Az intifáda hétköznapjai

A magyar sajtóban jószerével alig látott napvilágot bármi­féle riport az immár három hónapja tartó palesztin erőszakhullámról. Alább az izraeli angol nyelvű sajtóból átvett részletekkel próbáljuk meg pótolni a hiányt.

A Templomhegy mártírjai

„Barak egyetlen dolgot ajánl nekünk – magyarázza Basszam Eid palesztin em­berjogi aktivista a tartós izraeli meg­szállást.” „Az összecsapásokat, palesztin nézőpontból szemlélve, nemcsak a sa­nyarú életkörülmények és a hangulatkeltő politikai propaganda gerjesztik” – magyarázza dr. Khalil Sikaki politoló­gus. A fő hajtóerő a vér – a halálesetek, amelyek száma október közepén már ki­lencven fölött járt. Eid szerint a halottak arra emlékeztetik őket, hogy „az Izrael és a palesztinok közötti konfrontációban mindig mi vagyunk az áldozatok”.

Egy arab megfigyelő megjegyzi, hogy a zavargások napjaiban „a palesztin televí­zió operatőrei bementek a műtőkbe, és az áldozatok szétlőtt fejét filmezték meg a holttestekből golyókat kioperáló orvo­sokat Ez ment naponta 24 órán át”.

Eid szerint azonban a média nem fe­lelős a palesztin közönség túlfűtött álla­potáért. „Nem kellett őket izgatni. Amit belül éreztek, az épp elég volt.”

Sikaki szerint Arafatnak nem áll érde­kében, hogy túl korán leállítsa a zavargá­sokat. „Hagyta, hogy a Fatah vezesse az utca népét, ő csak ment utánuk. Ezt való­színűleg hasznosnak ítéli a maga szem­pontjából.”

Larry Defner

Jerusalem Post, október 15.

Út a pokolba

Gus Katif lakói mostanában mozgó cél­táblának érzik májukat. Ha leszáll az est, bezárkóznak otthonaikba. A veszély olyannyira kézzelfogható, hogy minden zaj és minden visszaverődő hang pánikot vált ki. Ez rosszabb, mint Libanon – mondják a lakosok.

Ahogy az átkelőfronton túljutva belé­pünk Gázába, másik ország tárni a sze­münk elé. A nyugodtnak és méltóságosnak tűnő sivatag országában egymillió pa­lesztin él összezsúfolódva, többségük embertelen körülmények között. A közöt­tük élő hatezernyi zsidó telepes jóléte szembeszökő, lakótelepeik a gyarmati idők fehér kolóniáira emlékeztetnek. így nézett ki a fajok közti elkülönülés Dél-Afrikában az apartheid eltörlése előtti idők­ben. A telepeket itt is elektromos kerítés és betonfal választja el a külvilágtól. A ka­tonák alapos vizsgálat nélkül egy lelket sem engednek be vagy ki.

Necer Hazani a Katif-blokk egyik első települése. 1977-ben költöztek ide az első lakosok, és kezdtek új életet azon a földsávon, amit még Jichak Rabin kor­mányától kaptak. A kicsiny, fák árnyéká­ban rejlő telepen hetven család él. A szél­ső házak Khan Junisz arab falu házaival szomszédosak. A két világot alig 30-40 méter, valamint a mélységes gyanakvás és ellenségesség választja el. Meg két sor kerítés, amiből a palesztinok az egyiket már lerombolták. Mikor az új intifáda ki­ tört, az izraeli hadsereg igyekezett meg­szilárdítani a lakosok megrendült bizton­ságérzetét, és egy betonfalat húzott fel, hogy megóvja a telep otthonait a palesz­tin lövedékektől. Az intifáda kitörése óta mintegy 750 incidens történt ezen a ki­csiny területen: többek között gyújtó­bombákat hajigáltak, lövöldöztek, bombamerényleteket követtek el.

– Világos, hogy háborús állapotban élünk – mondja Sami Hilberg, a telepü­lés vezetője. Néha, mikor este hazajö­vünk, a katonák megállítanak, mert az út le van zárva. Órákon át várhatunk, amíg újra megnyitják, és mi hazamehetünk a házainkba. Jaki Jizraelit, egy másik vete­rán telepest a helyzet Libanonra emlékez­teti. Aztán helyesbít: – Ez rosszabb, mint Libanon. Voltam katona Libanonban, és ott nagyobb biztonságban éreztem ma­gam, mert fegyverem volt, és visszavág­hattam. Itt mozgó céltábla vagyok, aki nem reagálhat. Ott megvoltak a módsze­reink a védekezésre. Itt civilek vagyunk, nincsenek ilyen eszközeink. Itt céltábla vagy, a sorsod nem a te kezedben van.

