Az orosz-zsidó irodalom történetéről

Hetényi Zsuzsa

Az orosz-zsidó irodalom történetéről*

Az orosz-zsidó irodalom terminus első szava nem csupán földrajzi megjelölés vagy nyelvi meghatározás. A kötőjel azt fe­jezi ki, hogy az orosz-zsidó irodalom határ­jelenség, olyan kettős kötődésű művek együttese, amelyek egyaránt tartoznak mindkét irodalomhoz. Része egy többnyel­vű (héber, jiddis, arab, spanyol, német stb.) közös zsidó irodalomnak (amely egy irodalom több nyelven), ugyanakkor egy­szerre két irodalom, mert nyelve révén ré­sze az orosz irodalomnak is.

Az a meghatározás, hogy az orosz-zsidó irodalom a soknyelvű, szerteágazó zsidó irodalomnak is része, egyáltalán nem köz­keletű. A korszak zsidó irodalmával foglal­kozó szakmunkák és kézikönyvek általá­ban a héber és jiddis nyelvű munkákkal foglalkoznak csak, bizonyára abból a jo­gos tételből kiindulva, hogy egy nemzet irodalmát a nemzet nyelvén írják. Ezen a nézeten van Saul Csernyihovszkij, Arkagyij Gornfeld és Mark Szlonyim, akik mindazt, ami orosz nyelven íródott, az orosz irodalomba sorolják. Simon Dubnov azonban lándzsát tör az orosz-zsidó irodalom zsidósága mellett, hiszen az ide­gen nyelven írott művek kizárásával Majmonideszt és Moses Mendelssohnt is kirekesztenénk.

A másik, az orosz fél azonban nem fo­gadja a hívatlan vendéget: az orosz iroda­lomtörténetek egyszerűen figyelmen kívül hagyják e műveket – és nemcsak azért, mert a másod-, sőt harmadvonalhoz tar­toznak, hanem mert problémáik specifiku­sak, témájuk és tárgyuk nem az orosz nemzeté.

A XIX. században a zsidó felvilágosodás, a haszkala révén lett általános az, hogy a zsidó identitásnak már nem meghatározó eleme a nyelv. A haszkala alaptézisét Jehuda Lejb Gordon fogalmazta meg héber nyelvű versében az oroszországi zsidóság számára: Az utcán légy államod polgára, zsidó pedig legyél otthon (1865).

Stanislas Clermont-Ferrandnak a fran­cia forradalom utáni nemzetgyűlésben el­hangzott híres mondata („A zsidóságtól mint nemzettől mindent meg kell tagadni, de a zsidónak mint egyénnek mindent meg kell adni: polgárokká (’citoyen’) kell válniuk”) akkor hangzott el, amikor Oroszországban éppen a zsidóság letele­pedési övezetének felállítása folyt: II. Ka­talin szabta ki e folytonosan változó terü­letet a XVIII. sz. végén Lengyelország há­rom felosztása során Oroszországba ke­rült egymilliós zsidóság számára. (Ez a né­pesség 1916-ban, hétmillióra növekedve a világ zsidóságának több mint felét tette ki, ekkorra a zsidók sorsát szabályozó tör­vények és megszorító intézkedések már ezer oldalra rúgtak.) A haszkala hívei és terjesztői, az alig pár százra tehető orosz ún. maszkilok pár százan lehettek. Keres­ték a zsidóság modem életlehetőségeit, harcoltak a gettószellem ellen, ugyanak­kor szerették volna megmutatni a zsidó­ság értékeit, és egy pillanatra sem merült föl bennük, hogy hitüket elhagyják. Jel­szavuk az volt: „Ki a gettóból!” Csakhogy a gettó falát belülről az ortodoxia vallási elzárkózása és a félelmek erősítették, kí­vülről viszont az orosz konzervativizmus és antijudaizmus támasztották szilárdan.

