Sigmund Freud zsidósága

Írta: Robert Wistrich / Erős Ferenc bevezetőjével - Rovat: Archívum

1926-ban, hetvenedik születésnapja kapcsán Sigmund Freud – jellemző iró­niával – a következőt írta Marie Bona­parténak, barátjának és tanítványának:

Sigmund Freud

„A bécsi zsidó társaságok és a Jeruzsálemi Egyetem (melynek igazgatósági tagja vagyok) – egyszóval maga a zsidó­ság – nemzeti hősként ünnepelt, pedig a zsidóság ügyének előmozdítása érde­kében tett szolgálataim mindössze arra az egy momentumra korlátozódnak, hogy soha nem tagadtam le zsidó mivol­tomat. A hivatalos világ – a Bécsi Egye­tem, az Akadémia, az Orvosi Társaság – teljes mértékben figyelmen kívül hagyta az eseményt. Úgy vélem, helyesen: csak­is ez a gesztus lehetett őszinte. Gratulá­cióikat és tisztelgésüket úgysem tekin­tettem volna szívből jövőnek.”2

Ugyanebben a levelében Freud kiemeli a zsidó páholy ünnepségét, amelyhez ak­kor már húsz éve tartozott, valamint ma­gánorvosa, Ludwig Braun professzor (1867-1936) tiszteletére mondott beszé­dét, „amely megbabonázta az egész hall­gatóságot, beleértve a családomat is”. Braun, aki 1900-ban csatlakozott a B’nai B’rith bécsi páholyához (három évvel ké­sőbb, mint Freud), és majd negyven éve ismerte már a pszichoanalízis megalapí­tóját, ünnepi beszédében Freudot Ganzjudénak nevezte.

Freud egészlegessége, az a képessé­ge, hogy a disszonáns felszíni jelenségek mögött felismerje a természet és a lélek egységét, a vallásos dogmától és a kon­vencionális tabuktól való függetlensége, és különösen a bátorsága, amellyel szembeszállt a társadalom másik felével, igazi zsidónak bélyegezte őt. Szellemi „optimizmusában”, makacs kitartásá­ban, méltóságában és a társadalmi eluta­sítással szemben tanúsított higgadtságá­ban pontosan azok a vonások mutatkoz­tak meg, amelyek érthetővé teszik, hogy a zsidók miért álltak mindig is a szabad­ságért vívott harc élvonalában. Ahogy Braun professzor is sugallja, ugyanezek a jellemzők vonzották Freudot szinte magától értetődően a B’nai B’rith-hez és hu­manitárius ideáljaihoz. Ezek a tulajdon­ságok kifejezésre jutottak szellemi gyü­mölcsében, azaz a pszichoanalízis új tudományában is, amelyet Braun „az élet autentikusan zsidó felfogásának” (Lebensanschauung) nevez, s amely teljes odaadással kutatja a természet általános törvényeit, és vakmerőén vizsgálódik az elme mélységeiben.3

Braun észrevételeit erősítette meg maga Freud 1926. május 6-i, a B’nai B’rithhez címzett beszédében is, amely­ben egyértelműen megnyilvánult a tu­dós „zsidó természete”. Hangsúlyozta a bécsi páholy humanitárius célkitűzéseit, az alapvetően független gondolkodású férfiak fórumaként betöltött jelentősé­gét, és nem rejtette véka alá az etikai testvériség iránt érzett mély tiszteletét sem. Mindezen túl a beszéd sokat el­árult Freud személyes fejlődéséről, meggyőződéséről és zsidó azonosulásá­nak természetéről. Felidézte, hogy a pá­holy iránti vonzódása az 1895 utáni években kristályosodott ki, amikor Bécs- ben lényegében páriának érezte magát.

Sigmund Freud egyike volt a modernitás azon gondolkodóinak, akik dön­tő módon befolyásolták korunk szel­lemi arculatát. Fellépése a tizenkilen­cedik és a huszadik század forduló­pontján nem csupán egy lélektani fel­ismerést, a tudattalan felfedezésének betetőzését és egy új pszichoterápiás módszer, a terapeuta és a páciens dialógusán alapuló pszichoanalitikus gyógymód kidolgozását, hanem az em­beri psziché működésének és a ben­ne lezajló folyamatoknak újfajta el­méleti megközelítését is jelentette. Freud felmérhetetlenül nagy hatást gyakorolt korunk tudományára, kultú­rájára és művészetére egyaránt; örök­sége elevenen él napjainkban, az újabb századforduló idején is.

Freud az Osztrák-Magyar Monarchia, s közelebbről Bécs zsidóságának egyik legjelesebb képviselője volt, ama zsidóságé, amely rendkívüli szel­lemi teljesítményt nyújtó emberek egész sorát adta a világnak. Freud zsi­dósága, illetve a zsidósághoz való vi­szonya – amelyről a Szombat jelenlegi és következő számában olvasható egy-egy tanulmány – régóta vitatott, sokakat foglalkoztató és roppant iz­galmas kérdés, amely persze túlmutat Freudon, hiszen személyes élete, élet- felfogása, gondolkodásmódja sok mindent elárul a Monarchia zsidóságá­nak szellemi-kulturális és politikai tö­rekvéseiről, asszimilációs stratégiái­ról, identitásválságairól, és sorsának történeti alakulásáról. Freudnak a kis morvaországi város, Freiberg gettójá­tól a londoni emigrációig tartó életútja jól reprezentálja a Monarchia zsidó polgárságának felemelkedését, tün­döklését és tragikus bukását egyaránt.

De vajon mit jelent közelebbről Freud zsidósága? Van-e ennek bármi­lyen jelentősége a pszichoanalízis mint módszer és mint elméleti – vagy ahogy ő nevezte, „metapszichológiai” – rend­szer tartalma, lényegi sajátosságai szempontjából? A pszichoanalízis „zsi­dó tudományként” való megbélyegzé­se régi és már Freud korában is virág­zó antiszemita sztereotípia volt, némi­képp hasonlóan ahhoz, ahogyan Ein­stein fizikai felfedezéseit a nácik „zsi­dó fizikának” nyilvánították. A pszicho­analízis egyetemes igazságra és általá­nos érvényességre törekvő tanítás. Mint minden tudományos vagy filozófiai felismerés, természetesen a pszicho­analízis is vitatható, cáfolható, aligha te­kinthető azonban szakmai ellenérvnek a szerző származására, vallási, etnikai vagy kulturális hovatartozására való hi­vatkozás. Ennek abszurditását jól jel­lemzi egy Kosztolányi Dezsőnek tulaj­donított ironikus megjegyzés, amelyről Füst Milán számol be egyik levelében Patai Józsefnek: „Egy alkalommal [Kosztolányi] azt állította, hogy az em­ber olyan: ha másképp nem boldogul az ellenfeleivel, akkor nem tekinti a ve­rekedés szabályait, hanem oda üt, ahol nagyon fáj. S ezt a következő példával illusztrálta: ha néki, tegyük fel, Sigmund Freuddal vitája volna (akit nagyon sok­ra tartott és szeretett), s Freudnak már mindenben igaza volna, s neki már na­gyon kellene szégyellnie magát, akkor végül mégiscsak azt kiáltaná oda neki, hogy büdös zsidó.”1