Daniel Ben Simon

Haarec angol kiadás, 2000. november 17.

Dzsihád Jeruzsálemért

Umm al-Fahm, az egyik legnagyobb iz­raeli arab város tereit évek óta díszítik az A1 Aksza-mecset közelgő pusztulásával fenyegető plakátok. A harmincezres tele­pülés iszlám vezetői az állítólagos ve­szélyre már jóval azelőtt felhívták a figyel­met, hogysem Ariel Saronnak eszébe jutott volna oda betenni a lábát.

A városba érkező még az „Üdvözöljük Umm al-Fahmban” felirat előtt találkozik az „Al Aksza veszélyben!” szövegű pla­káttal. Ezen a láncra vert mecset látható, melynek aranykupolájára könnyeket ejt egy nagyméretű szem. Ugyanezen posz­ter kisebb méretű változatával városszer­te találkozhat a látogató. Két héttel Ariel Saron végzetesnek bizonyult látogatása előtt rendezték meg Umm al-Fahm ve­zetői a szokásos évi „A1 Aksza veszélyben!”-napot a város stadionjában. A ren­dezvényre – a polgármester-helyettes szerint – hatvanezer ember és tizenegy tévétársaság jött el. Mióta 1996-ban za­vargások törtek ki a Templomhegy alatt megnyitott új járat miatt, az üzenet évről évre ugyanaz, a lázitó hang évről évre ugyanolyan vehemens.

A zsidóknak és moszlimoknak egy­aránt szent Templomhegy szimbolikus jelentősége az utóbbi időben valósággal eszkatológikus méreteket öltött. Ariéi Sáron látogatására épp akkor került sor, mikor az izraeli és a palesztin tárgyalóküldöttség elkeseredett vitákat folytatott a szent helyek fölötti ellenőrzés mi­kéntjéről.

A másik oldal jelképes birtokbavétel­ként értelmezte az izraeli politikus vizit­jét, ami valóságos népfelkelés és fegyve­res konfliktus kiváltója lett a palesztin te­rületeken. A lázongás ezután átterjedt az izraeli arab településekre is, ami alapjai­ban rázta meg az országot. A zsidó állam történetében még nem volt példa arra, hogy az arab lakosság zavargásai miatt le kellett zárni az utakat – nemcsak a fele­részt arab Galileában, hanem az ország közepén, sőt még a Tel-Aviv szívében fekvő jaffai óvárosban is.

Október első napjaiban Umm al-Fahm bejárata is valóságos csatatérré változott. A fiatalok köveket és gyújtóbombákat hajigáltak, és szétverték a zsidó uralom jel­képének tekintett intézményeket: egy bankfiókot és egy benzinkutat. A hatósá­goknak csak katonai egységek bevetésé­vel sikerült a város mellett elhaladó autó- utat nyitva tartani.

Az A1 Aksza vallásos szimbolizmusa ide­ális mozgósító erőnek bizonyult: a lázon­gás napjaiban izraeli arab vezetők és a Kneszet arab tagjai – beleértve a kommu­nistákat is – egyik mártír temetésétől a másikig rohangáltak, kiváltva ezzel az izra­eli politikusok bírálatát, akik szerint mind­ezzel nem az indulatok csillapításán, ha­nem azok fölgerjesztésén munkálkodtak.

Isabel Kershner

Jerusalem Report, 2000. október 30.

Út a megbékélés felé

A lázongások második hetének végére már tizenhárom izraeli arab és egy zsidó vesztette életét az izraeli arab települése­ken kitört erőszak és a zsidó ellenerőszak következtében. Az arabok a rendőrségi brutalitást panaszolják föl, a kirekesztett­ség, a diszkrimináció, a törvényen kívüli­ség érzését, a velük együtt élő zsidók vi­szont a zavargások miatt az életüket fél­tik, és a felkelés miatt árulóknak tekintik arab polgártársaikat.