A haszkala nagy késéssel és kis körben kezdett terjedni Oroszországban, két nem­zedék alatt, 1860-ra hozta létre az oroszul beszélő értelmiségi olvasóközönséget. Az 1860-as év Oroszország történetében ked­vező dátum volt. A magyarok számára is rossz emlékű I. Miklós halála után a liberá­lis II. Sándor cár ült a trónon. Reformjainak része volt a zsidók sorsának enyhítése. A reformok között kapott helyet az első orosz-zsidó folyóirat engedélyezése is.

Az orosz nyelvű zsidó folyóiratok, ame­lyek létezése mindig a napi politikai cenzú­ra és éppen uralmon lévő városi vezető ke­gyétől függött, hatalmas szerepet játszot­tak az irodalomban. Az első fecske Oszip Rabinovics Rasszvet (Hajnal) című heti­lapja volt, amely egy évet ért meg Odesszában – betiltották. Hasonló sorsra jutott a más néven, más szerkesztővel in­dított utód, a Sion (egyik szerkesztője Lev Pinszker, aki később maszkil meggyőződését feladta, és Berlinben kiad­ta nagy hatású Önasszimiláció című mű­vét, amellyel a cionizmus egyik előfutára volt) és a későbbi Gyeny is (1869-71). 1871-től a zsidóság kulturális központja Pétervárra helyeződött át. Ekkor indult a Jevrejszkaja Bibliotyeka sorozata, 1903-ig 10 kötetében jelent meg a zsidó irodalom színe-java. A hetvenes években más orosz­-zsidó folyóirat nem is működött. 1879-ben indult a 2. Rasszvet (1883-ig állt fenn), majd 1881-ben a Voszhod rangos „vastag” havi folyóirata, amely párhuzamosan heti­lapot indított, és 1906-ig, huszonöt éven keresztül jelent meg folyamatosan, Adolf Landau szerkesztésében.

Az orosz-zsidó irodalom történetéről írott egyetlen monográfia Lvov-Rogacsevszkij nevéhez fűződik, aki Gorkij ren­delésére készítette azt el 1922-ben, egy tervezett zsidó irodalom-zene-művészet-vallás sorozat részeként. Szerinte az oro­szul írott zsidó irodalom az orosz értelmi­ség számára és azon zsidók számára jött létre, akiknek az orosz anyanyelvükké vált. Kispolgári irodalom, nem tartozik az orosz­hoz, nem értékes – írja, s meglehetős kö­vetkezetlenséggel válogatja be könyvébe az írókat.

Kik tartoznak ebbe az irodalomba, ame­lyet mindkét oldalról elutasítanak vagy csak kizárólagos birtoklásra fogadnak be? A kritériumok felállítása kényes terület. Shimon Markish (Genf) szerint orosz-zsi­dó írók az orosz anyanyelvű, zsidó kultúrá­ban gyökeredzett zsidók, akik tudatosan választják alkotásaik nyelveként az oroszt, vállalják és műveikben képviselik zsidó közösségüket, és belülről ábrázolják azt.

Néhány közismertebb példával világíta­nám meg, hogyan érvényesülnek ezek a kritériumok a gyakorlatban. Nem az írók származása, hanem írásaik tartalma és mondandója a döntő. Radnóti Miklós nem zsidó író: nemcsak más, választott vallásban találta meg a lelki alkatának megfelelő kötődést, hanem más irodalmat is választott. (Elég csak Naplójában kiadott, Komlós Aladárnak írott híres válasz­levelét idézni arról, miért nem adott a zsi­dó költők antológiájába verseket, és hogy azok a magyar írók az ő rokonai, akiknek arcképe szobája falán lóg.) Radnóti attól sem szűnik meg magyar költő lenni, hogy magánemberként vállalta zsidóságát, ami­kor a zsidók sorsában kellett osztoznia.

