Búcsú Mándy Stefániától

Írta: Horváth Ágnes - Rovat: Archívum

Édes Stefka,

Te autonóm asszony, Te kicsi és erős, Te alkotó anya, Te testvér, Te csa­lád, Te három-barátnő, Te százhűségű hűség: édes Stefka, Tőled búcsúzunk.

Tőled, aki erős kontúrjaiddal mintha kirajzoltad volna az életed. A Sors csak a ceruzát adta hozzá a kezedbe.

Már a gyerekkori helyszín, Szentend­re is e mindig táguló kör egyik cikkelye. Itt ismerted meg Vajda Lajost, akinek vonalrajzairól ezt írod: „Amikor megal­kotja a maga síkvilágát, halk, érzékeny vonalakkal zárja körül ennek a válasz­tott világnak megörökítendő elemeit. Két alaptémája: az ember és a ház.”

Stefka, ez Rád is illik.

Szentendre a ház, a gyerekkor, a kert, amelynek virágai ott virulnak-virítanak a verseidben. És innen indultál a Teljesség felé, hogy rátalálj arra a mű­vészi és szellemi mozgalomra, amely választott világod lett. Itt rajzolódik ki Vajda barátsága, és egy másik nagy ba­rátság, Szabó Lajosé.

A lassan körré teljesülő vonal megsza­kad arra a hosszúra nyúlt pillanatra, ami­kor „megőrült a történelem”. Stefka! Auschwitz annyi szabadságot mégis ha­gyott Neked – az ott feltalált és hűen őrzött barátok miatt is -, hogy versed­ben tudd kisbetűvel írni a nevét, így: oszwiecim.

A horpadás a körvonalon persze hor­padás marad. De megismered Tábor Bé­lát, aki a férjed lesz, s akiről később ezt írod: „nevem két vesszeje csak vissz­fény / neveden hordott ékezet’. Amikor Tábor Bélával találkozol, újra-találkozol mindennel és mindenkivel. A kör teljes­séggé zárul. Új életet támasztotok a régi házban, a Haris közben, megépítitek szellemi otthonotokat, amely véd és be­fogad. Véd az „ellopott történelem” kin­tről is behallatszó süketségétől. De befo­gad minden, régi és új – embert, akinek füle van a hallásra.

Az újjáépült házba születik Ádám és Eszter. Itt születik az Európai Iskola, itt születnek a kiadott vagy kiadatlan köny­veid. A régi-új barátok gyerekeinek, ne­künk tartasz művtört szemináriumokat, ezeken az órákon tanulunk meg látni.

„Az a szerkesztett hely – a ház -…, ahol az ember meggyökerezik. A ház megsokszorozva: a település, amely fö­lött ott magasodik a szentély vagy a templom” – írod. A ház a háború és Auschwitz után – hely lett, magas hely. Ahol áldoznak. Ahol áldozol. Béla halá­la után még a meghalást is.

Horváth Ágnes

„Mándy Stefánia meghalt” – szinte felfoghatatlan mondat ez annak, aki is­meri őt és ismeri költészetét, amely a legmélyebb szenvedést is áttörő szó erejét jeleníti meg. Mert csak az a szó igaz a számára, amelyik a legmélyebb szenvedést töri át. Auschwitz szenvedé­seiben is a puszta szenvedésnél mé­lyebb szenvedést látott: „ha arcát földi fű növi / nem fénylik át csontján az ég / ha nem hordja mi rárogyott / ha nem sebez üt át a szó / nem vérzünk el és el bele / halálán ének nem ragyog.”

A költészet az emberiség anyanyel­ve” – talán nem véletlen, hogy Hamann szavait éppen Mándy Stefánia fordította magyarra: versei mindig újra ezt a költé­szetet támasztják fel. Azt a költészetet, amely létünk legmélyebb ismeretlen-is­merős ősmisztériumát nevezi, kérdezi, szólítja. Egészen közelről – ettől áttetszőek sokszálú képsorai, a külső for­mát felbontó mondatszerkezetei is, s ettől tudja a legbonyolultabbat is letisz­tultan egyszerű sorokba összefoglalni: „a szerkezetben illőn izzani / rezegni gyötrő polifóniád / keskeny ösvényed törvényszigorát / minden napon fények­ké oldani / és hozzá még saját nagy vét­keink”, majd ellenpontozni: „világaid nyugalmát hadd ¡hassam / hogy mind­örökre nyugtalan / legyek.” Az ilyen so­rai már régen felszívódtak eszmélésünk anyanyelvébe. Hogyan higgyük el, hogy ez a létünk legmélyét szólító hang elné­mult, nem szól már hozzánk? Szóra bír­ható még némasága, ez a pár napos, de már fájdalmas, negatív örökkévaló­sággal fenyegető némaság? Talán igen: a végső titkot egészen közelről szólító sza­vai anyanyelvűnkké váltak, s így tovább­ra is szólnak hozzánk, szólítják bennünk is a szenvedés mélyén a „teremtő szom­júságot’. S talán segítenek „látni azt aki nincs itt / hallani azt aki nem szól / em­lékezni rá ki felejtő / megérinteni azt aki elment / visszahívni azt ki soha.”

Kedves Stefka! Te elmentél. „Te­remtő szomjad hadd maradjon velünk.”

Surányi László

Én nem kívántam szólani

a szó szólt

és hallgattak a fák a nagy kövek

páfrányos táj bámult az égi hegyre

arany mangófa ölnyi zöld tövek

e buja föld itt nem az én világom

a cédrust láttam most már

visszavágyom

áldott kopárság még adj még erőt

a vizek szélén van az én lakásom

ahová inni jár a szarvas és az őz

örök időn vontam keskeny

csapásom

s ha úgy van hogy a halál megelőz

most nem tudok már többé nem

születni

most mindig új életre eljövök

lágy talpaimba szegeket veretni

tehozzád szólni élteim levetni

új s új halállal sorsodhoz növök

(Mándy Stefánia verse)

Címkék:2001-09

[popup][/popup]