Ugyanakkor Freud zsidósága kétség­bevonhatatlan élettörténeti és társada­lomtörténeti tény, amellyel az eszmetörténésznek feltétlenül számolnia kell. A zsidó identitás, bár változó intenzitás­sal és tartalmakkal megjelenítve, s nem kevés ambivalenciával megterhelve, végigkísérte egész életútját, adottság­ként és problémaként egyaránt. Ezt vizsgálja Robert Wistrich izraeli törté­nész tanulmánya, bemutatva azt az él­ményvilágot és azt a családi, magán­életi, szakmai és társadalmi közeget, amely Freud zsidó identitásának forrá­sait és egyben korlátait jelentette. A zsi­dósághoz való viszony mint probléma és mint ellentmondás, Freud egyes írá­saiban is megjelenik. Ilyen utalásokat tartalmaznak már első nagy művének, az 1900-ban megjelent Álomfejtésnek az életrajzi vonatkozású részei, kidolgo­zottabb formában pedig a húszas és harmincas években megjelent kultúra­elméleti műveiben tér vissza a zsidó­sággal, illetve az antiszemitizmussal és annak okaival kapcsolatos elgondolá­saira. Ennek a törekvésnek csúcspont­ját képezi a halála évében, 1939-ben napvilágot látott műve, a Mózes, az em­ber és az egyistenhit, amelyben össze­foglalja és egyben tovább gondolja ko­rábbi elképzeléseit a zsidóság történel­mi szerepéről, illetve a zsidógyűlöletről. Freudot mindebben kétségkívül nagy­mértékben befolyásolta a nácizmus és az antiszemitizmus európai térhódítá­sa, amely őt magát is Bécs elhagyására kényszerítette. Neki is át kellett élnie az asszimilációs illúziók csődjét, amelyről magyarországi barátja és levelezőtársa, Ferenczi Sándor már 1919. augusztus 28-i, pár héttel a Tanácsköztársaság bu­kása után kelt levelében így írt: „Ha nem tévedek, most a brutális zsidóül­dözés vár ránk, magyar zsidókra. Az il­lúzióból, melyben felnőttünk, hogy mi zsidó hitvallású magyarok” vagyunk, azt hiszem, a legrövidebb időn belül ki­ábrándítanak bennünket. A magyar an­tiszemitizmust – a nép jellemének meg­felelően – brutálisabbnak képzelem el, mint a kicsinyes-gyűlölködő osztrákot. (…) Személyesen ezt a traumát fel kell használnom arra, hogy levessek bizo­nyos, a gyermekszobából származó előítéleteket, s elfogadjam a keserű való­ságot, hogy zsidóként valóban hazátlan vagyok.”2

Freud, aki húsz évvel később maga is „zsidóként valóban hazátlan” lett, a Mózesben is hű maradt univerzalisztikus eszméihez, és éppen a pszicho­analízis univerzalisztikus módszereivel próbálta rekonstruálni Mózes alakját és a „nagy embernek” a történelem menetére gyakorolt hatását. Mindezzel új utakat nyitott meg az emlékezettör­ténelem számára3, és egyben örökül hagyott az utókornak egy sor súlyos és nehezen megválaszolható kérdést, amely a zsidóság jelene és jövője szempontjából sem közömbös. Freud Mózes-könyve mind a mai napig heves tudományos diszkussziók középpont­jában áll; ezekről a vitákról is képet al­kothatunk Yosef Hayim Yerushalmi amerikai történész és judaista tanulmányából, mely a Szombat következő számában jelenik meg.

Erős Ferenc

  1. Füst Milán Összegyűjtött levelei. Fekete Sas Kiadó, Bp. 2002. 332. o.

  2. Sigmund Freud-Ferenczi Sándor: Levelezés. II/2. köt. 1917-1919. Thalassa Alapítvány-Pó­lya Kiadó, Bp. 2003. 256. o.

3 Lásd Jan Assmann-nak Freud Mózesét em­lékezettörténelmi szempontból vizsgáló mű­vét: Mózes, az egyiptomi. Egy emléknyom megfejtése. Osiris, Bp. 2003.

***

„Egyrészt betekintést nyertem az em­beri ösztön mélységeibe, és ott sok olyasmit láttam, ami kijózanító, elsőre talán még rémisztő hatást is gyakorolt rám. Másrészt népszerűtlen felfedezéseim elutasítása odáig vezetett, hogy el­vesztettem a legtöbb akkori személyes kapcsolatomat. Szinte kitaszítottnak éreztem magam, akinek mindenki hátat fordít. Ez az elszigeteltség keltette fel bennem a vágyat egy fennkölt ideálokat dédelgető, kiváló férfiakból álló kör után, akik vakmerőségem ellenére ba­rátsággal elfogadnak. Páholyukról úgy beszéltek nekem, mint ahol ilyen embe­rekre bukkanhatok. Hogy Önök zsidók, csak üdvözölhettem, mivel én magam is zsidó vagyok, és a szememben nem csak méltatlannak, de egyenes ostoba­ságnak tűnt, hogy ezt letagadjam. En­gem a zsidósághoz – be kell vallanom – nem a hit kötött, és még csak nem is a nemzeti büszkeség, hiszen sohasem voltam hívő, vallás nélkül nőttem fel, ám az emberi civilizáció úgynevezett „etikai” követelése iránt érzett tisztelet nem hiányzott a neveltetésemből. Vala­hányszor megtapasztaltam a nemzeti túlfűtöttség érzéseit, igyekeztem el­nyomni őket, mint valami katasztrofális és igazságtalan dolgot, hiszen rémisztett azon nemzetek figyelmeztető példája, amelyek között mi, zsidók élünk. De még mindig maradt elég okom, hogy el­lenállhatatlanul vonzódjam a zsidók és a judaizmus felé: számtalan sötét érzelmi erő (Dunkelmächte), amelyek annál erő­sebbek voltak, minél kevésbé bizonyul­tak szavakkal kifejezhetőnek, valamint egy belső identitás tiszta tudatossága, és a hasonló lelki alkatból fakadó ottho­nosságérzet (die Heimlichkeit der gleichen seelischen Konstruktion).”4

Freud szerint ennek a titokzatos, ősi szolidaritásérzésnek, a maga partikularista etnikai kötődésével és közös pszi­chikai struktúrájával semmi köze nem volt a vallásos zsidó identitáshoz. Bár meghatározni nem tudta őket, ezek a „sötét érzelmi erők” tulajdonképpen mélyen a galíciai zsidó háttérben gyöke­reztek, ahonnan maga is származott, és amelyhez egész életében jellegzetesen ambivalens módon kötődött. Személyi­sége voltaképpen egy kelet-európai zsi­dó otthonban alakult ki, majd Leopoldstadtban, Bécs félproletár kerületében fejlődött tovább, ahová Freud szülei 1859-ben Freibergből (Morvaország, ma Pribor, Csehország), Freud szülővárosá­ból költöztek.

Freud édesapja, Jakob, 1815-ben született egy galíciai, tsymenitzi stetlben. Eredetileg gyakorló zsidó volt, egy haszid rabbi fia. Zsidó tanulmányokkal és szertartásokkal áthatva szigorúan or­todox maradt egészen húszéves koráig, amikor Freibergbe költözött. 1930-ban egyik levelezőpartnerének válaszolva, Sigmund Freud a következőt jegyezte meg ezzel kapcsolatban:

„Talán érdekes lehet Önnek hallani, hogy édesapám haszid háttérből szár­mazik. negyvenegy éves volt, amikor születtem, és akkor már majd húsz éve az otthoni környezetétől elidegenedve élt. neveltetésem így a legnagyobb jóin­dulattal sem mondható zsidó neveltetés­nek, olyannyira, hogy nyilvánvalóan hé­berül írt ajánlását el sem tudtam olvas­ni. Életem során gyakran megbántam neveltetésem ilyetén hiányosságát (dieses Stück meiner Unbildung).”5

Ez az emlék egybevág azzal a ténnyel, hogy amikor a család gazdasági okokból Bécsbe vándorolt, Jakob Freud már sok korábbi vallási szokást maga mögött ha­gyott. Mégis velejéig zsidó maradt, meg­jelenésében (hosszú szakállt viselt és méltóságteljes arckifejezéssel járt), kívülről tudta a Peszah széderesti szertar­tását, szorgalmasan tanulmányozta a Talmudot, és ismerte a héber irodalmat.

