Jancsika

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum

SZÁNTÓ T. GÁBOR

Jancsika

 

Nem tudok aludni, mondja a gyerek.

Nézegesd egy kicsit a képeket a me­sekönyvedben, simít végig homlokán az anyja, és a fiú érzi, hogy felállni ké­szül az ágy széléről, ahol addig ült. A keze után kap, de csak a pöttyös nyári ruha szegélyét éri el. Leplezni akarja, hogy fél, ezért csibészesen elmosolyo­dik, de ez nem őszinte mosoly. Ahogy anyja mellé ül, belemélyeszti körmeit a tenyerébe, úgy szorítja.

Az asszony nagyot sóhajt, és odaha­jol a fiához. Arcához érinti az arcát, hallgatják egymás szuszogását. Nincs szíve otthagyni, holott mennie kellene. Férje a konyhában türelmetlenül várja.

Jancsika mintha megérezné a fe­szültséget. Máskor is tapasztalta már, hogy apja és anyja nem úgy viselked­nek, mint a felnőttek szoktak, vagy ahogy a felnőtteknek viselkedniük kell. Kapaszkodik az anyjába mód­felett, aki kis idő múltán kihúzná a kezét a rá kulcsolódó ujjak közül, ám azok abban a pillanatban megfeszül­nek, és nem engedik. Akárha bilincs szorulna rá.

Ne menj még el.

Most ki kell mennem. A papa vár.

Hadd várjon. Nem akarok egyedül aludni. A ti szobátokban akarok aludni.

Az asszony felsóhajt. Mindig ugyan­az a nóta.

De hát tudod, hogy ott nem férünk el.

De régebben elfértünk.

Mert akkor még kisbaba voltál, most meg már nagyfiú vagy.

Nem vagyok nagyfiú. Kisfiú vagyok és elférnék köztetek. Félek egyedül.

De mitől félsz, kisfiam?

Nem tudom. A sötéttől. Attól, hogy egyedül maradok.

Itt vagyunk a másik szobában. Senki nem bánthat.

Akkor is félek. Veletek szeretnék aludni. Ha pedig nem férünk el, apa aludjon itt, én meg az ő helyén. Apa már felnőtt, ő igazán tudna egyedül aludni.

Az asszony nem állja meg, hogy el ne mosolyodjon, azután újra elkomo­rul.

Később még bejövök hozzád.

Maradj itt!

Jancsika szinte könyörög. Anyja nem viseli tovább a feszültséget. Így zajlik a fektetés minden áldott este. Menne ki a konyhába, meg maradna is. Csakhogy a mai nap nem ugyanolyan, mint a többi. A férje SAS-behívót kapott, huszon­négy órán belül jelentkeznie kell, a frontra megy. Általános mozgósítás van, a munkaszolgálatosoknak is azon­nal be kell vonulniuk. Nem először megy el, de korábban csak itt, a város környékén állomásoztak. Hetek óta szá­mítani lehetett rá, mégis úgy érte őket ma délután a hír, hogy azóta nem térnek magukhoz. A gyerek érzi rajtuk, ez bi­zonyos, azért fél ő is. Igaz, számtalan­szor előfordult már, hogy nyűgösködött lefekvéskor, de ilyen kétségbeesés még sosem látszott rajta.

Anyja legszívesebben ölbe kapná és bevinné magukhoz, a hálószobába, no­ha tudja, ez nem lenne helyes. Igaza van Jánosnak, aki, mióta Marist, a ház­tartási alkalmazottjukat el kellett bocsátaniuk, és Jancsika önálló szobát kapott, nem engedi, hogy a gyerek ve­lük aludjon. Igaza van, még ha neki olykor fáj a szíve a fia könyörgésétől, s hogy nem ölelheti magához, akkor is. Ráadásul most tényleg mennie kell, a férje várja. Egy ideje, mióta sejtik, hogy jön a behívó, János legszíveseb­ben minden idejét vele töltené.

