Nyomás alatt mint rendesen

Azmi Bisara, a Kneszetben man­dátummal rendelkező három arab párt egyikének, a Baladnak képviselője ez év június 8-án az Izraellel hivatalosan hadiállapot­ban lévő Szíriába látogatott. A barátinak éppen nem nevez­hető államban Bisara a néhai elnök, Hafez Asszad emlékére rendezett ünnepségen vett részt, ahol beszédet is mondott.

Beszédében egyebek között „az Izraellel szembeni ellenállás kiszélesítésére” hív­ta föl a jelenlévőket – egyebek közt Naszrallah sejket, a Hezbollah vezérét, vala­mint a Hamasz és más radikális palesztin szervezetek jelen lévő vezetőit. Méltatta a Hezbollah Izrael ellen vívott „hősies harcát” és az iszlám ellenállást általában.

Az izraeli törvények már azt is tiltják, hogy polgárai az országgal ellenséges vi­szonyban lévő államokba utazzanak, ám ennél jóval súlyosabban esik latba az a tény, hogy Bisara, Kneszet-képviselőként esküvel fogadta, hogy tiszteletben tartja az ország törvényeit és hűséges lesz Izra­elhez. Arról már nem is beszélve, hogy néhány évvel korábban a választásokon miniszterelnök-jelöltként is indult az arab pártok képviseletében.

A hűségesküt persze már korábban sem vette olyan komolyan: a Balad ott­honi megnyilvánulásai sem voltak sokkal barátságosabbak, olyannyira, hogy egy állampolgári kezdeményezés nyomán a Legfelsőbb Bíróság mérlegelte a párt be­tiltásának lehetőségét. A bírák végül el­vetették a javaslatot, noha hangsúlyoz­ták, hogy a párt törvényesség és törvény­telenség határán mozog. Izraelben az el­múlt tizenöt évben egyetlen pártot tiltot­tak be: a radikális zsidó Kach mozgalom jutott erre a sorsra.

„Egyetlen demokratikus ország sem tűmé el, hogy egy parlamenti képviselője a saját hazája elleni fegyveres harcra uszítson” – háborog számos izraeli politi­kus, és valóban: még olyan mintademokráciákban is, mint a brit vagy az amerikai, minden bizonnyal nem csak a képviselői, hanem mindenféle politikai karrier végét is jelentené egy ilyen szónoklat. Ehud Olmert jeruzsálemi polgármester szerint aki saját hazája ellen biztatja fegyveres harcra annak ellenségeit, az hazaáruló. Bisara azonban egyelőre Kneszet-képviselő maradt, noha vizsgálat indult ellene.

„Bisara éppen ezt akarja: politikai pert. Ez kezére játszik, mert növeli a népsze­rűségét az izraeli arabok között” – figyel­meztetett Meir Sitrit igazságügy-miniszter. Tegyük hozzá: egy arab képviselő elleni per Izraelben minden bizonnyal vissz­hangot keltene az ország határain túl is, hiszen részévé válna a nyugati média megkülönböztetett érdeklődésétől öve­zett arab-izraeli konfliktusnak.

Az izraeli politikának minden – a helyi arab kisebbséggel és a palesztinokkal kapcsolatos – lépését koncentrált média­figyelem kíséri otthon és külföldön egya­ránt, így a zsidó állam vezetői döntéseik meghozatalakor örökös kötéltáncot jár­nak. Jó példája ennek a terroristák elleni fellépés: a polgári lakosság elleni me­rényletekért felelős palesztin terrorista vezetőket Izrael üldözi, és ha tud, leszá­mol velük. Ez a politika a nyugati demok­ráciák éles bírálatát váltja ki, hiszen – úgymond – egy jogállamban a terroriz­mussal gyanúsítottakat is megilleti a tisz­tességes bírósági tárgyalás. Véleményü­ket nem befolyásolja az izraeli válasz, mely szerint itt háború folyik, háborúban pedig az ellenséget nem bíróság elé állít­ják, hanem minden lehetséges eszközzel harcolnak ellene. A nyugati világ a legma­gasabb szintű jogállami magatartást, a demokratikus normák legkifinomultabb tiszteletét várja el a háborús viszonyok között élő zsidó államtól. Mikor egy-egy terrorista merénylet után Izrael, a továb­bi hasonló akciók meggátlása végett le­zárja a palesztin területek határait, a pa­lesztin média azonnal „kollektív megtor­lást” emleget, és a nyugati tévéké­pernyőkön megjelennek a zárlat által sújtott palesztin családok, gyerekkel a kar­jukon sorban álló asszonyok.

A jogállami normák szélsőséges hely­zetekben is szigorú betartását azonban nem csupán a nyugati világ követeli, ha­nem az Izraelben igen befolyásos balol­dali közvélemény is. A háborús viszonyok következtében a palesztin területeket súj­tó megpróbáltatásokra (munkanélküli­ség, területlezárások, áruhiány) nagy em­pátiával reagálnak a baloldali értelmiségi­ek, akik az izraeli hatóságoktól várják ezen állapotok felszámolását, amely sze­rintük a békés kibontakozás előfeltétele.

Gyakran hasonló álláspontot képvisel az izraeli Legfelsőbb Bíróság is. A jogál­lamiság iránti dicséretes elkötelezettség­gel megszűntette az izraeli biztonsági szolgálatoknak azt a jogosultságát, hogy szélsőséges esetekben („mikor ketyeg a pokolgép”) testi kényszerrel bírják vallo­másra a készülő merényletről tudomás­sal bíró gyanúsítottakat. Hasonló meggyőződéstől vezettetve kötelezte a Leg­felsőbb Bíróság a biztonsági szolgálatot a Hezbollah hét tagjának szabadon bocsájtására, akiket vádemelés nélkül tartottak fogva. A libanoni gerillaszervezet tagjait valójában azért tartották fogva Izraelben, mert így akarták kikényszeríteni a Hez­bollah által elrabolt négy izraeli túsz elen­gedését.

Az ellenséges közegben élő, ugyanak­kor a világmédia örökös figyelmétől öve­zett Izrael tehát kétfelől áll roppant nyo­más alatt: egyfelől a palesztin részről fo­lyamatosan megnyilvánuló verbális és tényleges agresszió, másfelől a nyugati világ és saját baloldali közvéleménye ál­tal támasztott magas jogállami elvárások közt egyensúlyoz. Lehetetlen helyzet – amelyben Izraelnek korábban is oly gyakran volt osztályrésze.