Fia harmincötödik születésnapján Ja­kob Freud büszkén ajándékozta neki a Biblia újrakötött példányát, amelyet Sigmund még kisfiúként olvasott, ben­ne egy héber nyelvű ajánlással, amely a zsidó vallási hagyomány szellemében íródott:

„Drága Fiam, Solomon! (Freud héber neve Slomo volt, apai nagyapja emlé­kére.) Életed hetedik esztendejében I-ten szelleme a tanulás útjára irányí­tott. Úgy mondhatnám, I-ten szelleme így szólt tehozzád: „Olvassad az Én Könyvemet; és felfakadnak számodra a tudás és az értelem forrásai.” Ez a Könyvek Könyve; kút, amelyet bölcsek ástak, és amelyekből a törvényhozók ismereteik vizét merítették. Ebben a könyvben megpillanthattad a Minden­hatót, készségesen hallgattad Őt, mun­kálkodtál, és magasra szárnyaltál a Szent Szellem szárnyain.”6

Az ajándék, az édesapa „soha nem múló szeretetének” záloga nyilvánvaló­an arra irányult, hogy Sigmund az eszé­be vésse, örökké fontos marad a vallási hagyomány, amelyben felnőtt. Ennek el­lenére Jakob Freud bizonyára tudatában volt, hogy a Fia szemében a judaizmus vallási szertartásai már régen üresek és jelentés nélküliek. Sigmund Freud a ju­daizmussal mint vallással szemben ér­zett ellenszenvének elsöprő ereje min­den bizonnyal összekapcsolódott az apa szimbolikus elutasításával, aki már nem tudta teljes mértékben gyakorolni vagy sértetlenül közvetíteni a hagyományos zsidó életformát. Mint oly sok más zsidó apa, ebben az átmeneti generációban, a textilkereskedő Jakob Freud a vidéki gettóközösség élő hagyományainak már csak töredékeit vitte magával Bécsbe. Ám ez a judaizmus iránt tanúsított mara­dék lojalitás már nem volt elegendő egy olyan generáció számára, amely arra kényszerült, hogy két világ és két kultú­ra között éljen. A helyzetben ereden­dően benne rejlő kettősség egy egész generációnyi, társadalmilag és szellemi­leg kiszakított bécsi fiatal zsidó számára a belső konfliktus, a csalás és kétségbe­esés érzetét teremtette meg – azt a típu­sú lokalizált neurózist, amelyből Sig­mund Freud végül kidolgozta a saját univerzalista, pszichoanalitikus tipológiáját. Eszerint – Marthe Robert kifejezésével élve – tekinthetjük az Ödipusz-komplexust lényegében úgy, mint az ősi „meggyilkolt apa”, Jakob Freud kinagyí­tott portréját.

Sigmund Freud apakomplexusa – amelynek önanalízise során, Jakob 1896. október 20-án bekövetkezett halá­lát követően teljesen tudatára ébredt – szorosan összefüggött egy korai gyer­mekkori, antiszemitizmussal kapcsola­tos élménnyel. Egyik közös, bécsi sétá­juk alkalmával, amikor Sigmund tizenegy-tizenkét éves lehetett, Jakob Freud el­mesélt egy incidenst, amely sok-sok év­vel korábban, saját freibergi fiatalsága alatt esett meg vele. Egy helyi nem zsidó odament hozzá, fejéről leverte a streimelét (szőrmekalap), a sárba dobta, és Jakobot leparancsolta a járdáról. Jakob Freud ahelyett, hogy szembeszegült vol­na ezzel az arcpirító viselkedéssel, hideg­vérrel felszedte a kalapját az útról. Szá­mára az anekdota tanulsága az volt, hogy milyen sokat javult a zsidók helyzete az 1830-as évek óta. Freudot azonban mé­lyen megrázta apjának „kevéssé hősies” viselkedése, és kitörölhetetlen traumaként maradt meg benne. „Ezzel a hely­zettel, amely nem elégített ki, szembe­állítottam egy másikat, amely jobban megfelelt érzéseimnek: azt a jelenetet, amelyben Hannibál atyja, Hannibal Barkas, fiát a házioltárnál megesketi, hogy bosszút fog állni a rómaiakon. Hannibál azóta kapott helyet képzeletem­ben.”

Freud ezt az incidenst az Álomfejtés­ben (1900) idézi fel. Először azonban nem vette észre, hogy az első kiadásban tévesen Hasdrubal nevét írta (Hannibál testvére) a karthágói hadvezér valódi édesapja, Hamilcar Barkas helyett. A mindennapi élet pszichopatológiájában utólag megmagyarázta, hogy képtelen volt megbocsátani saját édesapja, Jakob Freud „népünk ellenségeivel szem­ben” tanúsított gyávaságát. Az apai gyá­vaság furdaló emléke volt tehát, amely Sigmund „megdöbbentő” tévedését okozta Hasdruballal kapcsolatban.7

Nem valószínű, hogy Sigmund Freud hasonló szégyent érzett volna az édes­anyjával kapcsolatban, aki rendíthetet­len bátorságának és önbizalmának el­sődleges forrása volt. Ez a fiatalos és do­mináns asszony – született Amalia Nathanson (1835-1930) -, aki az észak­kelet-galíciai Brodyból származott, még gyermekkorában érkezett Bécsbe (szem­tanúja volt az 1848-as forradalomnak). Jellegzetes lengyel zsidó nő volt, „türel­metlen, öntörvényű, éles eszű, és rend­kívül intelligens”. Amalia Freud, a csa­lád középpontja, tele gyengéd törődés­sel és odaadással legidősebb fia iránt, sohasem asszimilálódott teljesen a bé­csi kultúrához. Unokája, Martin Freud emlékei szerint, Amalia megtartotta szülőkörnyezete nyelvét, szokásait és meg­győződéseit. Egy „különös fajhoz” tarto­zott, amely nemcsak a gojoktól különbö­zött, „hanem még a néhány generáció óta Nyugaton élő zsidókhoz képest is teljesen más volt… Ezek a galíciai zsi­dók híján voltak a finomságnak és a jó modornak; különösen a nőket nem le­hetett „hölgyeknek” nevezni. Rendkívül érzelmesek voltak, s érzéseik könnyen el­ragadták őket… Nem volt könnyű együtt élni ezekkel a nőkkel, és Amalia nagyma­ma, fajának vérbeli képviselője, sem volt kivétel ez alól. Túlcsordult benne az élet­erő, és rettenetesen türelmetlen volt.”8

Hasonló, szeretetteljes ambivalenciát érzett felmenői, a „keleti zsidók” iránt Martin édesapja, Sigmund Freud is. Éve­ken keresztül nagy kedvvel gyűjtötte a galíciai zsidó anekdotákat és vicceket. Néhányat fel is használt A vicc és viszo­nya a tudattalanhoz (1905) c. könyvé­ben, és „mély jelentéssel bírónak” tar­totta őket.9 Ezek többnyire a galíciai zsidók fürdővel szembeni averziójából, a zsidó házasságkerítők trükkjeiből, a snorrerek szemtelenségéből és a csodarabbik babonáiból űztek tréfát. Freud maga is rámutat a „zsidó népi élet tala­ján nevelkedett” viccekben megbúvó önkritikára. Szemben az idegen által mesélt zsidó viccekkel, amelyek ritkán emelkedtek felül a brutális gúnyolódás szintjén, a zsidók saját anekdotái „való­di hibáik, összefüggéseik és a jó tulaj­donságaik” tényleges ismeretén alapul­tak. Akár cinikus, pusztán szkeptikus, tendenciózus vagy abszurd volt ez a hu­mor, realisztikusan tükrözte – Freud sze­rint – „a zsidók sokrétű, reménytelen nyomorúságát”, a gazdagok és szegé­nyek közötti homályos kapcsolatot, „a zsidók demokratikus gondolkodásmód­ját”, és azon képességüket, hogy tudnak nevetni a saját tulajdonságaikon.

Késői iskolaévei és egyetemi tanulmá­nyai alatt Freud zsidó identitása határo­zottan ambivalens volt, a német kultúrá­hoz való asszimiláció, a társadalmi radi­kalizmus és a növekvő antiszemitizmus ellentétes irányú nyomásának köszön­hetően. 1873 és 1878 között Freud ak­tív tagja volt a Leseverein der Deutschen Studenten Wiens elnevezésű, radikális bécsi diákcsoportnak, amely teljes mér­tékben a német nacionalista ügy mellett kötelezte el magát.10 Akkor már – lel­kes darwinistaként és materialistaként – Freud egyre inkább vonzódott a tudomá­nyos modernizmushoz és az antiklerikális liberalizmushoz. A fiatal Freud különö­sen húzott Helmholtz észak-német fizi­kalista iskolájához, amelynek elsőrangú képviselője Bécsben egy másik protes­táns német, Freud imádott tanára, Ernst Brücke volt Ez idő tájt kezdte tanulmá­nyozni Ludwig Feuerbachot, a materia­lista német filozófust, akinek antropoló­giai valláspszichológiája jelentős hatás­sal volt Freud radikális nézeteire.