Amikor bent aludtam nálatok, akkor nem féltem, mondja a gyerek, de az asszony feláll, menni akar.

Legalább a kisvillanyt hagyd égve, alkudozik Jancsika.

Az olvasólámpa égve marad.

Mi tartott ilyen sokáig? kérdi a konyhában idegesen a férfi.

Nem tud elaludni. Azt akarta, hogy maradjak ott vele.

Hatodik éves. Meg kell tanulnia egyedül aludni. Agyonkényezteted.

Jaj, ne mondd már! Úgy csinálsz, mintha miattam…

Nyalod-falod, látom én.

Te meg vagy őrülve, János! Úgy hangzik, mintha féltékeny volnál.

Féltékeny, én? Egy gyerekre?

Nem egy gyerekre. A saját fiunkra.

Te vagy megbolondulva, Juli! Hagyj nekem békét ezzel a bolondsággal! Muszáj erről pont ma vitatkoznunk?

Te veszekszel velem, én nem mond­tam semmit.

Csak éppen egy órája vagy bent nála.

Ne vitatkozzunk, kérlek! simít végig az asszony békülékenyen férje karján. A férfi előbb kissé feszülten paskolja meg a kezét, majd amikor az asszony odalép hozzá, és simogatni kezdi a ha­ját és a nyakát, megadja magát. Hasá­nak dönti a fejét, szinte odapréseli, hogy a ruha egyik gombja az arcába nyomódik, és szenvedélyesen átöleli. Ha nem volna képtelenség, szinte bele­fúródna az asszony testébe, beásná magát, mint néhány nap múlva majd egy lövészárokba.

Mamaaa! Elnyújtott kiáltás hallat­szik a gyerekszoba felől. A férfi és a nő nagy sóhajtással engedik el egy­mást a konyhában.

Mondjad, Jancsikám, válaszol ked­vetlenül az anyja.

Szomjas vagyok.

Az asszony engedékenyen elmoso­lyodik, úgy néz a férjére.

Gyere ki, kisfiam, igyál.

Csattogó gyerektalp az előszobában. Nyilván már onnan kiabált. Lehet, hogy hallgatózott is. Megáll a konyha­ajtóban. Apja ül, anyja közvetlenül előtte áll. Megszeppenve nézi őket. Egy pillanatra olyan érzése támad, mintha ők is meg lennének ijedve. Le­het, hogy a felnőttek is azért alszanak együtt, mert egyedül félnek?

Igyál egy kis langyos tejet, attól job­ban alszol, mondja az anyja, és egy bögrét nyom a kezébe.

Lassan iszik, szopogatja a tejet, mintha közben eltelhetne az éjszaka, vagy legalább megenyhülhetnének, s azt mondhatnák neki: gyere be hoz­zánk. Erre vár. Hogy odabújhasson a nagy ágyba, s hogy bevackolódhasson kettejük közé. Nem érti, miért nem en­gedik, hogy miért ilyenek vele, márpe­dig hosszú ideje így zajlanak az esték. Szokta tudni, miért büntetik meg, vagy ha nem érti, megmondják. De most nem tudja, nem mondanak semmit, legfeljebb azt, hogy mindenkinek meg kell tanulnia egyedül aludni. Miköz­ben persze ők együtt alszanak. Ha nap­pal velük lehet, akkor éjszaka miért nem? A pohár pereme fölött lesi őket, mint aki tekintetükből vár választ, mi­ért csapják be.

Apja szigorúan néz.

Idd meg végre azt a tejet, fiam, és sipirc az ágyba! Aludni kell az ember­nek, hogy legyen ereje a következő naphoz.

Apával nem lehet vitatkozni. Ami­kor apa is itthon van, az van, amit ő akar és mond.

Időt szeretne nyerni. Odaviszi a fali- kúthoz a bögrét, és lassan beleteszi. Kifelé menet megáll az ajtóban és visszafordul.