A németül író Franz Kafka erősen kötődött a zsidósághoz. Fenti kritériumok alapján azonban nagyregényei nem sorol­hatóak a zsidó irodalomhoz, hiszen nem a zsidóság kultúrájából kiindulva, nem a zsi­dóság problémáival együtt fogalmazzák meg az „egyetemes emberit”. Érdekes elemzések születtek arról, mennyiben tük­rözik művei a sajátos „zsidó mentalitást”, világlátást, azonban ezen elemzések krité­riumai pontatlanok, nem egzaktak, s nem használhatóak más művek elemzésekor.

Szemléletes példa Ilja Ehrenburg, aki már nem olyan közegben nőtt fel, ahol a zsidó hagyományok éltek volna. Soha nem tagadta meg vagy le származását, sőt afféle kifelé mutogatott egyetlen zsidó ér­telmiségi szerepét töltötte be a Szovjetuni­óban, irodalmi művei azonban nem tartoz­nak a zsidó irodalom körébe. Két-három, a 20-as években írott művével kapcsolatban lehet felvetni a kettős kötődés kérdését (Lasik Roitschwantz mozgalmas élete; Moszkvai sikátor).

Egy izraeli kutató kötetében mintegy negligálja a kérdés létezését, amikor a Jews in Russian Literature közös cím alatt tárgyalja Babel, Mandelstam, Paszternak és Ehrenburg prózáját: abból indul ki, hogy az írók zsidósága származásuk miatt adott, és közös bennük az, hogy oroszul ír­nak. Holott Mandelstam és Paszternak majdhogynem a „jüdische Selbsthass” (zsidó öngyűlölet, Theodor Lessing, 1930) kategóriájába tartoznak. A könyv fi­gyelmen kívül hagyja maguknak az írók­nak az önmeghatározását. Paszternak rendkívül fontosnak tartotta sajátos, bensőséges viszonyát a pravoszláviához, és nem érezte magát zsidónak. Paszterna­kot nem lehet „átsorolni” a zsidósághoz.

A fenti kritériumokat nem alkotókra, ha­nem egyes művekre ésszerű alkalmaz­nunk. így pályájuk során is változó művé­szek írásait tudjuk jobban meghatározni, és megnyitjuk az utat a szövegközpontú elemzés felé.

A történeti szociológia a zsidóság asszi­milációs folyamatában három fázist vél fel­fedezni, amelyeket Karády Viktor integrá­ciós, akkulturációs és asszimilációs sza­kasznak nevez, Hanák Péter pedig megte­lepedésnek, kettős kötődésnek és beolva­dásnak. Az orosz-zsidó irodalom 1860 és 1940 közötti egésze a kettős kötődésű, akkulturációs szakaszba sorolható, és fejlődésében négy szakaszt különböztet­nek meg.

Az első orosz nyelvű, zsidó orgánumok írói orosz irodalmi tradíciók közé léptek, zsidóságuk megtartásával. Mindenekelőtt a zsidóknak kívántak segíteni abban, hogy a cári Oroszország polgáraiként megtalál­ják helyüket, de a francia úttól eltérően egy soknemzetiségű állam egyik nemzeti­sége, vallási közössége óhajtottak lenni. Az orosz-zsidó irodalom oroszoknak is – ha nem elsősorban nekik – szólott, amit a művekben előforduló lábjegyzetek, fogalommagyarázatok ékesen bizonyítanak. Az orosz-zsidó írók számítottak az orosz libe­rális értelmiség segítségére és támogatásá­ra, és itt nem elsősorban az írókra gondo­lok, hanem politikusokra is. Várakozásaik­ban keserűen kellett csalódniuk, amit már sejtet az ún. Illusztracija-affér 1858-ban (a lapban a zsidókat Moszkvából kitiltó ren­deletet két újságíró is helyeselte, s ebből támadt egy nézeteket leleplező sajtóvita).

