„Minden részletében magunkra ismerünk” – Gondolatok a nőiségről és a gyermeki látásmódról – az Ajvé című regény kapcsán

Esztertáska

Van-e női irodalom?

Május végén kerekasztal beszélgetésen cseréltünk eszmét a „Mi a női iroda­lom?’ kérdésköréről. Témánkkal a Zsidó Múzeum időszakos, „A Zsidó nő” c. ki­állításához kapcsolódtunk.

Meghívott vendégeink; azok hatan, akik az asztal körül ültek, és mindazok, akik velünk szemben foglaltak helyet, egyaránt élénk eszmecserét folytattak a férfi-nő különbségről, a nőiességről, a „női látásmód” és a „női hang” mibenlétéről.

Szerettük volna gondolatainkat olvasóinkkal is megosztani, de terveink idő­legesen dugába dőltek, mivel kiderült: egy árva szó sem érthető mindabból, amit a magnónk rögzített. Ezek után külön-külön is elbeszélgettünk a vita há­rom résztvevőjével – végül így a késlekedésből született valami előny is, mivel ezúttal volt időnk mélyebbre hatolni a problémahalmazban. Ebben a számunk­ban Lugosi Viktória íróval és Fabó Kinga költővel beszélgetünk (A Fabó- in­terjú hosszabb változatát megtalálhatják az Esztertáska weboldalán, a www.nextwave.hu/esztertaska címen).

Pécsi Katalin

„Minden részletében magunkra ismerünk”

Gondolatok a nőiségről és a gyermeki látásmódról az Ajvé című regény kapcsán

Ajvé! Nem volt igazam, amikor nem­rég, A zsidó nő kiállítás kapcsán arról panaszkodtam, hogy mifelénk nem igen születnek zsidó témájú, női elbe­szélések. Hogy abszolút hiánycikk ez a kombináció. Zsidókat még csak-csak, de olyan történeteket, amelyek a nőala­kokra fókuszálnának, és amelyeknek a nézőpontja és a hangvétele is összeté­veszthetetlenül női(es) – csak a külföldi könyvesboltok polcain találunk Ahogy kiszaladt a tollamból ez a sommás megállapítás, rögtön rám cáfoltak a té­nyek. Megjelent például Fenákel Judit legújabb könyve, A fénykép hátoldala, amely egy zsidó család három generáci­ójának az útját kíséri végig, az előtér­ben érdekes anya- és lányszereplők­kel.* Aztán a női térnyerésen felbuzdul­va, utólag elolvastam Lugosi Viktória tavalyi könyvheti regényét is, és leesett az állam. El kellett ismernem, hogy van már végre nálunk is ízig-vérig zsidó, és egyben női regény! (Ráadásul az Ajvé-t még le se lehet tenni – ahogy Jancsó Miklós mondja róla a belső borítón).

A háború után született zsidó témájú regények túlnyomórészt a Holocaust traumáját próbálják feldolgozni, nyil­vánvaló, hogy miért. Jóval kevesebb történet vállalja fel a vallásvesztés, az asszimilálódás, a cionizmus vagy az an­tiszemitizmus problémaköreit – érde­kes módon már Komlós Aladár is emi­att panaszolkodott a háború előtt -, mindez „…nem vált számukra az ön­meghatározás és önkifejezés problé­májává”. A kivételt a „második generá­ciósok” könyvei jelentik: Nádas Péter: Egy családregény vége; Kornis Mihály: Végre élsz és Napkönyv; valamint Da­los György: A körülmetélés című regé­nyeit említeném. (Világirodalmi párhu­zam: Émile Ajar: Előttem az élet, vagy a magyarra teljesen még nem lefordí­tott, izraeli David Grossman regénye: Lásd: Szerelem). Ezekben a regények­ben a főhős (vagy narrátor) gyerekkorá­ról szól a történet, ami a szerzők való­ságos gyerekkorának idején, az 1950- es ’60-as években játszódik. Kézenfek­vő poétikai megoldás tehát, hogy amit a szülők zsidóságáról, és a hogyan él­hetünk (vagy nem élhetünk) itt zsidó módon problematikáról megtudhat az olvasó, azt a gyerektől tudja meg. Job­ban mondva a gyerekszereplő szemé­vel látja. Ezeknek a gyerek-narrációknak a női változata a Lugosi-regény.

