Mózestől Buddháig

Dharamszalában vagyunk, a tibeti buddhizmus egyik központjában. A buddhista szerzetesek narancssárga tó­gájába burkolt, kopaszra nyírt fejű Tenzin Josh lótuszülésben ül a kis asztal előtt, és ősi tibeti szövegeket másol. Mögötte a Himalája havas csúcsai. Lej­jebb, a díszes könyvtár lépcsőjén ülve Ruth Szonam éppen Kincsen lámától tanulja a vallás alapjait.

A látszat azonban ne tévesszen meg senkit: Tenzin Josh eredetileg Steven Gluck néven látta meg a napvilágot Londonban, egy középosztálybeli zsidó család sarjaként. Szonam, akinek ere­deti neve Ruth Berliner, 25 évvel ezelőtt Belfastból érkezett ide. A 32 éves izraeli Itamar Szofer csendes me­ditációval tölti napjait.

A világ minden tájáról Észak-Indiába érkező fiatal zsidók a meditációs, tajcsi- és jóga-tanfolyamok, reiki-műhelyek és buddhista előadások állandó részvevői. Miután a zsidó vallásban hiá­ba keresték – vagy egyáltalán nem is keresték – az üdvözülés kulcsát, úgy döntöttek, hogy a mesés Kelet felé for­dulnak. Sirdiben egy fakír, Szai Baba hirdeti az igét nagyszámú hívének, Pu­néban pedig Oso guru követői alapítot­tak kommunát. De a legtöbben Dharamszalát keresik fel, amely a hírek szerint az ezoterikus tanok valódi fel­legvára. Miközben a zsidó vallás két részre osztja az emberiséget, a tibeti Tantra-buddhizmus univerzálisnak tű­nik. Szeretetet hirdet, és azt tanítja, hogy béke nem a külvilág káoszából alakul ki, hanem a lélek mélyéből ered. A végtelen háborúskodásba belefáradt fiatal izraelieknek pedig éppen erre van szükségük.

Avi Strul, a 28 éves programozó Tel-Avivból érkezett. Tavaly októberben ti­zennégy órát buszozott idáig Delhiből, hogy meggyőződjön arról, igaz-e mind­az, amit lelkendező barátai meséltek, majd befizetett egy nyolcnapos tanfo­lyamra. A csoportja 70 külföldiből állt, ezek fele izraeli volt. A tanfolyam végén elhatározta, hogy marad még egy kis ideig, de a „kis időből” a végén fél év lett.

A 38 éves Kalanit Kohen Netanjából érkezett, ahol három gyermeke várja vissza. A szigorúan ortodox családban felnőtt asszony egyszer csak úgy dön­tött három hónapra „szabadságolja ma­gát”, hogy ezalatt megtalálja valódi ön­magát. Döntését így magyarázza: „Ki akarom nyitni a csakráimat, különösen a harmadik szememet, hogy beláthas­sak az élet hétköznapisága mögé.” (A csakrák a test energiaközpontjai, a har­madik szem pedig a szemöldökök közé festett, a spiritualitást jelképező piros pontot jelenti.)

Egyes zsidók már meg is találták ön­magukat. A londoni Steven Gluck már a bármicvóján is nagyon berúgott, és az italt ezt követően sem vetette meg. Lassan teljesen elzüllött: karikákat téte­tett a fülébe és az orrába, a haját szi­várványszínűre festtette, és mindenféle kábítószert kipróbált. Többször volt a helyi rendőrség vendége. De ennek az életmódnak már vége: itt Dharamszalá­ban gyorsan felhajtja spenótitalát, hogy minél hamarabb visszatérhessen tanulmányaihoz. Szerinte a két életmód kö­zött nincs is olyan nagy különbség: akár nihilista valaki Angliában, akár szerzetes Indiában, a lényeg az, hogy nem látja értelmét az életének és kere­si a kiutat. A zsidó vallás csak azt tanít­ja, hogy alkalmazkodni kell. A buddhiz­mus azonban megvilágosodást ígér, ami megmenti a hívőt a világi élet szen­vedéseitől.

Steven Gluck, aki valaha jogot és pszichológiát tanult az egyetemen, a buddhizmust megelőzően már sok mindent kipróbált: asztrológiát, alterna­tív és ezoterikus tanokat. De aztán, ki­lenc évvel ezelőtt, gyors döntést ho­zott: megvette a repülőjegyét Indiába – csak egy irányba -, majd egy évet Ne­pálban töltött. Megtanult tibeti nyelven, felvette a Tenzin Josh nevet és maga a dalai láma avatta szerzetessé Dharam­szalában. Azóta itt él. Reggel ötkor kel, meditál, majd imádkozik. Utóbbi abból áll, hogy mindig ugyanazt a négy szót mormolja: Om mani padme hum. Em­lékezetbe vési a Bhagavati Pradzsnaparamita, azaz a Bölcsesség tökéletessé­ge című mű szent szutráit. És persze megtartja a szerzetesek számára köte­lező 253 szabályt, amelyek közül szá­mos furcsa módon emlékeztet a zsidók szombati tilalmaira (például tilos pénz­hez nyúlni vagy ételt főzni). Szerényen kell öltözködnie, dél után már nem ehet, és nem maradhat egyedül asszo­nyokkal. Mivel a buddhizmus inkább életfilozófia, mintsem vallás, Tenzin Josh ma is szabadon zsidónak vallhat­ja magát. Szülei éppen ezért nincsenek is annyira elkeseredve fiuk „megtéré­se” miatt.