A Leseverein többi tagjához hasonlóan Freud is élesen reagált az Ofenheim lo­vag körüli botrányra, amely nagy szere­pet játszott abban, hogy az osztrák libe­ralizmus elvesztette a nacionalista német diákság egész generációjának bizal­mát.11 Míg azonban az Ofenheim-affér sok Leseverein-diákot a politika felé so­dort, Freud éppen ezen a ponton vesztet­te el politikai érdeklődését, és egyre in­kább a tudománynak szentelte magát. 1875 után sokkal inkább érdekelte a filozófiai és vallási radikalizmus, mint a politikai, akár nacionalista, akár szociáldemokrata változatban. Ekkor már a bé­csi egyetem nagy orvosprofesszorainak meghatározó befolyása alá került; itt meg kell említenünk a berlini születésű fiziológiaprofesszort, Ernst Wilhelm Brückét (1819-92), akinek a laboratóriumában 1876 és 1882 között Freud elsajátította a részletes tudományos megfigyelés mű­vészetét; a ragyogó drezdai pszichiátert, Theodor Meynertet (1833-92), aki az agy anatómiájára specializálódott; és egy másik nagy németet, Richard Krafft-Ebinget (1840-1902), a Psychopathia sexualis: Eine Klinisch-forensische Studie (1886) szerzőjét.

E nagy német tudósok inspiráló példá­ja segített némileg ellensúlyozni Freud keserű csalódottságát, amelyet a bécsi diáktestületben tomboló, egyre dühödtebb antiszemitizmus láttán érzett, ami­ kor 1873-ban az egyetem kötelékébe lé­pett.12 Önéletrajzában Freud nyíltan szembenézett a kérdéssel:

„Először is elvárták tőlem, hogy zsidó voltom miatt kisebb értékűnek és nem hozzájuk tartozónak érezzem magam. Az elsőt határozottan visszautasítottam. Sosem tudtam megérteni, hogy szárma­zásom miatt, vagy ahogy akkor kezdték mondani; fajtám miatt szégyenkeznem kellene. A tőlem megtagadott nemzeti odatartozásról lemondtam, túl nagy saj­nálkozás nélkül. Azt éreztem, hogy az emberiség keretén belül majd csak akad egy kis hely ilyen besorolás nélkül is egy komoly munkás számára. Az első egyetemi benyomások később fontossá vált következménye volt az, hogy olyan korán megbarátkoztam a sorsommal, hogy mindig ellenzékben legyek, a tö­mör majoritás által kiszorítva. Ugyan­csak ez készítette elő a talajt arra, hogy szemléletem bizonyos mértékig függet­lenné váljék.”13 Miután Freud az 1860-as és a kora 1870-es évek osztrák politi­kai liberalizmusának toleránsabb, opti­mistább légkörében nőtt fel, amikor az asszimiláció és a társadalmi elfogadás még mindig viszonylag fájdalommente­sen működött, érthető, ha egyenesen sokkolta a közhangulat. Mindazonáltal nem ez volt az első találkozása az új an­tiszemitizmussal. Már a bécsi leopoldstadti Sperl gimnázium felsőbb osztálya­iban is a zsidók hirtelen beözönlése olyan reakciót provokált, hogy Freudnak rá kellett döbbennie „az idegen fajhoz tartozás következményeire” – az osztály­társak „antiszemita érzülete” határozott állásfoglalásra kényszerítette.

Késő kamaszévei során, Sigmund Freud viszonyulását a zsidókhoz és a ju­daizmushoz ugyancsak érezhető kettős­ség jellemezte, ahogy Romániában élő közeli barátjához, Eduard Silbersteinhez (1857-1925) írott leveleiből is nyil­vánvalóan kiderül. Folyamatosan távolo­dott a kelet-európai, otthoni környezet hagyományos szokásaitól, szertartásai­tól és vallásosságától, nem csak büsz­kén vallotta „istentelennek” magát, és elutasította, hogy részt vegyen az apja által még mindig szentnek tartott zsidó ünnepeken, de barátjához írt leveleiben kifejezett élvezettel űzött gúnyt a zsidó szertartások gyakorlásából. Idegesíteni kezdte mindaz, ami a saját provinciális hátterére emlékeztette, a nem asszimilá­lódott kelet-európai zsidókhoz fűződő kötelékekkel egyetemben. 1872 szep­temberében Freibergből Bécsbe hazafe­lé tartva, épp egy ilyen családdal találko­zott, és ennek kapcsán hevesen tiltako­zó megjegyzéseket tett barátjához, Emil Flusshoz írott levelében.

„Ez a zsidó pont úgy beszélt, ahogy korábban, sőt még Freibergben is, ezre­ket hallottam beszélni. Az arca ismerős­nek tűnt – jellegzetes volt. Akár a fiúé, akivel a vallásról diskurált. Olyan fából faragták, amelyből a sors csalót csinál, ha elérkezik az ideje: ravasz, hazudós tí­pus, akit rajongó rokonai abba a hitbe ringatnak, hogy kivételes tehetség. Való­jában viszont elvtelen, és nincs szemé­lyisége. Elegem van ebből a csürhéből.”14

Az ilyen nemkívánatos, provinciális zsidó jellemvonásoktól való elhatároló­dás nyilvánvaló vágya egybeesett Freud egyre növekvő ambíciójával, hogy azo­nosuljon a liberális német kultúrával.15 Amikor beiratkozott a bécsi orvosi egye­temre, már egyértelműen mélységesen anakronisztikusnak tartotta a zsidó val­lást, és a német-osztrák demokratikus eszmék felé orientálódott, amelyeket a társadalmi integráció és asszimiláció alapjának ítélt. Ugyanekkor próbálta el­vágni minden kötődését a „keleti zsi­dókhoz” (Ostjuden), az „idegen fajhoz”, amely a német nacionalista antiszemitiz­mus kezdeti célpontja volt.16

Freud Bécsből Hamburgba, jövendő feleségéhez, Martha Bernayshoz írott levelei azonban zsidó identitásának egy ekkor már pozitívabb oldalát fedik fel. Martha a hamburgi, ortodox szefárd rab­bi, Isaac Bernays (1792-1848) unoká­ja, szülei pedig szigorúan gyakorló zsi­dók voltak. Maga Martha is betartotta a kóser étkezés szabályait, Jóm Kippúrkor böjtölt (Freud tiltakozása ellenére), és hosszú jegyességük kezdetén szomba­ton sohasem írt a vőlegényének.

Egy különösen érdekes, Marthához írt levelében – amelyet a 26 éves Freud Hamburgban fogalmazott, figyelembe véve a lány érzékenységét, ugyanakkor kíváncsisággal telve a családja iránt – hosszasan, részletesen beszámol egy he­lyi zsidó papírkereskedővel való találko­zásáról, akiről kiderült, hogy tanítványa volt Martha nagyapjának, Bernays ha­hamnak. Ez a Nathan nevű, öreg zsidó boltos, egész információbányának bizo­nyult Martha családi hátterére vonatko­zóan; sokat tudott a hahamról („aki ugyan­csak különleges ember volt”, és „nagy képzelőerővel és humánummal oktatta a vallást”), és a Szentírás mély pedagógiai értékéről. Saját, lázadó ateizmusa ellené­re Freudot lenyűgözte, ahogy ez az öreg zsidó boltos Isaac Bernays tanításait ma­gyarázta. Az egész találkozás Lessing hí­res humanista drámájára, A bölcs Nátánra emlékeztette.17

„A vallást nem merev dogmaként ke­zelte, hanem mint a kifinomult művészi ízlés kielégítését szolgáló reflexió és az intenzív logikai erőfeszítés tárgyát. A hamburgi tanító, Isaac Bernays végté­re is nem azért ajánlotta, mert vétlen­ségből létezett és szentnek nyilvánítot­ták, hanem mert örömét lelte a mélyebb értelemben, amelyet benne talált, vagy belevetített… Tanára – mesélt tovább – nem volt aszkéta. A zsidó – mondta – az emberiség legszebb virága, és örömre teremtették. A zsidók megvetnek min­denkit, akiből hiányzik az öröm képes­sége… A törvény azt rendeli a zsidónak, hogy értékeljen minden örömet, legyen az bármilyen kicsi, és adjon hálát min­den egyes gyümölcsért, amely tudatára ébreszti, hogy milyen szép a világ, amelyben az termett. A zsidó az örö­mért, az öröm a zsidóért van. A tanító mindezt az öröm fontosságának külön­böző fokozataival illusztrálta a nagy ün­nepeken.”18

Freud bevallotta Marthának, hogy tá­vozáskor „mélyebben megindult, mint ahogy azt az öreg zsidó el tudta volna képzelni”, és levelét egy határozottan optimista megjegyzéssel zárja: „Ami pe­dig bennünket illet, a következőt gondo­lom: még ha a forma, amely szerint a ré­gi zsidók boldogan éltek, nem is jelent számunkra menedéket, ennek a jelentő­ségteljes és életigenlő judaizmusnak a lényegéből, a magjából valami meglesz a mi otthonunkban is.”19

Freud a judaizmus etikai és pedagó­giai értékei iránt érzett tiszteletének for­málásában nagy szerepet játszott Sa­muel Hammerschlag, a rátermett vallási tanító, aki bibliaórákat tartott neki a leopoldstadti gimnáziumban.20 A mér­sékelt német vallási reformerekhez, Ludwig Philippsonhoz és Adolf Jellinekhez hasonlóan dr. Hammerschlag is a gondolat és az érzés kiegyensúlyozott szintézisére törekedett a zsidó vallási oktatásban. Ez számára – Freud szavai­val élve – „a humán tárgyak szeretetére való nevelés egyik eszközét jelentette, és a zsidó történelemből vett anyagok­kal megtalálta a módját, hogy felpiszkál­ja a fiatalok szívében rejlő lelkesedés forrásait”.21 Freud mindenekelőtt olyan tanárt látott benne, aki bírt azzal a sajá­tos tehetséggel, hogy „kitörölhetetlen nyomot hagyjon diákjai fejlődésében. Ugyanannak a tűznek egy szikrája égett benne, amely életben tartotta a nagy zsi­dó látnokok és próféták szellemét.”