Bejön valaki?

Igyekszik úgy kérdezni, mintha csu­pán most kezdődne az esti lefektetés.

Már meséltem neked, néz rá szemre­hányóan az anyja, de csak azért csap le gyors válaszával, hogy megelőzze az indulatosabb szóváltást.

Igen, de akkor sem tudok aludni.

Majd én bemegyek, mondja várat­lanul az apja. Jancsika elképed. Apa ki szokott maradni az esti fektetésből.

Legfeljebb egy puszit nyom az arcára, vagy egy barackot a fejére, és annyit mond: jó éjt, kisöreg. Játszani sincs türelme vele, mindig látni, hogy más­hol járnak a gondolatai, és ha szól hozzá, olyan, mintha álmából ébred­ne. Mesélés közben is csak ábrándo­zik, s ha kérdez tőle valamit, amit nem ért, olykor nem is emlékszik ar­ra, amit az imént olvasott. Apa csak akkor szokott az ágya szélére ülni, amikor beteg, s akkor fejből mesél neki, a saját gyerekkoráról, amiről egyébként nem szokott. Betegnek lenni ezért jó, meg azért, mert ha be­teg, a mama nem tűr ellentmondást, és éjszakára maga mellé fekteti, ott alhat. Olyankor apa alszik a kisszobában. De sajnos minden betegség véget ér egyszer, és akkor újra a saját ágyá­ban kell aludnia.

Jancsika lefekszik, nézik egymást az apjával.

Mi volt az óvodában? kérdi az apja.

Semmi.

Semmi?

Semmi.

Az nem sok.

Hallgatnak egy ideig, azután az apja szólal meg megint.

Nekem el kell utaznom egy időre. Amíg nem leszek itthon, te vagy az egyetlen férfi a háznál. Vigyáznod kell a mamára.

Néz a gyerek, nagy szemekkel. Hogy neki kell vigyáznia? Inkább az a kérdés, ki vigyáz rájuk? Mi lesz velük nélküle?

Hova mész?

Be kell vonulnom katonának. Tu­dod, fiam, háború van.

Egyenruhád is lesz, meg puskád?

Igen, fiam, egyenruhám is lesz.

Puskáról nem esik szó. Muszosoknak nem jár fegyver, de erről nem akar beszélni.

A gyerek nyelvén ott a következő kérdés, de nem meri feltenni, az apja meg nem akar többet mondani, mint amennyit eddig mondott.

Majd írok.

Jó.

És most tessék aludni!

De nem tudok.

Egy férfiember legyen ura önmagá­nak.

Viccel is, meg komolyan is mondja. Máskor is hallotta már tőle, amikor nem tudott aludni, és bekéredzkedett hozzájuk. Apával nem lehet alkudozni ez ügyben.

A férfi barackot nyom a gyerek fejé­re, és magához öleli. Arcuk egymás­hoz ér, de a meghitt pillanatnak vége, amint az apa csókot cuppantana a gye­rek nyakába, aki küzd, birkózik, szaba­dulna a szorításból. Tudja jól, apa így viccel, kedveskedik, de ő ki nem áll­hatja. Szúrják a borostái, ráadásul apa ilyenkor odaszorítja száját a bőréhez, kiereszti a levegőt, mint aki trombitál, ami csiklandós, és libabőrös lesz tőle még a karja is. Hiába mondja neki, hogy ne tegye, mindig így játszik vele. O csak azt szereti, amikor a mama a fejbúbjára teszi az öklét, a másik te­nyerével picit ráüt, mintha tojást törne fel, ökölbe szorított keze olyankor ki­nyílik, s úgy simít végig a fején, a tar­kóján, a halántékán és az arcán, mint­ha szétömlene a tojás és lecsorogna.

Na, most aztán már tényleg alvás van! áll fel az apja, de ezúttal nem in­dul el olyan határozottan az ajtó felé, mint szokott, csak áll és nézi a fiát, aki kapva kap az alkalmon, hogy még egy percig nincs egyedül.

