Amit ajánlunk, és amit kérünk

Szántó T. Gábor

Tisztelt Emlékező Gyülekezet,

Hölgyeim és Uraim!

A magyarországi zsidó­ság ötvenhét éve emléke­zik meg a vészkorszakról: a gettók felállításáról, a deportálásokról és a bu­dapesti gettó felszabadí­tásáról. A lelkekben még­sem következett be igazi felszabadulás.

Két pogány közt: a nácizmus után és a kommunista önkényuralom idején, nem nézhetett szembe őszintén sem a magyar társadalom, sem a benne élő zsidóság azzal, ami velük és köztük tör­tént. A soá tragédiája egyedülálló, ám Magyarországon nincs olyan embercso­port, melyet ne ért volna valamilyen sú­lyos csapás a XX. században. Sérelme­ink emlékéből azonban nem születik párbeszéd. Gyakran ma sem értjük egy­mást, újra hangot kap a gyűlölet, s a zsidók félelme és felháborodása is sok­szor értetlenségbe ütközik.

Ki kell mondanunk: a megbékélés a múlttal nem ment végbe. A feladat im­máron ránk, egy újabb nemzedékre há­rul.

A szabadság és a demokrácia megte­remtette a választási lehetőséget a ma­gyar zsidóság számára is. Aki akar, dönthet a beolvadás vagy a kivándorlás mellett, s aki akar, zsidóként élhet itt, a szülőföldjén, melynek tájai, dallamai, nyelve és irodalma hasonlóképpen alapélményét jelenthetik, mint vallási, népi kötődése és európaisága.

Mi, a szervezett zsidó közösség vész­korszak után született tagjai úgy véljük: új társadalmi szerződés volna kívánatos. Ennek megkötésére hívjuk fel a nemzet de­mokratikus meggyőződé­sű többségét.

Asszimiláció helyett in­tegrációt ajánlunk. Fáj­dalmas tapasztalatok megosztását, őszinte eszmecserét, nyílt vitát és ér­dekharmonizációt. A ho­locaust civilizációs tragé­diájának örökre meg kell maradnia a történelmi emlékezetben, de mai párbeszédünk­nek nemcsak erről kell szólnia. Amit tu­datosan alakíthatunk, s amit alakíta­nunk kell: a jövő. Felelősséget viselünk egymásért. Ahhoz, hogy megértsük a másikat, tudást kell szereznünk róla.

Mi az, amit adhatunk? Önmagunkat, sokféleségünkben, de a zsidó közösség képviseletében mindig nyíltan felmutat­va és vállalva értékeinket, érdekeinket.

Keresd a város békéjét, ahol élsz – mondja Jeremiás próféta, és mi, a zsi­dó közösség tagjai, így teszünk. Mun­kánkkal, hagyományunkban és törté­nelmi tapasztalatainkban gyökerező vi­lágszemléletünkkel igyekszünk gyarapí­tani a befogadó társadalmat és annak kultúráját, ám imáink során Jeruzsá­lem felé fordulunk. Gondolataink, szo­lidaritásunk nem csupán azé az orszá­gé és azé a népé, melynek körében élünk, de Izraelé és a zsidó népé is, melynek hasonlóképpen részei va­gyunk. A világot a saját szemünkkel nézzük, bőrünkből ki nem bújhatunk, és nem gondoljuk, hogy konfliktus rejlene kettős kötődésünkben.

Az egyenjogúság elnyerése után, a zsidók beléptek a modern európai tár­sadalomba. A buzgó részvétel a tőkés világban és a baloldali mozgalmakban, a vallásos elzárkózás és az ateista hév, azonosulás a befogadókkal és a cionis­ta országalapítás – mindez együtt jelle­mezte dédapáink és nagyapáink nem­zedékét. Az antiszemiták mindebben nem láttak mást, mint világméretű zsi­dó összeesküvést. Tudjuk, mi lett e tévképzet következménye, amikor diktatórikus rendszerek erre építették ideoló­giájukat és politikájukat.

Mi, zsidók, ma is hiszünk a közösség­ben, a társadalmi szolidaritásban, de legfőképpen a személyes szabadság ér­tékében. Sokfélék vagyunk, ám mind­annyian tudjuk, mit jelent, ha idegen­nek tekintenek, ezért érzünk együtt más, hányatott sorsú kisebbségekkel.

Történelmi osztályrészünk, a több közösséghez tartozás azonban immár nemcsak zsidó tapasztalat. Európa va­lamennyi polgára megéli ezt a XXI. szá­zadba lépve, amikor azt keresik, mi bennük a közös, emberi. Európa kettős identitása a nemzeti öntudat mellett va­lamennyiünk örökségén: a Tízparan­csolat univerzális erkölcsén alapul.