Jó írói megoldás a gyerekszemű – a mindentudó helyett inkább korlátozott lá­tószögű, szubjektív – elbeszélés, mert a gyerek nem köteles megérteni az össze­függéseket, a miérteket. Sőt, éppen ak­kor hiteles, ha nem érti és félreérti: a gye­rekszemű narrátornak – az alulnézeti op­tika folytán – joga van mozaikosan össze­rakni a történetet, az egyes epizódokat időtlenségbe merevíteni, és a figurákat is kedvére torzíthatja. Mivel az visszaemlé­kezés konvencionális formái nem hasz­nálhatók a gyerek történetmesélésében, az elbeszélés érdekesen ingadozik konti­nuitás és a diszkontinuitás között.

Lugosi gyerekhőse- és narrátora egy­ben nőnemű is. Másmilyen lesz attól az elbeszélés? Kicsit igen. A nőnemű nar­rátornak más az érdeklődése, a törté­nésfolyamból mást keretez be. Lugosi kislány-narrátora például igen fogékony a női szerepekre és a nő-férfi viszonyok megértésére. Éppen emiatt olvassák ta­lán szívesebben a női olvasók a nők el­beszéléseit.

Az Ajvé figurái közül a nagymamáé a központi szerep. Talán élettelibb és összetettebb személyiség, mint a többi­ek. A nagymama/nagyapa hasonlókép­pen centrális figura egyes, már említett férfi írótársaknál is. Lehet, hogy azért ennyire fontos alak a nagyszülő, mert valamiféleképpen ő közvetíti az unoká­nak a hagyományt? Ő a legegyértel­műbben zsidó? Az ő múltja a leghomá­lyosabb? Vagy, mert éppen az ő életta­pasztalata nyújtja a gyerek főhősnek a bizonyosságot és egyben a biztonsá­got?

Érdekes hasonlóságot mutat az emlí­tett regényekben a gyerek főhős ábrá­zolása – mely áttételesen az elbeszélő énképe – is. A gyerek-főhős egyik narratívában se szép vagy okos, vagy sikeres – azaz hősszerű éppen ellenkezőleg. Lugosi Ajvéjában a kislányt mindunta­lan figyelmeztetik is rá a családtagjai, hogy milyen esetlen, csúnyácska és hasznavehetetlen. Érdekes elemzési té­ma lehetne, hogy vajon a zsidó csalá­dokban tipikus-e – a túlféltés mellett – a gyerek szárnyainak tudatos nyesegetése, tépkedése, vagy inkább írói atti­tűdről lenne szó, amely nem idillikusan, mintaadó, avagy hősi pózba mere­vedve kívánja ábrázolni a magáról min­tázott irodalmi hőst, hanem inkább több-kevesebb iróniával? Ez a hozzáál­lás közösnek látszik az utóbbi időben sajátos irodalmi műfajjá összeállt „szingli irodaloméval”. Bridget Jones-tól Rácz Zsuzsa Terézanyu-jáig az jel­lemzi e regények főhősnőit, hogy lehet­nek ugyan bármilyen szépek és okosak a lelkűk mélyén, mégis kacagnunk kell a folytonos csetlés-botlásaikon. Amibe a főhősnő belevág, az csak kudarccal végződhet. Elképzelhető, hogy az önkritikus/önironikus/groteszk önábrázolás a zsidó és a női érzékenységből fakadó, közös poétikai sajátosság lenne?

Töprengéseimbe merülve, majdnem elfelejtettem elárulni a leglényegesebbet: ez a regény tényleg egy slukkra olvastatja el magát! Mert mi más vonzana minket ellenállhatatlanul egy történethez, ha nem az, hogy minden részletében magunkra ismerünk?

Pécsi Katalin

* Fenákel Judittal a következő Esztertáskában beszélgetünk