Apa!

Igen, fiam.

Igaz, hogy a te papád háborúban halt meg?

Igaz. De az már nagyon régen volt.

Hány éve?

Több mint huszonöt.

Te hány éves voltál akkor?

Valamivel idősebb, mint te most.

És az is igaz, hogy a mama papáját is rossz emberek ölték meg?

Igaz, fiam, de az már a háború után volt. Akkoriban… De ne aggódj, én visszajövök.

Akkor jó.

És most aludj. Jó éjszakát.

Apa!

Mondjad, fiam.

Ha én nagy leszek, rendőr leszek, és vigyázok arra, hogy senkit ne bánthas­sanak.

A férfi nagyot sóhajt.

Mire te nagy leszel, talán már nem is lesz szükség rendőrökre. Más lesz a vi­lág akkorra. Reméljük. És most már tényleg aludj. Jó éjszakát!

Mielőtt apja leoltja a villanyt, erősen behunyja a szemét, hogyha ki­ alszik az izzó, ne legyen koromsötét, és az ablakon beszökő fényben, né­hány másodpercen belül újra láthas­son. Miután kinyitja a szemét, és megbizonyosodik róla, hogy kive­hetőek a tárgyak körvonalai, aludni próbál. Ám ahelyett, hogy elcsitulna minden külső zaj, és ezzel egyidejű­leg torkában zakatoló szívverése is, ami ellen hiába küzd, mióta külön szobába került, a sötétségben minden­féle izgő-mozgó, hangoskodó árny­alak tűnik fel. A papa és a mama per­sze ezekről mit sem tud, úgy tesznek, mintha nem is hallottak volna róluk soha, s neki estéről estére egyedül kell viaskodnia velük. Igaz, az ő szo­bájukban nyoma sincs ezeknek a jó­szágoknak, lehet, hogy csak itt ta­nyáznak, és csak akkor, amikor a sö­tétben magára marad. Behunyja erősen a szemét, és próbál semmire nem gondolni, de ez is épp elég riasz­tó, mert akkor pont a semmire kell gondolnia. Ki kell nyitnia gyorsan a szemét és figyelni a sötétben. Hová tűnik a nappal éjszaka? Hová lesz ő maga, amikor nem gondolkodik? Az is elég félelmetes, hogy nem látja és nem hallja a mamát és a papát. Ha nem gondol semmire, lehet, hogy ő maga sincs. Milyen az, amikor nincs, ami van? Meghal. Eltűnik. Olyan, mint a kaki a vécében. Mint a szar, de ezt nem szabad mondani, mert akkor a mama azt mondja, hogy a szájára üt. De ha gusztustalan, akkor miért nem szabad azt mondani: szar. Miért kell becézni, mint ahogy például őt becé­zik Jancsinak, Jancsikának?

Borzasztó volna olyanná válni, bees­ni a vécébe és eltűnni a zubogó vízben, a lefolyóban. Ha nagyon rossz gyerek volna, és mondjuk, mindig azt monda­ná kaki helyett, hogy szar, lehet, hogy meg is tennék. Szörnyű volna, ha egy­szer lehúznák a vécén. Meghalna, mint apa papája a háborúban. De a mamáék biztos nem tennének ilyet. Lehet, hogy más szülők igen, de ők nem.

Ilyenkor elszórni a torka, pedig sírni nem szabad, mert egy férfi nem sír. Eszébe jut a félelem, amint a vécén a deszkaülőkébe kapaszkodik, és riadtan néz a lába között a lefolyó sötétjébe, a víz mélyére. Miért kell egyedül ülnie a vécén? És miért kell becsukni az ajtót? Hányinger és szédülés fogja el. Ugyan­az a sötét veszi körül most rettentő öle­lésével. Az örvény beszippantja.

Nem!