Az 1880-as években Freud zsidó büsz­kesége és szolidaritása különösen fellán­golt, mégpedig a Bécsi Kórházban ta­pasztalt ellenséges hangulat hatására. Mélyebb forrásai azonban mégis a saját egyre érettebb személyiségében, és füg­getlenség iránti vágyában rejlettek. 1885-86 telén, párizsi tartózkodása alatt jelentős mértékben tovább erősödött benne a zsidó identitás pozitívabb érze­te, miközben egyre magabiztosabban formálódott a saját képességeiről és jövőjéről alkotott képe is. A híres francia neurológusnál, Jean Martin Charcot-nál (egyik fia róla kapta a nevét) végzett ta­nulmányai révén újabb bepillantást nyert a hisztériás elfojtás természetébe, vala­mint abba, hogy ez az elfojtás milyen összefüggésben áll a szexualitással.

Charcot-ban nemcsak nagy tudóst látott, hanem felszabadítót, a szekularizáció felvilágosult élharcosát, aki – William McGrath szavaival élve – el volt szánva, „hogy pácienseit felszabadítsa a dogma­tikus téveszmék elnyomó súlya alól”.22 Freud szerint Charcot klinikáján „rendkí­vül kötetlen és demokratikus” hangulat uralkodott. A francia orvos ihlette Freudban „a tökéletességről alkotott teljesen új elképzelését”, valamint egyre növekvő elégedetlenségét a bécsi tudományos miliővel kapcsolatban, amelyet időlege­sen maga mögött hagyott.23

Freud önmeghatározásának fokozatos eltolódását csak erősítette az a jeges fo­gadtatás, amelyben a hisztériára vonat­kozó új elképzelései részesültek, mi­után visszatért Párizsból Bécsbe, és 1886 telén megjelent a Gesellschaft der Ärzte (Orvosi Társaság) előtt. Önéletrajzában Freud homályosan idézi fel:

„Megmaradt az a benyomás, hogy a nagy tekintélyek visszautasították az én újdonságaimat. Ellenzékbe szorultam azzal az állításommal, hogy férfiak is kaphatnak hisztériát, és hogy hisztériás bénulásokat lehet szuggesztióval elő­idézni. Amikor röviddel ezután bezárult előttem az agyanatómiai laboratórium, és szemesztereken át nem volt helyi­ség, ahol előadásaimat megtarthattam volna, visszavonultam úgy az akadé­miai, mint az egyesületi élettől. A Gesellschaft der Ärztét egy emberöltő óta nem kerestem fel.”24

Az Orvosi Társaság iránt érzett keserű­sége nemcsak új, tudományos elképze­léseinek önkényes, dogmatikus elutasí­tásából származott, hanem a Bécsben egyre erősödő társadalmi-politikai nyo­másból is. Egy 1888 februárjában a ber­lini zsidó fiziológusnak, Wilhelm Fliess- nek (1858-1928) írott levelében – aki hamarosan legfőbb vigasza és egojának legfőbb támasza lett – Freud beszámol egy rémes vitáról a bécsi Orvosi Társa­ságnál. „Arra akartak kényszeríteni, hogy fizessünk elő egy új hetilapra, amely bi­zonyos méltóságok tiszta, felemelt és keresztény nézeteit volt hivatott képvi­selni, akik már réges-rég elfelejtették, milyen is a munka. Természetesen ke­resztül is fogják vinni javaslatukat: na­gyon hajlom arra, hogy kilépjek.”25

Freud zsidó identitása minden kétsé­get kizáróan táplálkozott abból a visszás viszonyból, amely a katolikus Bécs „tö­mör majoritásához” fűzte, amelynek az attitűdjét nyíltan megvetette. Undorította a századvégi Bécs légköre, és az orvosi tanszéket, az akadémiai adminisztrációt, és a városi politikát egyaránt átható anti­szemita tendencia; egyre inkább vissza­vonult, és kizárólag saját betegeinek te­rápiás kezelésével foglalkozott. 1900. március 11-i levelében így számol be Wil­helm Fliessnek: „Határozottan személyes gyűlölettel gyűlölöm Bécset, és épp el­lentétben a nagy Anteusszal, ahányszor kihúzom lábamat a városból, amely az otthonom, friss erőre kapok.”26

Az 1890-es években Fliess-szel folyta­tott levelezéséből olyan ember képe raj­zolódik ki, aki lényegében el van vágva a szélesebb társadalomtól, szűk családi körének, betegeinek és zsidó barátainak él. Ez utóbbiak elsősorban orvosok, mint például Leopold Königstein és Oscar Rie (1863-1911), akikkel Freud hetente egyszer tarokkozott. Tudomá­nyos munkájában szépen haladt, de ja­varészt teljes elszigeteltségben ma­radt.27 1894-re még Josef Breurhez fű­ződő szoros szakmai kapcsolata is véget ért, így Freudnak már végképp kizárólag a saját intellektuális forrásaira kellett ha­gyatkoznia. A politika alig érdekelte, el­tekintve a bécsi városi választásokon aratott antiszemita sikerektől. Ezekről néhány tömör megjegyzés erejéig szá­molt be Fliessnek 1895. szeptember 23-án: „A liberálisok 46-0 arányban alul ma­radtak, a második kerületben pedig 14 helyet nyertek a másik oldal 32 helyével szemben. Végül is szavaztam. A mi ke­rületünk liberális maradt.”28

Amikor meghallotta, hogy Lueger a császári vétót követően mégsem lett polgármester, Freud örömében szivarra gyújtott, de azt azért aligha gondolhat­juk, hogy ez az osztrák politika iránti szenvedélyes érdeklődését bizonyította volna. Mindazonáltal Freud dühös volt Fliess egyik barátjára, amiért az tolerán­sán értékelte Luegert. 1899. május 25- én Freud így írt Fliessnek: „Emiatt gono­szul bántam vele. D. (Demburg) meg akart bennünket győzni, hogy itt minden remekül megy… és hogy nem vagyunk igazságosak, amiért olyan keserűen pa­naszkodunk. Mégis azt gondolom, hogy mi tudjuk jobban.”29

Lueger keresztényszocialista mozgal­ma nagy sikert aratott a nép körében, és ez Freudot csak megerősítette a legtöbb bécsi nem zsidóról és általában az em­beri természetről vallott, nem túl kedve­ző véleményében. Ám az antiszemita diadal egy közvetlenebb aggodalmat és keserűségforrást is jelentett számára, hi­szen közvetlenül érintette az egyetemi előléptetéssel kapcsolatos kilátásait. 1885-ös Privatdozent-i kinevezése óta (a legalacsonyabb rang a tudományos lét­rán), Freud szakmai ambíciói és a pro­fesszori ranghoz fűzött reményei rendre kudarcba fúltak. Mindez mély frusztráció forrásául szolgált, amely folyamatosan visszatért lejegyzett álmaiban. 1897. február 8-án Fliessnek azt írta, hogy ba­rátja, Hermann Nothnagel és Krafft-Ebing professzor ajánlani fogja őt az áhí­tott professzori rangra, de az előbbi figyelmeztette, hogy esélyei ugyancsak csekélyek. „Ismered a további nehézsé­geket. Lehet, hogy semmi haszna nem lesz, csak terítékre kerülsz.”30

Freud úgy vélte – és nem ok nélkül -, nagyon is valószínűtlen, hogy az oktatá­si miniszter elfogadja a felterjesztést, „felekezeti megfontolásból” kifolyólag.