Míg a kereszténység és az iszlám a zsidók nagy része szemében tabu, a buddhizmussal – éppen életfilozófia-jellege miatt – más a helyzet. Az ameri­kai költő, Allen Ginsberg a buddhiz­musban találta meg a múzsáját és David Ben-Gurion is gyakran fordul a buddhista meditáció eszközéhez. A nyugati buddhista vezetők harmada zsi­dó származású, és a zsidók Dharamszalában is vezető helyet foglalnak el.

A ma 57 éves Szonam több mint negyedszázada él Indiában. Az Oxfordban végzett nő soha nem érezte közel ma­gát a zsidó valláshoz. 1971-ben érke­zett Dharamszalába, amely akkor még egy ismeretlen pásztorfalu volt. Megta­nult tibetiül és a falut választotta új ott­honául. Rincsen láma lett a lelki atyja, és Szonam szinte soha nem mozdul el a láma mellől. Társszerzőként eddig már öt könyvet jelentettek meg, termé­szetesen mindet a buddhizmusról. Szo­nam mindezek ellenére zsidónak vallja magát, és rendszeresen imádkozik a közel-keleti békéért.

Pont a béke az, ami miatt olyan sok izraeli menekül Indiába. Itamar Szofer például 1986 és 1988 között, az első intifáda idején parancsnok volt a Gázai- övezetben. Miután leszerelt, nagyon ne­hezen találta meg a helyét az életben. Az alkoholba és a hasisba menekült, de aztán feladta. Úgy gondolta: mi értel­me az életnek, ha az egész nem más, mint folytonos csata a túlélésért? Végül Indiában kötött ki. Jógikat követett őserdőkbe és sivatagokba, végtelen jógatanfolyamokon vett részt, mígnem 1995-ben Dharamszalába nem érke­zett. Egy közeli fenyőligetben kibérelt egy kunyhót és remete lett. Csak néha hagyja el a fenyőligetet, hogy ellátogas­son a közeli faluba, ahol másokkal együtt vipasszaná meditációban vesz részt.

Itt a meditátorok követik a buddhiz­mus öt parancsát: nem veszik el élőlé­nyek életét, nem hazudnak, nem lop­nak, nem szeretkeznek és nem nyúlnak semmilyen kábítószerhez, ide értve az alkoholt is. A meditáció első 10 napja alatt senki nem szólhat a másikhoz, sőt a meditátorok rá sem nézhetnek egy­másra.

Itamar Szofer szerzetesnek tekinti magát, pedig soha nem avatták fel. Dél után már nem eszik, és a puszta földön alszik. Pénzt nem nagyon kap ugyan a szolgálataiért – ő a központ gondnoka -, de a szállásért és az élelemért nem kell fizetnie. Lelkébe végre visszatért a béke. Tavaly ellátogatott szenvedései színhelyére, a Gázai-övezetbe. Ott az egyik palesztin menekülttáborban sírva kérlelte a táborlakókat, hogy bocsássa­nak meg neki. Átölelte azokat a gyere­keket, akikre öt évvel ezelőtt még fegy­vert fogott. Az évek során izraeliek ez­rei látogattak el Dharamszalába, és nagy részük – legalábbis Itamar szerint – rájött arra, amire ő: addig nem békülhetnek ki az arabokkal, amíg meg nem találják a békét saját magukban.

Gila Panfil is hasonló következtetés­re jutott. A 48 éves jeruzsálemi nő 1997-ben érkezett Dharamszalába és tavaly fordította le a dalai láma egyik művét héberre. A könyv novemberben jelent meg Izraelben, pont akkorra időzítve, amikor a dalai láma Izraelben járt. Panfil szerint Izraelben sok a dü­hös és bosszúálló ember, pedig a düh és a bosszúvágy sehová sem vezet, csak további dühhöz és erőszakhoz. Ezt az ördögi kört csak a könyörület tör­heti meg. Panfil most éppen a dalai lá­ma „A szellem Felébresztése és a szív megkönnyítése” című művét fordítja héberre: a könyv kiadatását jövőre ter­vezik.