Felül, mintha rugó lökné. Hallgató­zik. Szobája ajtaja nyitva áll, ezt sike­rült kiharcolnia. Nyitva az előszoba és a nagyszoba közötti ajtó, és nyitva kell lennie a nagyszoba és a hálószoba kö­zötti ajtónak is. Hogy hallják, ha kia­bál. így szólt az alku.

Csend van, nem hallani semmit. Va­jon mennyi idő telhetett el? Ha túl ko­rán érkezik, azt mondják, meg se pró­bált elaludni. A sötétben pedig nehe­zen múlik az idő.

Félve indul el. Majdnem úgy fél, mint attól, hogy egyedül kell feküdnie a sötét szobában, de most nem szorítja torkát a sírás, mint abban a pillanatban, amikor álomba zuhanna, ám mintha csengő szólalna meg a fejében, felriad és összerándul. Olyankor úgy érzi, ki­hagy a szívverése, nem jön elég levegő, és sírhatnékja támad. Hogy pontosan mi ez, azt nem tudja elmondani, hiába kérdik, de attól még nagyon is van.

Amikor felkel, hogy szóljon, nem tud aludni, máris megkönnyebbül. Csak a hasa fáj a félelemtől: vajon mit szólnak hozzá, ha újra megjelenik, és újra azt mondja, amit már annyiszor. Estéről estére ugyanazt éli át, s bár né­ha a kimerültségtől hamarabb elalél, mint hogy a kínos érzések elővennék, minden esti lefekvésre félve ké­szülődik, sőt, ha csak a mama van ve­le, mindig el is mondja: nem fog tudni aludni, de a mama csak nyugtatja. Ám az a másik, az álomba zuhanástól való félelem rémisztőbb, mint apa szigorú hangja. Apa visszaparancsolja őt az ágyába, amitől megint sírnia kell, mert nem érti, hogy lehet ilyen buta és ke­gyetlen az, akit szeret, és aki azt állítja, hogy maga is szereti.

Talán úgy, hogy mégsem szeretik igazán. Talán nem is az ő gyerekük. Talán tényleg elcserélték a kórházban, ahogy viccelődni szoktak vele. Az is lehet, hogy ők se tudják pontosan, mi történt, és félnek ettől. Lehet, hogy ők is azért félnek, mert őket is elcserélték. De azt honnan tudhatja valaki bizto­san, hogy ő valóban a szülei gyereke, és nem másé?

Nem érdekli már semmi, szalad át a sötét előszobán, szalad a saját gondo­latai elől.

A nappaliba besüt a hold, de a háló­szoba ajtajában várnia kell néhány má­sodpercet, hogy újra lásson. Villany már nem ég sehol, lehúzták a redőnyt. Szaggatott szuszogást, tompa nyögést hall az ágy felől. Közelebb lép. Lassan kiveszi a körvonalaikat. Apja meztelen testét látja anyja széttárt lábai között, amint hevesen mozog.

Tűszúrások az arcán, ég a bőre. Az egész teste forrón bizsereg. Visszafojt­ja a lélegzetét, de egyre gyorsabban kell vennie a levegőt. Legszívesebben elszaladna, de a látvány nem engedi. Mintha sejtette volna, vagy emlékez­ne, hogy látta már őket így, mégis el­képed. Szaporán ver a szíve. Torka ki­szárad, nagyokat nyel. Öléhez kap, fütyülőjét fogja. Kemény, kidudorodik a hálóingén. Elfelejti, mit akart mondani eredetileg, csak azt böki ki:

Pisilni kell!

Amazok riadtan rándulnak össze a hangra. Apja lehengeredne anyjáról, mintha meg nem történtté tehetné a lelepleztetést, ám az asszony combja összezárul. Bár ő is lökné le magáról a férfit, egy pillanatra a két test közötti párbeszéd megzavarodik, egymásba gabalyodnak, suta mozdulataikkal fáj­dalmat okoznak a másiknak, míg végül sikerül magukra rántaniuk a paplant.