Egyik legközelebbi zsidó barátja, Leopold Königstein, akinek ugyancsak éve­ken át halogatták az előléptetését, meg­erősítette Freudot ebben a gyanakvás­ban. Miután Luegert Bécs polgármeste­révé választották, és Badeni gróf inga­tag kormánya erősen függött a keresztényszocialista támogatástól, az 1897 elején fennálló politikai konstelláció kü­lönösen megnehezítette a zsidók előlép­tetését az osztrák egyetemeken. Ilyen nyomasztó körülmények között érte Freu­dot a sárga szakállú nagybácsiról szóló álma (1897. február), amely közvetlenül kapcsolódott szakmai ambícióihoz. Az álomban Freud a kinevezését elutasító miniszter bőrébe bújt azért, hogy nevet­ségessé tegyen két zsidó tudóst, akik a sajátjához hasonló helyzetben voltak.31 „Amikor a két tudóssal és tiszteletre méltó kollégával olyan csúnyán bánok, mert zsidók – az egyikkel, mintha tökfilkó, a másikkal, mintha gonosztevő vol­na -, akkor úgy viselkedem, mintha én volnék a miniszter; a miniszter helyét foglalom el.”32

Freud személyes válsága és a bécsi társadalomban egyre erősebben érzé­kelhető kirekesztés kétségkívül olyan té­nyezők voltak, amelyek a B’nai B’rith pá­holy felé vitték, melyhez végül is 1897. szeptember 29-én csatlakozott. A társa­ság nem csak menedéket jelentett szá­mára az antiszemitizmus elől, kellemes és rokonérzelmű zsidó légkört s meg­értő fórumot kínált a pszichoanalízisre vonatkozó hipotézisei kifejtéséhez, ha­nem olyan keretet is biztosított, amely­ben másokkal is megoszthatta azokat a humanitárius elképzeléseket, amelye­ket már fiatal kora óta vallott.33 A B’nai B’rith páholy az antiszemita gyűlölködés nyomása alatt Bécsben 1894-ben ala­kult meg. Kinyilvánított elképzelése volt, hogy saját és az emberiség érdekeinek előmozdításában egyesíti az „izraelitá­kat”; kialakítja a saját szellemi és morá­lis jellegét, s magára nézve érvényesnek tartja a filantrópia, a becsület és a pat­riotizmus elveit; könnyít a szegények szenvedésein, és segíti az üldöztetés ál­dozatait.34

Freud rokonszenvezett ezekkel a humanitárius érdekekkel, különösen helyeselte a vonzódást a felvilágosodás egyetemes testvériség és egyenlőség ideáihoz, valamint azt a kísérletet, hogy mindezt szintézisbe hozzák a ju­daizmus humanista tradí­ciójával. Vonzotta egy eti­kus társaság, amely az el­lenséges környezetben képes volt a menedék szi­getét nyújtani számára, amíg a nem zsidó világ­hoz fűződő kapcsolatait teljesen el nem vágta.

Freud legaktívabb rész­vétele a B’nai B’rith tár­saságban 1901-1902 fo­lyamán arra az időszakra esett, amely közvetlenül megelőzte a kezdetben kizárólag zsidókból álló, első bécsi pszichoanalitikus kör megala­kítását. A walesi Ernest Jones, és a két svájci pszichiáter. Carl Gustav Jung (1875-1961) és Ludwig Binswanger (1881-1966) csatlakozásáig, akik 1907- ben vettek részt először a társaság ülé­sén, a pszichoanalitikus körnek nem volt nem zsidó tagja. Ez az etnikai elfo­gultság mélyen ambivalens érzéseket keltett Freudban. Egyrészt otthon érezte magát az intim, zsidó analitikus körben, amelynek tagjai nemcsak közös terápiás megfontolásaik alapján, hanem egyfajta kimondatlan etnikai kötelékkel is kö­tődtek egymáshoz. Ugyanakkor Freud erősen vágyott arra, hogy a pszichoana­lízis küldetését és üzenetét egyetemes­sé tegye. Éppen ezért a svájci Jung, és nem zsidó zürichi csoportjának pszichi­átriai tevékenysége kulcsfontosságú volt Freud számára, s jelentős erőfeszítése­ket tett, hogy lojalitásukat biztosítsa. Csakis a mozgalom vezetésében való je­lenlétük jelenthetett védelmet az anti­szemita gúnnyal szemben, miszerint a pszichoanalízis „zsidó tudomány”. Ebből a helyzetből fakadt Freud 1908. má­jus 3-i, jól ismert kérése Karl Abrahamhoz (1877-1925): „Kérem, legyen tole­ráns, és ne feledje, hogy Önnek valóban könnyebb követnie az elképzeléseimet, mint Jungnak, hiszen Ön egyrészt telje­sen független, másrészt a faji rokonsá­gunk révén közelebb áll intellektuális beállítódásomhoz.”

Freud arra kéri Abrahamot, hogy tanú­sítson visszafogottságot azzal szemben, amit svájci „eltévelyedésnek” tartott a keresztény spiritualizmus irányába, hi­szen csakis Jung jelenléte mentette meg a pszichoanalízist attól a veszélytől, hogy „zsidó nemzeti afférrá váljon”. Nyolc nappal később válaszában Karl Abraham bevallotta:

„Könnyebbnek találom, hogy Önnel tartsak, mint Junggal. Magam is kezdet­től fogva érzem az intellektuális rokon­ságot. Végtére is talmudi gondolkodásmódunk nem tűnhet el csak úgy. Né­hány nappal ezelőtt a vicctanulmány egy rövid bekezdése furcsán felkeltette a figyelmemet. Amikor közelebbről meg­vizsgáltam, ügy találtam, hogy appozíciós technikájában és egész szerkezeté­ben teljesen a talmudi utat követi.”35

1908. július 25-án Berchtesgadenből írva, Freud nem tiltakozott Abraham kö­vetkeztetései ellen. Ellenkezőleg, őszin­tén megvallotta berlini tanítványának: „Mondhatom, hogy ezek a rokon zsidó vonások vonzottak önhöz? Megértjük egymást.” Freud ismét kifejezésre juttat­ta, hogy nem tetszik neki az Abraham és Jung közötti ellentét, bár nem vetette a szemére, ehelyett inkább a kisebb rossz elszenvedésének szükségességét hang­súlyozta a pszichoanalízis jó ügyének ér­dekében.

„Az a gyanúm, hogy a svájciak elfoj­tott antiszemitizmusa, amely engem megkímél, megerősödött formában irá­nyul Ön ellen. Mégis azt gondolom, hogy mi mint zsidók, ha csatlakozni akarunk, ki kell fejlesztenünk bizonyos fokú mazochizmust, és készen kell állnunk, hogy elviseljünk valamennyi rosszat.”36

Egy másik, Abrahamhoz írott, 1908. december 26-i levelében Freud a kér­dést valamelyest különböző, de még egyértelműbb fogalmakkal tárgyalja. „Ár­ja (sic) társaink valóban teljes mérték­ben elengedhetetlenek számunkra, más­különben a pszichoanalízis megadja ma­gát az antiszemitizmusnak.”37

Junggal folytatott levelezésében Freud hasonló aggályokat fogalmaz meg, vala­mivel diszkrétebb és tapintatosabb nyel­ven. „A lelki nyugalma érdekében” a kö­vetkezőt írta Jungnak 1907. szeptember

2-án:

„Azt mondom magamnak, hogy job­bat tesz a pszichoanalízisnek… hogy Ön kimarad az ellenem irányuló szembesze­gülés egy részéből, és ha én hajtogat­nám ugyanazokat a dolgokat újra meg újra, csupán haszontalan ismételgetést hallanának, semmi egyebet. Ön sokkal megfelelőbb propagandista, mivel én változatlanul úgy találom, hogy szemé­lyiségemben, szavaimban és elképzelé­seimben valami idegenül érinti az embe­reket, miközben Ön felé minden szív nyitva áll.”38