Izraelben mintegy kétszáz arab-zsidó di­alóguscsoport és szervezet működik, de ezek minden jó szándékuk ellenére sem voltak képesek megakadályozni az erőszak kirobbanását. A zavargások má­sodik hetének végén politikusok és társa­dalmi szervezetek párbeszédre és megbé­kélésre szólítottak föl. A napisajtóban köz­zétett, mérsékletre és toleranciára szólító felhívásokat arab és zsidó vezetők is aláír­ták. Ám kedden, amikor baloldali zsidó értelmiségiek gyászoló arab családokat láto­gattak meg, kiderült, hogy a párbeszéd ma bonyolultabb, mint valaha.’

A látogatást Ronit Matalon író kezde­ményezte. „Felháborított, hogy miként bánik az izraeli rendőrség az arabokkal, akik Izrael teljes jogú polgárai.“ Matalon egy barátjával együtt összeállított egy lis­tát Izrael legkiválóbb íróiból, költőiből, új­ságíróiból, akik között olyan nevek szere­peltek, mint Avraham Jehosua, Amosz Kenan és Etgar Keret*. Két izraeli arab költővel közösen megszervezték, hogy a csoport először Szakhnin városába uta­zik, ahol meglátogatnak két olyan gyászo­ló családot, akiknek fiát a rendőrség lőtte agyon a zavargások napjaiban.

A busz megérkezik a gyászolók sátrá­hoz, ahol mintegy harminc férfi várako­zik: a város vallási és politikai vezetői, va­lamint a gyászoló család tagjai. Hosszú és szomorú szertartás veszi kezdetét: a zsi­dók héberül vagy akadozó arab nyelven kifejezik együttérzésüket, az arabok pe­dig folyékony héberséggel köszönik meg a vendégeknek, hogy eljöttek. Musztafa Abu Ra’aja, a város polgármestere leple­zetlenül cinikus hangon szól az egybe­gyűltekhez:

„Üdvözöljük önöket, érdemes vendé­geink, értelmiségiek, akik eljöttek hoz­zánk, noha izraeli sofőrjük nem volt haj­landó ide szállítani önöket Szakhninba, mely a Zulu törzs országában terül el… Mióta tíz nappal ezelőtt kitört az intifáda, Szakhninba nem kézbesítik a postát, nem jön ki a tűzoltóság és a telefontár­saság nem javítja meg a kábeleket. Az A’, a B’ vagy a ‘C’ szektorban élünk? Vagy talán egy új szektorban, ami nem is része Izraelnek?”

Naim Abu Szalah, a lelőtt fiatalember apja a következő. „Fontos számunkra, hogy eljöttek, hogy megértsék: Walid fia­tal, szép, erős férfi volt, aki épp házasod­ni készült. Mindenki, aki ismerte, szeret­te. Az én fiam, a mi fiaink nem a zsidók vagy Izrael állam ellen tüntettek, hanem a diszkrimináció ellen. Ezért nem kellett volna meghalniuk. Azzal, hogy eljöttek, a remény sugarát hozták el számunkra.”

Most a szókimondó A. B. Jehosua, so­kak szemében Izrael legnagyobb írója emelkedik szólásra a küldöttség nevé­ben. Először megköszöni a gyászolók­nak, hogy lehetővé tették eljövetelüket, megjegyezve, hogy más zsidók azt a vá­laszt kapták kezdeményezésükre: nem szívesen látott vendégek a gyászoló arab házakban. Az izraeli közvélemény – ígéri Jehosua – nem fogja tűrni az önkényes gyilkolást, és vizsgálatot fog követelni.

„De önök, izraeli arabok – folytatja -, bármily jogosak is sérelmeik és követelé­seik nem Gázában élnek és tudják rólunk az igazságot. Tudják, hogy közülünk senki nem akarja bántani az Al Aksza-mecsetet. Olvassák az újságjainkat, tudnak héberül – ne fantáziáljanak olyan dolgokról, amik nem történnek meg. Harcoljanak a jogos ügyért, és akkor számíthatnak ránk”

Az arab hallgatóságon érezhető elége­detlenség hullámzik végig, de udvariasan csöndben maradnak. A találkozót a pol­gármester szavai zárják: „Nincs még vesz­ve a remény”, ami nyilvánvaló utalás az izraeli himnuszra.