Menj a vécére! mordul fiára az apja, mire a gyerek megszeppen, sarkon for­dul, és kiszalad az ajtón.

Mondtam, hogy nem alszik még! Az asszony suttogó hangjában szemrehá­nyás. Most mi lesz? kérdi riadtan.

Majd én beszélek vele.

Nem, talán jobb, ha most én me­gyek.

A férfi dühösen rázza a fejét.

Az isten verje meg! Egy perc nyu­galma nem lehet az embernek!

Jaj, ne mondj már ilyet!

Felesége magára kapja hálóköntösét, és ki viharzik a szobából.

Sajogva feszül a férfi öle. Mióta megvan a gyerek, minden körülötte fo­rog! Dühösen szedelőzködik, holott szégyelli magát, és dühét is szégyelli. S hiába sejti, hogy amikor visszajön az asszony, újra gyengéd lesz, hozzábú­jik, és megpróbálja elterelni a gondola­tait, tudja jól, hogy nem oldódik benne a feszültség. És nem azért, mert bevo­nul, hanem azért, mert hiába kedves­kedik vele, Juli gondolatban odakint jár a kisszobában, és azon aggódik, mit érez a gyerek. Így megy ez, mióta Jan­csika megszületett. S noha nem beszél­tek róla, akkor is érzi, tudja, hogy így van, és hiába szigorú, hiába venné rá az asszonyt is a következetességre Jan­csikával kapcsolatban, az csak majom­szeretettel kényezteti a fiukat. Még hogy ő féltékeny? Nevetséges. Mi lesz abból a gyerekből, akit így kényeztet­nek? Anyámasszony katonája. Hogy még ezen az éjszakán se képes békén hagyni őket! Az ő gyerekkorában elő nem fordulhatott, hogy így berontson a szüleihez. Le is kevert volna neki az apja két pofont. Éjszakánként legfel­jebb a cselédet szólongathatta.

Mi lesz így ebből a kölyökből, plá­ne, ha ő nem lesz itthon? Nem, ezt nem hagyhatja. Köntösét keresi ő is, hogy utánuk menjen.

A gyerekszobában az anya aggódó arccal ül le fia mellé az ágyra. Elfojtja riadt szuszogását, de szaporán ver a szíve, hasa remeg még a benne szakadt vágytól.

Miért nem tudsz aludni, kicsikém?

Mit csináltatok?

Ég az asszony arca. Hogy is mond­hatná meg az igazat? Ki kell találnia valamit!

Birkóztunk, mondja kétségbeesésé­ben. Tudod, néha a felnőttek is játsza­nak. Akik szeretik egymást, együtt ját­szanak. Majd ha nagy leszel, megérted te is. És tudod, a papa holnap elmegy. Hát ezért, mondja zavartan, de érzi, hogy a gyerek nem hisz neki. El akar­ja terelni a figyelmét. Holnaptól te vagy a férfi a háznál, suttogja. Ha nem tudnál aludni, néha ott alhatsz a he­lyén, jó?

A gyerek szeme felcsillan.

Jó!

Nincs túl sok idejük örülni a megér­tésnek, mert a férfi lép be a szobába. Az asszony úgy emelkedik fel az ágy­ról, mint akit rajtakaptak. Némán áll férje és fia közt, s felváltva néz egyik­re, másikra, mintha rajta keresztül sza­vak nélkül szólhatnának egymáshoz. De férje rászól:

Most kettesben szeretnénk beszél­getni, mint férfi a férfival.

A gyerek nem mer ellenkezni, pedig ő nem akart beszélgetni, csak velük akart aludni. Legszívesebben azt mon­daná a mamának: ne hagyja őt egyedül az apjával, s ha ki tudná mondani, ta­lán a mamában is lenne annyi erő, hogy ellenálljon, de így csak nézi őket kétségbeesve, és könnyeit nyelve el­fordul. Karját összekulcsolva, fejét le­hajtva kimegy a szobából.