Freud egyértelműen hídként kezeli Jungot a nem zsidó világ felé, mint egy­fajta Józsuát, aki továbbviszi, és végül majd beteljesíti a feladatát, hogy meghó­dítsa a pszichiátriai Ígéret Földjét.39 Egy 1908. augusztus 13-án Junghoz írott le­velében Freud egészen nyílt volt ebben a tekintetben. „Az Ön erős és független jel­lemével; az Ön germán vérével, amely lehetővé teszi az Ön számára, hogy nálam sokkal jobban irányítsa a nyilvánosság szimpátiáját, Ön alkalmasabbnak tűnik bárki másnál, akit ismerek, hogy véghezvigye ezt a küldetést.”40

Teljesen elszántan arra, hogy széle­sebb bázist teremtsen az új tudomány számára, mint amelyet saját bécsi zsidó kollégái nyújtani tudtak, Freud nem vett tudomást tiltakozásukról, és 1910-ben, a nürnbergi konferencián megtette Jungot a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület elnökének.41 Ezt a lépését azzal védte, hogy számára létfontosságú, hogy „kötődési pontokat alakítson ki az általá­nos tudomány világában”; amennyiben a pszichoanalízis egyetemes jelentőség­re tart számot, nem maradhat zsidó szek­tariánus mozgalom. Ezért, Freud véle­ménye szerint, a „zsidóknak meg kell elégedniük azzal a szerény szereppel, hogy ők készítették elő a talajt”.42

Freud Jungba vetett bizalma – aki késznek tűnt arra, „hogy a kedvemért feladja bizonyos faji előítéleteit, amelye­ket mindeddig megengedett magának” -, illetve azon meggyőződése, hogy a svájci pszichiáter nyilvánvalóan az ő örökébe léphet, sajnálatos tévedésnek bizonyult. Freud természetesen régóta tisztában volt kétfelé szakadásukkal. Jung például úgy gondolta, hogy „a sze­xuális terminológiát csak a ’libidónk’ legszélsőségesebb formái számára kel­lene fenntartani, és egy kevésbé sértő, kollektív kifejezést kellene bevezet­ni.”43 Freud tudatában volt, hogy Jung azzal küzd, hogy szellemileg kiszabadul­jon – ahogy egy Freudhoz írott levelében megfogalmazta – „elnyomó, atyai tekin­télye alól”.44 A két férfi nézetei a mítosz és a vallás kérdésében nem kevésbé alapvetően tértek el, mint a szexualitás fontosságának kérdésére vonatkozók. Ez a különbözőség 1910-ben bukott ki nyíltan, amikor Freud azt javasolta, hogy a pszichoanalitikai mozgalom egyesítse erőit egy „Nemzetközi Testvériséggel az Etikáért és a Kultúráért”, és együtt har­coljanak közös, haladó ideáljaikért a vi­lág jobbítása és különféle gyakorlati re­formok érdekében, s szánjanak szembe a reakciós államok és a katolikus egyház által gyakorolt igazságtalanságokkal.45 Ez a javaslat nagymértékben egybecsen­gett a humanitárius küldetéssel, amelyet Freud a B’nai B’rithben folytatott tevékenységeivel már megerősített, majd át­vitt a pszichoanalízisbe is.

Egy 1910. február 11-én írott levelében Jung keserűen elvetette Freud etikai test­vériségről szóló elképzelését, azt mester­ségesnek, mitikus „semminek” titulálva, ami híján van bármilyen archaikus-infan­tilis irányító erőnek, és nem gyökeredzik a faj mély ösztöneiben sem.46 Jung ter­mészetesen nem gondolta, hogy a ke­reszténység kétezer éve oly könnyedén helyettesíthető volna, hacsaknem olyas­valamivel, ami legalább olyan tömegeket vonz, és ami újra magába szívhatná „az eksztatikus ösztönerőket”, amelyeket elődje ihletett. A svájci pszichiátert nem érdekelte a racionális megfontolásokon alapuló gyakorlati etika, csak a „mítosz örök igazsága”, amelyet meggyőződése szerint a pszichoanalízisnek szándékosan művelnie kell az értelmiség körében. Jung arról is beszélt, hogy Krisztust vissza kell alakítani a „bor jövőmondó istenévé” (Dionüszosz), és újra fel kell fedezni a ha­tártalan elragadtatást és a „bujaságot a vallásunkban”.47

A két gondolkodó közötti szakadék kétségtelenül túlságosan elmélyült ah­hoz, hogy hosszú távon áthidalható le­gyen, különösen annak fényében, hogy Freud megvetette a félmegoldásokat, a köntörfalazást, és a nem elkötelezett fra­zeológiát a szexualitásnak a psziché éle­tében betöltött szerepére vonatkozóan. Stefan Zweig szavaival élve, Freud sohasem volt hajlandó arra, hogy „verbális fügefalevelet akasszon meggyőződései elé” csak azért, hogy be lehessen őket csempészni a hátsó bejáraton „anélkül, hogy visszatetszést keltenének”.48 Egy­szerűen nem volt felkészülve, hogy a li­bidó helyébe udvarias szavakat helyette­sítsen be, mint „Erósz” vagy „szerelem”, ahogy a svájci szerette volna; és nem könnyen nyelte le Jung latens keresz­tény miszticizmusát és mítoszközpontú irracionalizmusát sem, amely halálos csapást mért volna a pszichoanalízis tu­dományos és materialista alapjaira. Mind­azonáltal Jung elpártolása 1912-13-ban keserű csapásként sújtotta Freud arra vonatkozó reményeit, hogy Bécs helyett Zürichet teszi meg a pszichoanalízis központjának, és ha lehetséges, tovább növelte bizalmatlanságát az „árjákkal” szemben.49

Meglehetősen furcsa, hogy sem ezek az élmények, sem a pszichoanalitikai meglátások finomítása nem tette képes­sé Freudot arra, hogy kidolgozza az anti­szemitizmus meggyőző elméletét. Ernest Jones, Freud egyik legkorábbi nem zsidó tanítványa mutatott rá pro­fesszora személyes érzékenységére a té­mával kapcsolatban, amelyet vizsgáló­dásunk is kétségkívül igazolt. A zsigeri tí­pusú antiszemitizmus jelentős szerepet játszott abban, hogy a korai bécsi évek­ben Freudban feléledt az etnikai vonzó­dás a zsidók iránt. Egész pályafutása alatt sújtotta őt és családját, és 1938-ban csak hajszál híján úszta meg a náci bosszút. Mégis, Freud erre a témára vo­natkozó írásai és megjegyzései egészen rövidek, és egyedülálló módon híján vannak annak az eredetiségnek, amely munkája nagy részét jellemzi.

Csak legutolsó nagyobb munkájában, a Mózes és az egyistenhitben találunk egy bújtatott antiszemitizmus-elméletet, miszerint az a zsidók azon kijelentéséből fakad, hogy ők Isten kiválasztott népe. Freud megemlíti a többi nép „féltékeny­ségét”, amiért a zsidók ragaszkodtak ah­hoz, hogy „ők az istenapa elsőszülött, ki­váltságos gyermeke”.50 Freud úgy látta, hogy ez a „kiválasztottság” motívum – a kasztrációs félelemmel egyetemben, amelyet a héber körülmetélés szokása idézett elő – volt a fő tudattalan tényező a szemitizmus dinamikájában. A tudatta­lanban és a régmúltban eltemetett titkos források és motivációk körébe tartozott – az emberiség archaikus örökségének ré­szeként. De Freud nem hajlott, és nem is volt képes arra, hogy kidolgozza az anti­szemitizmus specifikus pszichológiáját – olyan kudarc ez, amely talán a politikai világ irracionalitása iránt érzett megveté­séhez és undorához kapcsolódik.

Freud provokatív utolsó munkája, a Mózes és az egyistenhit talán nem vilá­gítja meg az antiszemitizmus problémá­ját, de kiemeli saját zsidó identitásának ambivalenciáját. A judaizmus történelmi Mózese helyett Freud egy meglehetősen személyes Mózes-portrét rajzol: egyipto­mi nemesemberként született, és felté­telezett meggyilkolása „fogadott népe”, a zsidók által teremtette meg paradox módon a héber monoteizmust.51

Ezt a Mózest Freud mint hősi törvény- alkotót és kultúrateremtőt tisztelte. Mi­chelangelo római Mózes-szobráról szóló esszéjében – amelyet már 1914-ben, névtelenül kiadtak – hősét úgy ábrázol­ja, mint az önuralom és a törvényalkotó – a küldetés kedvéért az erőteljes indulatokról való lemondásának – mindenek felett álló példáját.

