Hidegkút

Írta: Lugosi Viktória - Rovat: Archívum

Lugosi Viktória

Gyerek becuccolva, uzsonna elkészít­ve, tornaruha tisztára cserélve, cselló biztonságba helyezve, matekórára mo­gyoró és mazsola összekészítve, hogy legyen mit mérni. Huh; a dzsúdóruhát nem vittem haza kimosni! Mi, szülők még engedélyezünk magunknak egy kávét

az iskolai büfében. Megvívunk egy laza reggeli harcot a kisebbel, melynek során ismételten rámutatunk arra, mi­ért nem ideális választás a csokis mig­nont reggeli gyanánt, és milyen érvek szólnak a kifli mellett. Megkötjük szo­kásos kompromisszumunkat, melyből a sós perec kerül ki győztesen, és pró­bálunk elkapni néhány mondatot a többiek beszélgetéséből. Miről is len­ne szó egy ilyen szép tavaszi napon? Nem, nem a fogyókúráról és nem is a gyerek aranyköpéseiről, hanem arról, hogy miért jogellenes az egyik párt címlistája, amikor a másiké nem az. Hogy az új Nemzeti kapcsán miért nem szóltak egyetlen büdös szót sem Gobbi Hildáról, hogy ki mellett és ki ellen szól a Magyar Püspöki Kar levele, miért nem az a Terror Háza, aminek mond­ják és mennyivel jobb egy kávé egy rendes pohárban, mint ebben a vacak műanyagban. És akkor meghívást ka­punk Hidegkútra.

Már csak egy nap és indulunk. Bala­tonhoz közeli kis zsákfalu. A barátaink vettek egy régi parasztházat, és ide ro­hannak minden péntek délután. El nem tudom képzelni, hogy mi a jó egy ilyen helyen?

Szombaton csak körülnézünk. Va­sárnapra kapizsgálom. Ülünk a faragat­lan terméskőkerítés tetején. Megbe­széljük, hogy épült a magasles az erdő szélén, mire jó a nyír, ha jó száraz, Marika néni a szomszédban bekapálta-e a hátsó kertet. Nála már nyílik a krókusz és idén is biztos mézédes lesz a para­dicsoma.

A nedves pocsolyák melletti nyomok­ból próbáljuk kisilabizálni, hány vad­disznó ihatott itt, megnézzük merre jár­tak a szarvasok, útjukat félreérthetetle­nül mutatják a körberágott tuják. Senki sem haragszik. Ez a természet rendje. Az ember ültet, a szarvas rág.

Meglátogatjuk a már tegnap bemuta­tott Laci kutyát, aki egy reggelen meg­jelent egy küszöb előtt és ezzel kinyil­vánította abbéli szándékát, hogy azon a portán szeretne lakni. Ha úgy, hát úgy… Nincs is nála dolgosabb, kedve­sebb kutya az egész faluban. Kordá­ban tartja a lovakat és hízeleg a lovag­lócsizmában érkező német turisták­nak.

Még hűvös van. A kerti bútorokat ponyva védi. Ülünk a tornác lépcsőjén. Gyurit nézzük. Locsolja a fűmagot, nincs nyomás, mondta már tegnap is. Mi pedig bólogattunk. Locsol rendület­lenül, és mi lelkesen bíztatjuk.

Szőrösödik.

Igen. Pedig nincs is nyomás.

Mégis, nőtt már tegnap óta is.

Várjuk a lenti lakót, nem lesz-e baj, hogy a maradék gyöngykaviccsal fel­szórtuk az utat a kerítés előtt. Igaz, hogy nem fű, de legalább nem sáros. Gyöngykavics, hangsúlyozza a házigaz­da, mégsem murva, győzködi magát. Az nem illene ide.

Teát kortyolunk a helyi fazekas re­mekéből. Régi minta, míves munka. Hát igen, sóhajtunk és hosszasan hall­gatunk. A tavaszi nap süti az arcunkat. Csönd van, csak a víz csobog.

Kirándulunk is. Persze az út hossz­abb, mint gondolnánk. Egy másik falu­nál bukkanunk ki az erdőből. Duci kis asszonyka megismeri a háziakat. Kis hely ez is. Látja, fáradtak vagyunk. Cukros linzert hoz a kerítéshez, és Tescos Colát a gyerekeknek. Megpihe­nünk. A fiúk maradnának, mert Maris­ka néni, a mama még nincs itthon. Pe­dig Mariska néni tök jó fej, közel van a hetvenhez, és bár ő főzi be a legjobb meggylekvárt, a gyerekek különös fi­gyelmét mégis azzal vívta ki, hogy ver­hetetlen a pingpongban. Házigazdánk szerint ugyan meglehetősen defenzív a játéka, de nincs labda, amit ne adna vissza.

Hazafelé tartunk. Kilenc éves fiam­mal szópókerezünk. „A” betűvel kell szavakat mondani a végkimerülésig. Meghagyom neki az almát, asztalt, mondok aszparáguszt, meg argumentumot. Amíg magyarázom, mik ezek, addig is tanul. De ő alma helyett azt mondja: Al-Kaida.

Milyen messze van már Hidegkút… Hiába, Törökbálintnál járunk.

Címkék:2002-04

[popup][/popup]