A Khana Nirvána vegetáriánus kávé­ház vezetője Lobsang Rabsel. Péntek esténként Sabbat Salom kiáltásokkal üdvözli a hozzá betérő izraelieket, gyer­tyát gyújt, és az egyik vendég mindig vállalja, hogy kidust mond. Az intéz­mény szombaton természetesen zárva tart. A másik híres helyi kávéház az Or Olam, ahol 250 kötetes könyvtár is van, sok héber nyelvű kötettel. Tulajdo­nosa a kanadai Azriel Cohen. Szerinte Dharamszalában minden négy nyugati látogató közül három zsidó. A helyiek még a nem zsidókat is gyakran így üdvözlik: Salom! Mint ittléte minden évé­ben, Azriel a zsidó újévkor tavaly is megfújta a sófárt, amelynek a hangja visszhangozva szállt a Himalája hatal­mas hegyei között. Az Azriel által szer­vezett széder-estét 350 izraeli ünnepel­te együtt a szomszédos tibeti iskola fő csarnokában.

Azriel a dalai lámától is kért útmuta­tást a zsidó vallással kapcsolatos tevé­kenysége folytatásához. A láma áldását adta, hiszen a zsidó kiválasztott nép, nem igaz?

Dharamszalában a legtöbb zsidó sza­badelvű, elidegenült a világtól és a val­lását – a nagy ünnepektől eltekintve – nem gyakorolja. De van egy olyan kis csoport is, amelynek ortodox zsidó tag­jai megpróbálják az eddiginél bőveb­ben értelmezni a zsidóságot. Furcsa lát­ni, ahogy a horgolt kipát viselő Eitan Turkel megszakítja vipasszaná meditációs gyakorlatát, hogy felvegye a tfilint, s elmondja a reggeli imát. Eitan, aki New Yorkban született, az izraeli Ranana jesiváját látogatja. (A fél jesiva jelen­leg éppen Indiában van.)

Eitan tavaly Jom Kippurkor először a dalai láma beszédét hallgatta meg, majd a Dharamszalában lévő lubavicsi imaterembe sietett, hogy részt vehes­sen az ünnepen. Még nem döntött, vé­gül melyik vallás mellett teszi le a voksát. De úgy érzi, rengeteget tanul a buddhizmusból, amit a judaizmusban is felhasználhat anélkül, hogy buddhis­tává válna.

Eitan buddhista szerzeteseknek tanít­ja a judaizmus alapjait, hogy a két val­lást közelebb hozza egymáshoz. A fel­adat szinte megoldhatatlannak tűnik: míg a zsidó vallás középpontjában Isten imádata áll, a buddhizmus az istenek imádatának nem tulajdonít jelentősé­get. Míg a zsidóknál az emberi kapcso­latok legfontosabb aspektusa a család, a buddhizmus ideálja a nőtlen és gyer­mektelen szerzetes. De vannak fontos egybeesések. Mit is mond a Smá Jiszráel? „Őrizd meg a nyelvemet a gonosztól és ajkamat az ármánykodástól”. Ez igen hasonló a buddhizmus negyedik szabá­lyához, amely az igazsághoz való ra­gaszkodást hirdeti. Maga a nagy Buddha sem használt volna más szavakat.

Az ilyen egybeesések miatt jön oly sok zsidó Indiába, hogy keresse a buddhizmust – és megtalálja a judaiz­must. A helyi lubavicsi küldött, a 30 éves, jemeni származású izraeli, Zohar David valaha maga is kacérkodott a buddhizmussal. 1991-ben, amint lesze­relt a hadseregtől, Nepálba utazott. Már majdnem végleg a szerzeteséletet vá­lasztotta, amikor egy másik izraeli a ke­zébe adta a Kabalát, és ez mindent megváltoztatott. Elkezdett gondolkodni azon, hogy nem volt-e valami eleve el­rendeltetett abban, hogy zsidónak szü­letett. A Kabala szerint a lélekvándor­lásnak az a lényege, hogy a lélek a spi­rituális növekedéshez mindig a legjobb testet választja. Tehát a lelkek, ha zsi­dóvá válnak, ezt jó okkal teszik.

David popénekes akart lenni, és Indi­ából Los Angelesbe utazott, ám egy éj­jel a lubavicsi rebéről álmodott, akit fénykör övezett. Ez mindent megváltoz­tatott. Visszatért Izraelbe és egy lubavi­csi jesiva diákja lett. Tavaly nyáron lu­bavicsi kiküldöttként tért vissza Dharamszalába. David szerint minden val­lásban van egy szikrányi igazság és amikor a zsidók megtalálják ezt a buddhizmusban, nem keresgélnek to­vább. De a zsidó vallás minden kérdés­re megadja a választ, csak alkalmat kell adni rá.

A Jerusalem Report nyomán

Rajki András