy a Likud szavazói bölcsen döntöttek-e, de automatikusan szélsőséges cionistáknak titulálni és egy kalap alá venni őket a terroristák­kal: komoly elfogultságra utal. Külö­nösen, ha néhány nappal azelőtt a tel­jes balliberális oldal tartotta elfogad­hatatlannak a tervet. E logika alapján Kepecsnek éppen a Likud-tagok böl­csességét kellene dicsérnie. De tudjuk, hogy ahol Izrael vagy Saron neve fel­merül, ott a logika kollektív öngyil­kosságot követ el.

*

Az elfogultságok terjesztésének ap­ró, de elemi technikája, hogy állás­pontunkat, előítéletünket kész tény­ként tálaljuk, más tényt viszont, ami szervesen hozzátartozna a történethez, nem mutatunk be. Így tett Sitkei Le­vente, a Magyar Nemzet újságírója, aki Egyiptom „központi sajtópalotájá­ban” tett látogatását foglalta riportba (Sivatagi sajtó, MN, május 8.) A szerzőnek az egyik lap főszerkesztő­-helyettese „szabadkozik”, hogy

„…szinte minden hírünk elsősor­ban Izraelről és a palesztinok helyze­téről szól, ám meg kell érteniük, ná­lunk ez majdnem belpolitika. (…) Az országban pedig olyan érdeklődéssel várják az olvasók az izraeli esemé­nyeket, mintha saját országukról len­ne szó. ”

A magyar újságíró megérti, ezért nem kérdezi meg, pontosan miből táp­lálkozik, milyen híradást és milyen lapnézőpontot jelent ez a „belpoliti­kai” szemlélet, ehelyett hagyja, hogy beszélgetőpartnere rátérjen az ameri­kai-egyiptomi viszonyra: „Hasonlóképp problémás a másik ’örök szövetséges’, az Egyesült Államok megítélése. Békeszerződés ugye van, ám a palesztinok ellen vívott háború és a múltbéli összecsapások miatt legalábbis ellenséges a viszonny nemcsak Izraellel, hanem az amerikaiakkal is. ”

A beszámolóból nem derül ki, vajon az egyiptomi lap második embere vagy a magyar újságíró állítja-e, hogy valakik „háborút vívnak” a palesztin nők ellen, és hogy Izrael vagy pláne az Egyesült Államok pontosan mikor üzent hadat a palesztin népnek min olyannak. Amire itt felhívnánk a figyelmet: a „palesztinok ellen vívott háború” tényként szerepel az állítás­ban, holott ha a szerző összefüggésben akarta volna láttatni a konfliktust, hozzátehette volna, hogy „interjúala­nyunk szerint”. Vagy, ha tényleg ob­jektív akar lenni, hozzáfűzi, hogy Iz­rael szerint viszont éppen a palesztin terroristák vívnak ellenük hadüzenet nélküli, civilek százainak életébe ke­rülő háborút. Ráadásul 1948 óta „…az egyiptomiak nem hajlandók elfogadni, hogy a világ első számú ha­talma – amely egyébként őket is ellát­ja fegyverrel – támogatja a megszálló Izraelt. ”

A „megszálló Izrael” tehát nem egy nagyon is megkérdőjelezhető, szub­jektív értelmezése egy geopolitikai helyzetnek, hanem objektív tény, leg­alábbis Sitkei (vagy az általa kritikát­lanul beidézett lapszerkesztő) szerint. A teljes kritikátlanság jellemzi a be­számoló azon, egyáltalán nem lényeg­telen részét is, amely szerint

„Egyiptomban egyébként minden szerkesztőség megjelenés előtt el­lenőrizteti cikkeit a belügyminisztéri­um illetékes hivatalával, amely csak a fennálló rendet nem veszélyeztető írásokat engedi kinyomtatni. ”

A cikk szerzője nem akad fenn eze­ken a viszonyokon, meg sem említi, hogy Izraelben például teljesen szabad a sajtó, ehelyett annak örül, hogy

„…a kormány, úgy tűnik, bírja a kritikát… ”

– és beszélgetőpartnerével együtt ő is bízik abban, hogy

„…a hosszú út során végzett munka meghozza a gyümölcsét. ”

Úgy legyen.