Apja ezúttal nem ül le mellé. Fölé magasodik, szigorú arcot vág. Jancsi­nak remeg a gyomra. Újra átéli az iménti kínos érzéseket. Lehet, hogy a mamát nem zavarja, ha birkózni látja, de apán látszik, hogy haragos. Félő, hogy kiabálni fog, az pedig néha még annál is rosszabb, mint amikor pofont ad, mert a pofon után már nincs kiabá­lás, de a kiabálás után még jöhet pofon. Az pedig, hogy nélküle birkóznak, igazságtalan. Amikor megkérdezte, kit szeretnek jobban, egymást, vagy őt, azt felelték neki, hogy egyformán. Akkor viszont úgy lenne igazságos, ha ő is ve­lük birkózhatna. Miért jobb nekik, ha ő nincs ott? Miért olyan buták, hogy nem értik meg, hogy neki rossz egyedül? Ők persze ott vannak egymásnak! Most már tudja, miért küldték ki mindig! Le­het, hogy nekik akkor jó, amikor neki rossz. Vagy csak apának, mert a mama azt mondta, hogy ha a papa nincs itthon, akkor akár bent is alhat. Lehet, hogy ak­kor majd ő birkózhat a mamával.

Jancsi, te nem figyelsz rám!

De, figyelek.

Vannak dolgok, amik a felnőttekre tartoznak. Nekünk is szükségünk van arra, hogy kettesben legyünk. Ezért is kellene megpróbálj aludni. Én holnap elmegyek, nem tudom, mikor jövök vissza. Szeretnék elbúcsúzni a mamá­tól is.

De nem tudok aludni! nyöszörgi a gyerek. Ajka lebiggyed. Esélytelen, hogy meggyőzze az apját. Legszíve­sebben sírna most, de ha vele vitatko­zik, megfeszül, összeszorítja a fogát, nem engedi kibuggyanni a könnyeit. Mert egy férfi nem sír, csak a nők. Apa ezt is szokta mondani.

Próbálj aludni, vagy vegyél a kezed­be egy könyvet és nézegesd! Vagy gondolkodj. Számolj magadban, ameddig tudsz, de most már ne gyere be, tessék az ágyadban maradni! Ad­dig olvass, vagy nézegesd a képeket, míg a fáradtságtól ki nem esik a ke­zedből a könyv!

Jancsi torka összeszorul. Még csak most tanul olvasni. Nem is mindig is­ meri fel az összes betűt. A meseköny­veit pedig már cafatokra lapozgatta. Nem mer szólni, nagyokat pislog, szemét meresztgeti. És haragszik is, mert nem értik meg őt. Már látja maga előtt az éjszaka rémalakjait. Mindig is bir­kóztak, azért rakták ki őt a kisszobába. Pedig az nem igazság, hogy ha ők egy család, akkor azok ketten együtt alhatnak, ő meg nem. Az úgy lenne igazsá­gos, hogy vagy mindenki együtt alud­na, vagy apa is aludjon külön.

Apja nagyot sóhajt, lehajol hozzá, megsimogatja, de Jancsi most nem gyengül el, nem lehet őt kiengesztelni. Nem fordítja oda az arcát, nem kapasz­kodik a nyakába. Nem is baj, hogy elmegy. Menjen, ha így viselkedik… Már csak egy éjszakát kell kibírni, hol­nap este övé a mama. Megígérte, hogy másnaptól odabent alhat. Mindössze egyetlen éjszaka!

Amikor egyedül marad, dühösen a párnájába fúrja a fejét. Az izgalmak ki­merítették. Percek alatt elalszik.

A mama a konyhában ül télikabát­ban a hokedlin és sír. De hiszen csak vásárolni szaladt le! Talán bántotta va­laki? Vagy elesett?

Miért sírsz, mama? Mama, miért sírsz? Mama!

Jancsikám, a papa…

Mi van a papával? Mi ez a levél? Miért sírsz?

