A kicsi néni

Írta: Nagy Gabriella - Rovat: Archívum

Nagy Gabriella

A kicsi néni

A kicsi néni kicsi volt és zsidó, fe­hér, kihajtott gallérú férfiingben járt, halk, érdes hangon beszélt, a tekintete mély volt, mint a bölcsek kútja, és mi mindannyian, külön-külön azt hittük, szeret, nem, hogy tehetsé­gesnek tart, respektál, egyetért, igaz­gat, hanem hogy szeret. Valamiért fon­tos volt, hogy szeressen. Tessen engem kérem szeretni, akkor hegyeket cipelek el, folyókat fordítok ki a medrükből, és megírom, amit még soha senki nem mert, olyan érzékeny leszek, mint a hajnali szélben a szem. A kicsi néni át­sugárzott a termen, hatalmas holdkar­éja volt, neki aztán érdemes volt meg­mutatni, hogy már majdnem mindent tudunk, mint a nagyok, csak hogy elis­merő pillantásával beemeljen valami közös és aljmeleg fészekbe, ahol a nagy tehetségek ülnek, és csak egyet kell mukkanniuk, máris leszakad az ég, és feljön a pokol, és szép és igaz és jó lesz minden. Az élet. A fenét se érde­kelte az irodalom, hogy egy képzeletbe­li rangsorban kinek a háta mögé áll az ember, hogy a tisztelt olvasó fejvesztve vásárolja-e vagy nem, a meleg volt a fontos, meg hogy a kicsi néni szeret.

Kicsi volt, én meg nagy, az isten így rakott minket sorba. Jóllehet jóval ki­sebbnek éreztem magam, furcsa is volt úgy lenézni rá, hogy közben pont fel. Volt nekem akkoriban azonban egy egészen kicsi barátnőm, képre a kép ugyanolyan szomjúsággal, éhséggel, fél napokat ültünk a Grinzingiben, hogy ki­találjuk, hogyan szabadíthatnánk meg ezt a világot és magunkat a rossztól, a sekélytől és a kicsitől. Raktunk is ma­gunk közé hatalmas egyenlőségjelet, mert ahol együtt voltunk, egyforma na­gyok voltunk mind a ketten.

Eljött aztán a megméretés ideje, ki­csi ösztöndíjpályázat, nagy garral küld­tük mindketten be a bizottságnak a vi­lágmegváltó művet, hogy tessék min­ket látni és úgy esett, hogy az én kicsi barátnőmet fogadták el az egybegyűltek, a mi minden egyformaságunk da­cára különbséget tettek közöttünk. Nem is bírta a mi azonosságtudatunk az elválasztást, hogyan is lehet örülni annak felhőtlenül, amit mi másképp ta­láltunk ki. Rohantunk hát kicsi nénihez novellákkal, panasszal, hogy tegyen igazságot köztünk, mondja meg nekünk, ha esetleg tévedtünk volna, és ki­csi néni azzal kezdte, reméli, nem söp­ri el a mi barátságunkat ez a döntés, mert mindenek fölött áll a valódi barát­ság, a világ válaszai nem válaszok a mi kérdéseinkre, de hát az a helyzet, hogy az én novellám valódi irodalom, a kicsi barátnőmé meg nem, mégis hiába, úgy van kiosztva nekünk, hogy ő nyer, én meg nem. Nem volt mit tépelődni to­vább, az óriás igazságtalanság egyszeri­ben kérlelhetetlen igazságosság lett, de talán, és abban reménykedtem, talán a kicsi néni mellettem áll, leteszi mellém a voksot, és akkor mindegy is, kinek adott a világ jutalmazást.

De a kicsi néni odaszólt az én kicsi barátnőmnek, hogy karolna bele, men­jenek úgy egymás mellett kart karba öltve, és én meg ott kullogtam maga­san mellettük, mire a kicsi néni szükségét érezte, hogy megmagyarázza és csak annyit bökött hátra nekem kedve­sen, világéletében ösztönből utálta a nagyokat, ő erről nem tehet és én hiá­ba próbáltam kicsire zsugorodni, hogy elérjek hozzá és hiába gondoltam, hogy más is, valami más is van még e mögött, örökre ki lettem zárva az ő tár­sadalmukból, én nagyra nyúlt kicsi em­ber.

Címkék:2001-05

[popup][/popup]