*

Vannak azonban, akik ezekkel az ér­tékekkel szemben fogalmazzák meg politikai hitvallásukat. Ismét hangos a szavuk azoknak, akik téveszméik és elvakultságuk következtében gyűlöletet szítanak ellenünk. Márpedig aki Auschwitz után antiszemita, nem ugyanazt a vétket követi el, mint annak előtte.

A mai antiszemiták olykor nyíltan vá­daskodnak és uszítanak, olykor holoca­ust-tagadás, vagy Izrael-ellenesség és anticionizmus csomagolópapírjába burkolják szándékaikat. Ha tehetnék, talán megvonnák tőlünk az alkotmá­nyos jogegyenlőséget, netán a lélegzetvételhez való jogot is.

Csakhogy mi, ellentétben velük, okultunk a történelemből.

Ki kell törnünk az általuk felépíteni kívánt szellemi gettó kerítése mögül. Ezért vagyunk ma itt mi mindannyian, zsidók és nem-zsidók. Polgártársaink ép érzésű, józan ítélőképességű több­ségével együtt kell szembe szállnunk mindazokkal, akik ma a zsidók kire­kesztését követelik, és a szólásszabad­ságot korlátoznák, holnap talán a de­mokratikus Magyarország egészét zár­nák gettófalak mögé, Európától és a szabad világtól rekesztve el vala­mennyiünket.

Mert ez a hang, mely újságokból, rá­dióból és televízióból, parlamenti kép­viselők, sőt egyházi személyiségek szá­jából is hallatszik, nemcsak bennün­ket, zsidókat fenyeget, hanem mindenkit, akinek fontos a demokrácia és az ország békéje.

A közhangulat alakításában kiemel­kedő a magatartásmintát nyújtó politi­kusok szerepe, ezért nemcsak azokat terheli erkölcsi felelősség, akik gyűlöle­tet keltenek, de azokat is, akik szemet hunynak e fölött, vagy politikai játszmá­ikban eszközként használják a zsidókat és az antiszemitizmust.

Felhívjuk a kormányzatot, az egyhá­zakat, a demokratikus nyilvánosságot és a társadalom minden egyes tagját, hogy szavaikkal és tetteikkel is tegyék egyértelművé: a zsidógyűlöletnek, a ci­gányellenességnek vagy bármiféle egyéb diszkriminációnak nincs helye a közéletben! Ezek a törekvések a XX. században sötét zsákutcába kormá­nyozták Magyarországot.

Ne adjuk nekik, ne adjuk a gyűlölet­nek a XXI. századot!

*

A modern civilizáció önmagában nem garancia az előítéletes gondolko­dás megszűnésére. Boszniában százez­rek vére folyt etnikai és vallási konflik­tusok miatt az elmúlt években. Csak fe­lelős, tudatos egyénekből álló közös­ség lehet védett e kórtól.

Nagyra értékeljük a kormányzati lé­pést, mely bevezette a Holocaust-em­léknapot, de úgy véljük, nem csupán egy napon, és nem csupán a vészkor­szakról kell beszélni az iskolai oktatás­ban. A gyerekekben nem bűntudatot kell kelteni a múlt vétkei miatt, hanem érdeklődést a másik iránt, abban bízva, hogy ők maguk adják majd szüleik ke­zébe tankönyveiket.

Beszélni kell nekik a zsidóság törté­netéről és szellemiségéről.

Beszélni kell az új vatikáni megnyilat­kozások jegyében keresztények és zsi­dók történelmi viszonyáról, s az egyhá­zi felelősségről az előítéletek kialakulá­sában és fenntartásában.

Beszélni kell a nácizmus mellett a szovjet típusú zsidógyűlöletről, az anticionizmusról is, mely a zsidókra ki­osztott bűnbak szerepét Izraelre ru­házza át.

Beszélni kell a szétszóratásról, a zsi­dóság gazdasági és intellektuális moz­gékonyságáról, a hátrányból előnnyé fordított tapasztalatról. Egy másik kis nép számára, amelynek jelentős része szintén nem anyaországában él, s amelynek legnagyobb tőkéje a szellem, mindez fontos példa lehet. Tudást kell adnunk, mely felébreszti a felelősségtudatot, és védetté tesz az előítéletek­kel szemben.

Így válhat a vészkorszak gyásza a nemzet gyászává is, és ez által ben­nünk, zsidókban is oldódhatnak a gör­csök. Ha mi is nyíltabbak, szabadabbak leszünk, és a magyar közgondolkodás is leteszi immár több mint félévszáza­dos terhét, akkor jön el az a pillanat, amikor nemcsak közös múltunkon rá­gódunk majd, de közös jövőt is álmod­hatunk.

Akkor, és csak akkor omlanak le a lelkekben is a pesti gettó falai.