Anyja a kezében gyűröget egy ki­bontott levelet. A szája sarka úgy gör­bül és remeg, szemét úgy hunyorítja, és úgy folynak a könnyei, mint a lá­nyoknak szokott az óvodában. De a mamát még soha nem látta sírni. Rossz nézni, ahogy felnőtt létére hüppög.

Most ő a férfi, ahogy a papa mondta. Most neki kell férfinek lennie! Nem is olyan könnyű, mint gondolta.

Mi a baj? cirógatja meg az arcát, ahogy a papától látta.

Anyja magához öleli, szorítja, úgy zokogja a fülébe:

Jancsikám, a papa meghalt!

Mint amikor bőrfocival hasba rúg­ták. Nem kap levegőt. Ezt nem akarta. Nem! Nem ezt akarta. A leveleit is mi­lyen izgalommal várta, amit a frontról küldött. Szorítja a mamát és remeg. Ő nem akart igazából rosszat a papának, csak haragudott rá, hogy nem alhat ve­lük. Vagy ha rosszat akart is, nem úgy gondolta, hogy örökre menjen el, csak egy darabig. Addig, míg ő felnő, és olyan nagy és erős lesz, mint ő.

Most nem elég a mama ölelése. Ugatós kutya, vagy égzengés elől oda­bújhatott, sőt olykor még a papa szigo­ra elől is, bár a papától olykor a mama is félt. De most hiába fúrja az ölébe magát, ez más. Nem attól fél, ami tör­ténhet, hanem attól, ami már megtör­tént. Önmagától retteg, a saját kívánsá­ga erejétől. Nem akarta igazán, hogy a papa meghaljon, legfeljebb csak egy pillanatra, és mégis bekövetkezett. Ha­talmas csend veszi körül. Nincsen más, csak ő, meg amit tett.

Szörnyű titok ez. Csak ő tudja. Sen­ki soha nem jöhet rá. Lehet, talán el se hinnék neki. Nem kell félnie, hogy büntetést kap, csak hallgatnia kell róla egy életen át. Máris szinte fuldoklik tőle, de hallgatnia kell, ez a büntetése. Leginkább a mamának nem mondhatja el, hogy ő az oka mindennek. Mit szól­na hozzá? Lehet, hogy többet nem al­hatna mellette, pedig most már senki nincs, aki elfoglalhatná azt a helyet. Lehet, hogy már nem is akarná, hogy ő legyen a gyereke, és a lelencbe adná.

Szorítása elernyed. Lecsúszik a föld­re, de a mama nem kap utána, mint máskor. Csak ül görnyedten, tenyerébe temetve az arcát és sír. És hiába simo­gatja a lábát, nem nyúl érte. Lehet, hogy már tudja?

Megpróbálkozik ő is a sírással, de nem jönnek a könnyei. Átöleli a mama lábát, és nekinyomja a fejét. Homloká­val böködi, hogy vegye észre. Semmi válasz. A mama még az arcát is elta­karja.

Megölte az apját. Nem beszélhet ró­la soha senkinek. Olyan férfiasnak kell lennie, mint a papa volt. Az ő papája is meghalt a háborúban. Lehet, hogy minden apa azért hal meg, mert a fia egyszer, egyetlenegyszer azt kívánja, bárcsak elmenne, bárcsak ne jönne vissza, és így megürülne a helye a ma­ma mellett.

Jancsi beleborzong e titokba. Nem szűnő szorítást érez a gyomrában. A torka is elszorul, és nehezen veszi a le­vegőt. És elhatározza, ha felnő, igyek­szik jóvátenni a bűnét: feleségül veszi a mamát. De nem akar gyereket. Ször­nyű volna, ha a mamának és neki fia születne, és a halálát akarná.

Részlet a Lágermikulás című novelláskötetből, mely az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Palatinus Könyvkiadó gondozásában.

Címkék:2004-04

[popup][/popup]