Eetta Prince Gibson

Haarec angol kiadás, 2000. október 16.

Félelem és gyűlölet Galileában

Izrael északi részén utazva világosan látszik, hogy a közelmúlt erőszakos cse­lekményei darabokra tépték az együttélés finom szövetét, amely az elmúlt évtize­dekben alakult ki arabok és zsidók között.

Mitch Pilcer rendes körülmények kö­zött megtartja a sabbatot, de épp most, a megtérés szombatján, nem lehet része az ünnep örömeiben. E helyett Cipori mosav környékén autózik naphosszat egy katonai dzsipben, vállán keresztben átve­tett fegyverrel.

Jó pár nap telt el azóta, hogy Galilea-szerte kirobbant az izraeli arabok lázadá­sa, melynek során összecsaptak a rendőrséggel, és számos alkalommal megtámadták azokat a zsidó települése­ket, amelyek lakosaival évtizedek óta él­tek együtt békésen.

Cipori mosavot, mely Galilea arab többségű részén fekszik, nem érte tám­adás. Lakosai azonban nem hajlandók kockáztatni, különösen azután, hogy el­terjedt: a környékbeli arabok állítólag „megfigyelőket” küldtek ki Cipori védel­mének kifürkészésére, és a környező erdőben megfelelő tüzelőállás után kutat­nak. Pilcer, aki amerikai bevándorló és a mosáv panzióját vezeti, a védelem egyik szervezőjévé vált. A „védelem” szó már önmagában a függetlenségi háború har­caira emlékeztet.

Az elmúlt napok eseményei sokkolták Cipori lakóit, csakúgy, mint a zsidó tele­püléseken élőket Galilea-szerte, akik ko­rábban azzal büszkélkedtek, hogy arab szomszédaikkal jó viszonyt ápolnak.

„Soha nem voltam rasszista, de ha most egy arabot látok, vagy egy arab au­tó hajt el mellettem, gyorsabban kezd verni a szívem” – mondja a 15 éves Jehudit Jinhar, aki a sabbati reggeli gyerekfoglalkozásokat vezeti. „Most már nem hiszem, hogy valaha is átmegyek a szomszéd arab falvakba falaiéiért vagy bármi másért Ijesztő ez, mert mindig azt hittem, hogy jó a viszony köztünk. Az utóbbi két napban ki sem tettem a lábam a mosávból, úgy érzem, gettóban élek. Mintha háború lenne.”

Avi Aharon, aki Pilcerrel együtt szerve­zi a mosáv védelmét, nem bízik az ara­bok jó szándékában, „bem kétséges, hogy abban a pillanatban, amint erősebb­nek érzik magukat, megpróbálnak majd idejönni, hogy elvegyék a házunkat és a földünket.” Avi azonban nem tud meglen­ni arab szomszédai nélkül, akik a kerté­szetében dolgoznak. „Üzlet az üzlet. Meg­mondtam nekik, ha nem jönnek, akkor annyi. Ki vannak rúgva.” Így hát az alkal­mazottak a lázongás napjaiban is átjártak dolgozni, miközben honfitársaik bariká­dokat emeltek az utakon és a rendőrség­gel csatáztak.

Néhány kilométerrel odébb, Kafr Manda arab város bejáratánál az utcát még mindig a szétvert lámpákból alázúdult üvegcserép borítja. Az elégetett autógu­mik nagy fekete foltokban terülnek szét az aszfalton.

Szombaton – mondják a helyi fiatalok – Kafr Manda általában tele van zsidókkal, akik ilyenkor az itteni éttermekben ebé­delnek. Most meg – panaszolják – a zsidó barátaik nem merik betenni a lábukat a városba. Mindez azonban valahogy nem kapcsolódik össze fejükben a lázongá­sokkal, amikor „Öljétek a zsidókat!” meg „Tűzzel és vérrel váltjuk meg Palesztinát!” kiáltásokat is lehetett hallani. „A barátaim Tel-Avivból meg Kirjat Smonából most nem mernek idejönni” – panaszolja egy 19 éves fiú, aki épp egy Kirjat Smona-i pékségben dolgozik, amely az izraeli had­sereg számára készít péksüteményeket. „Miért ijesztgeti őket Barak mivelünk?”

* Etgar Keret izraeli író szavait a látogatásról lásd a 20-21. oldalon.