Az orosz nyelven írás az asszimilációs célokkal együtt az egyes írók számára egy nagy nemzet irodalmába beolvadás ígére­tét is jelentette. A héber akkor még nem volt képes a mindennapok ábrázolására, túlságosan eltávolodott a hétköznapoktól. Robert Alter (New York) szerint a XIX. szá­zadban a héberül írás lehetőségét úgy kell elképzelni, mintha Defoe a Robinsont lati­nul próbálta volna megírni. A jiddis viszont nem volt irodalmi nyelv: az írók szemében lexikailag szedett-vedett, szerkezetében le­egyszerűsített, népi utcanyelvnek tűnt, a gettóba zárkózás nyelvét jelentette, le­kezelően zsargonnak hívták. Az 1908-as csernovici nyelvi konferencia a jiddist egy nemzeti nyelvnek kiáltotta ki, jelez­ve, hogy a héber mellett a jiddis polgár­jogot nyert.

A nyelvek közötti bonyolult viszonyhoz egy adalék: a kezdődő cionista mozgalom az 1890-es években az oroszt részesítette előnyben, mert úgy látta, ez a legjobb át­meneti eszköz a jiddis háttérbe szorításá­ra, és azután, második lépésben, a héber­re való áttérésre (térnyerésük Odesszában és Pétervárott jelentős). A Bund zsidó szo­cialista párt viszont a jiddist használta, hogy szélesebb rétegeket nyerjen meg, elsősorban az asszimilációtól érintetlen vi­dékeken (Beloruszia, Litvánia, Lengyelor­szág). A Szovjetunió azért engedélyezte a jiddist és tiltotta mindig a hébert, mert utóbbi a zsidók egységének, hagyománya­inak és vallásának legfőbb őrzője és hor­dozója volt.

*

Az orosz-zsidó irodalom első korszaká­nak lényegét az emancipáció utópiájának nevezném. Három nagy alakja, Oszip Rabinovics, Lev Levanda és Grigorij Bogrov.

Oszip Rabinovics (1817-1869) kezdte el az ún. kétfrontos harc taktikáját publicisz­tikájában. A zsidók maradiságát bírálta be­felé, a zsidók szenvedéseit mutatta be és védte őket – kifelé. Rabinovics hiába érvelt azzal, hogy az önkritika előfeltétele annak, hogy másokat bírálattal illessünk: saját kö­zössége árulónak tartotta, aki idegenek előtt kiteregeti az otthoni szennyest.

A Strafnoj (A büntetőszázadban, 1859) volt az első, orosz folyóiratban (Russzkij Vesztnyik) megjelent zsidó tárgyú mű, az apologetikus irodalom mintája. Az apologetikus irodalom megkísérli a zsidók, kí­vülről érthetetlennek, különösnek tűnő szokásait megmagyarázni és történetileg megindokolni, feltárni sanyarú helyzetü­ket. Az apologetikus szakasz jellemző az európai zsidó irodalmak kezdeteire is.

Rabinovics nem lázít, csak megható tör­ténetet mesél el, egy hitközségi vezető éle­tét, aki maga vonult be, amikor újabb és újabb katonák bevonultatását vetette ki a kahalra a cári kormány, és közösségéből senkit sem tudott bevonulásra kijelölni. Családja ettől kezdve szerencsétlenségek sorozatát éli meg. A didaktikus történet egésze, de lezárása nyilvánvalóan a bibliai Jób-történetre épül, de ez a Jób még csak nem is lázadozik. Hőse utolsó szavai a beletörődést hirdetik: „Ne zúgolódjatok. Min­dennek megvan a maga rendeltetése, és ezt ti nem tudjátok befolyásolni. Teljesítsé­tek becsületesen, amit a földi törvények diktálnak.”