A Mózes és az egyistenhitben Mózest egy elnyomó, bár végső soron jótékony alakká formálja át, aki fentről olyan for­radalmat kezdeményezett, amely lefek­tette a civilizált erkölcsiség alapjait. Freud önkényes konstrukciójában „egyet­len ember, Mózes teremtette meg a zsidókat”. A zsidók az ő „kiválasztott népe” voltak, és állhatatosságukat, szívósságu­kat és erkölcsiségüket az ő jelleme és akarata formálta.52

Az „egyiptomi” Mózes adta a zsidók önbecsülésének vallásos támaszát, így ez a nép egyedül neki köszönheti „szí­vós életképességét, de nagyrészt azt az ellenségeskedést is, amiben része volt, és még mai is része van”. Egyiptomban a monoteizmus magja nem tudott szár­ba szökkeni, de az ősi zsidók körében a héber próféták révén újra meg újra meg­újult, és bizonyítékául szolgált annak, hogy „különös pszichés hajlam jellemző azokra a tömegekre, akikből a zsidó nép lett”. Egyedül ők feltételezték a monoteista vallás engedelmességet követelő terheit, „cserébe azért a kitüntetésért, hogy ők a kiválasztott nép”.55 Ebből az emelkedett tudatosságból fejlődtek ki a racionális intellektualitás, a törvényes­ség, a kitartás, az elkülönülés és a morá­lis szigorúság jellemvonásai, amelyeket Freud a zsidó emberekben csodált, és amelyek tulajdonképpen saját személyi­ségét is tükrözték.

A Mózes és az egyistenhit, amelyet a nácizmus sötét árnyékában írt, egyszerre a legellentmondásosabb és a legszemé­lyesebb Freud munkái közül. Tetemes emocionális fájdalommal járhatott, hogy megfossza a zsidókat attól az embertől, „akire a legbüszkébbek, mint fiaik leg­nagyobbikára”; olyan tett ez, amelyről Freud tudta, hogy mélyen megbántja a zsidóságot nemzeti, csakúgy, mint vallá­si okokból.54 Ez a tekintélyromboló könyv, minden nyilvánvaló hiányosságá­nál fogva, mégsem egy renegát tette volt, aki arra törekszik, hogy népét épp az egyik legválságosabb időszakában befe­ketítse. Inkább úgy kell tekintenünk, mint a konzisztens szabadgondolkodó és a radikális ateista paradox válaszát, aki egész életében rendre megerősítette makacs azonosulását a zsidósággal és Mózes alakjával, annak ellenére, hogy a vallásos önmeghatározás és a nemzeti mámor minden formáját tagadta. Ebből az ősi ihletforrásból származtatta Freud – talán a legbécsietlenebb az összes bécsi zsidó között – megtörhetetlen ellenálló erejét, és ehhez tért vissza élete utolsó napjaiban is. Az erőteljes Mózes-képben, amelyet kitörölhetetlenül rányomott a zsidóság történelmi alakjára, a mágián és miszticizmuson való felülkerekedést, azaz a belső szabadság talányos ígéretét fejezte ki az értelem gyakorlása révén, amelyből maga is bátorságot merített ah­hoz, hogy anélkül fedezze fel a psziché sötét oldalát, hogy megadná magát a két­ségbeesésnek.

Kis Anna fordítása

Jegyzetek

1 A tanulmány eredeti címe: The Jewishness of Sigmund Freud. In: Robert Wistrich: Between Redemption and Perdition. Modern antisemitism and Jewish identity. Routledge, London and New York, 1990. 71-85. A tanul­mány a londoni Leo Baeck College-ban 1987. május 6-án tartott Kaufmann-emlékelőadás szövegén alapul.

2 Lásd: Letters of Sigmund Freud, válogatta és szerkesztette Ernest L. Freud (New York 1961), 221.

3 Dennis B. Klein, Jewish Origins of the Psychoanalytic Movement (Chicago/London 1985), 84-6.

4 Letters, id. mű., 366-7. Lásd még: Martin Freud, Who was Freud? in Josef Fraenkel, The Jews of Austria (London 1967), 197-9.

5 Letters, id. mű , 395.

6 A. A. Roback, Freudiana (Cambridge, Mass. 1957), 92. Az idézet megtalálható: Ernest Jones: Sigmund Freud élete és munkássága (Buda­pest 1973), 45. (Félix Pál fordítása – a szerk.)

* Álomfejtés (Budapest 1985), 145. (Hollós Ist­ván fordítása – a szerk.)

7 Sigmund Freud, A mindennapi élet pszicho­patológiája (Budapest 1994), X. fejezet 2. sza­kasz.

8 Martin Freud, id. mű, 202.

9 Sigmund Freud, A vicc és viszonya a tudatta­lanhoz. Ford. Bart István. In: Sigmund Freud: Esszék. Budapest. 1982. 33-251.

10 Lásd William J. McGrath, Freud’s Discovery of Psychoanaiysis. The Politics of Hysteria (Cornell 1986), 97. skk.

11 Uo., 107-8. (Viktor Ofenheim lovagot, oszt­rák bankárt sikkasztás miatt fogták perbe, majd felmentették – a szerk.)

12 Sigmund Freud, Önéletrajz (Budapest 1991), 12.

13 Uo., 12-13. (Ignotus és Kovács Vilma fordí­tása.)

14 S. Freud, Some early unpublished letters, ford. Mse Scheier, International Journal of Psychoanalysis, vol. 50, no. 4. (1969), 420; Klein, id. mű, 45.

15 Lásd Letters, id. mű, 3-6.

16 Klein, id. mű, 46. skk.

17 Freud Martha Bernaysnak, 1882. július 23-án, in Letters, id. mű, 20.

18 Uo., 21.

19 Uo., 22.

20 Klein, id. mű, 43-4.

21 Lásd Freud nekrológját Hammerschlagról a The Standard Edition of the Complete Psychological Works of Sigmund Freud 9. kötetében, szerk. James Strachey, 24 kötet (London, 1953-75).

22 Charcot-nak Freudra gyakorolt hatásáról lásd McGrath, id. mű, 152. skk.

23 Letters, id. mű, 185.

24 Freud, Önéletrajz, 17.

25 Sigmund Freud, The Origins of Psychoanalysis. Letters to Wilhelm Fliess (New York, 1977), 55.

26 Uo., 311.

27 Uo., 83.

28 Uo., 124.

29 Idézi McGrath, id. mű, 184.

30 Freud, Origins of Psychoanaiysis, 191.

31 Lásd Marthe Robert, D’Oedipe á Moise. Freud et la conscience juive (Párizs, 1974), 159., 165-6.

32 Sigmund Freud, Álomfejtés, 142.

33 Lásd Freud, Origins of Psychoanaiysis, 238.

34 Klein, id. mű, 24. skk.

35 Lásd A Psycho-Analytic Dialogue: The Let­ters of Sigmund Freud and Karl Abraham 1907-1926 (London/New York, 1965), ford. Bernard Marsh és Hilda C. Abraham. Freudnak Abrahamnak 1908. május 3-án, 34., és Abraham Freudnak, 1908. május 11-én, 36.

36 Uo., 45.

37 Uo., 63.

38 Freud Jungnak, 1907. szeptember 2-án, in Letters, id. mű, 256.

39 Ernest Jones, Sigmund Freud, Life and Work, 2. köt. (London 1955), 37.

40 The Freud-Jung Letters, szerk. William McGuire (Princeton, 1974), 168.

41 Jones, id. mű, 2. köt., 48-9., 77.

42 Fritz Wittels, Sigmund Freud. His Personality, His Teachings and His School (New York, 1924).

43 Jung Freudnak, 1907. március 31-én, In: The Freud-Jung Letters, 25.

44 Uo., levél 1909. április 2-án, 275.

45 Uo., Freud Jungnak, 1910. január 13., 288.

46 Uo., Jung Freudnak, 1910. február 10-én, 293-4.

47 Uo., 294.

48 Stefan Zweig, Freud, La Guérison par l’esp­rit (Párizs, 1932), 134.

49 Jones, id. mű, 2. köt, 184.

50 Mózes és az egyistenhit, In: Mózes. Miche­langelo Mózese. Két tanulmány (Budapest, 1987). 144. F. Ozorai Gizella ford.

51 Lásd David Aberbach, Freud’s Jewish problem, Commentary (June 1980), 35-9.

52 Mózes és az egyistenhit, id. mű, 165.

53 Uo., 111.

54 Freud Charles Singernek 1938. október 31- én, in Letters, id. mű, 453.

Címkék:2003-11

[popup][/popup]