A Naszledsztvennij podszvecsnyik (Az örökbemaradó gyertyatartó) már nem patetikus, nem megható, holott a téma szin­te ugyanaz, egy zsidó család keserves sor­sa. Szerkesztésében új elem, hogy dialó­gussal indítja és dialógusokra építi művét. A humorral fűszerezett párbeszédes élet­képek indirekt eszközökkel is jellemzik az alakokat. A lezárásban az elárvult, férjét és fiát a szevasztopoli csatában elvesztett asszony (akinek el kell hagynia házukat, mert nincs a családban már katona) és az anyósához hű fiatalasszony országúti botorkálása ismét bibliai párhuzamot idéz­het, Ruth és Noémi alakját. A befejezés üzenete ugyanaz, mint a Strafnoj lezárása: „se átok, se lázadás, se felháborodás” ne vegyüljön az emlékezés képeibe, tanítja az öregasszony a fiatalabbakat, a gyertyatar­tóra nézve.

Rabinovics hősei jiddisül beszélnek, amit a szerző oroszul ír meg. Kit keres? – szólalt meg oroszul. Magához jöttem – fe­leltem a mi zsidó-német nyelvűnkön. Szó- magyarázatai az orosz olvasónak szólnak. Ezt a módszert Babelig megtartják az orosz-zsidó írók. Elölt betűvel illeszt be olyan szó szerinti fordulatokat, amelyek eredetileg frazeológiai szókapcsolatok vagy szólások a jiddisben vagy héberben (pl. elmentünk nyalogatni = iszogatni). Oroszul olvashatjuk az arameus házassági szerződést, mint ahogy az eljegyzéskor szokásos pohártörési szokást is megma­gyarázzák a jelenlévők, a zsidók történel­méből vett magyarázatokkal fűszerezve azt. Jiddis vagy héber szavak lábjegyzete­lése is gyakori ételnevek, vallásos-rituális tárgyak és szokások esetében.

Rabinovics szó- és szokásmagyarázatai nem csupán ismeretterjesztő jellegűek. Az író követi az orosz romantika korával kezdődött nemzeti értékgyűjtést, folklór­feldolgozást: a zsidó nemzeti értékfelisme­rés és értékmentés nevében is szerepelte­ti az említett jegyzeteket és magyarázato­kat. (Csak utalnék rá, milyen kár, hogy Ra­binovics prózájának anyaga nem kerülhe­tett Scheiber Sándor elé, aki bizonyára örömmel iktatta volna például az esküvői pohártörés magyarázatát többi hasonló példája közé a zsidó folklór gyűjteményes leírásában.)

Történet arról, hogyan utazott reb Hajim-Sulim Fejgisz Kisinyovból Odesszába, és mi történt vele (1865). A gyér szakirodalom úgy értékeli: Rabinovics asszimilátori szándéka itt meggyöngült, visszatért a zsi­dó miliőbe, ebben az elbeszélésben nyo­ma sincs népnevelő szándéknak, Hajim- Sulim, a szegény órásmester nyer a varsói lottón, és a nyereményért Odesszába, a „bűnös” városba utazik. A kölcsönökből megvalósított viszontagságos utazás vé­gén várja Odessza, a bűnös város, ahol a mesés nyereményt Hajim-Sulim újdonsült „barátaival” elkártyázza, és ugyanolyan szegényen ér haza, mint ahogy elment, Hajim-Sulim egyszerre kópé, aki a jég hátán is megél, és saját kis „gettó”-jából kikerül­ve ősbalek is a nagyvárosban.

Az anekdotaminta segítségével Rabino­vics nagy lépést tett: eltávolodott a mimetikus valóságábrázolástól. A műfaji érték­skála fennkölt pólusán elhelyezkedő (akár bibliai) példázat és a lenti, nemritkán szub­kulturális pólusához tartozó, ironikus anekdota az orosz-zsidó irodalom hetven éve során ezen ambivalens pólusokon sok értékes prózai művet hozott létre.

A asszimiláció orosz változatát, a ruszifikációt propagálja Lev Levanda (1835-1888), az első korszak tragikus alakja. Tevékenyen részt vett az összes fo­lyóirat munkájában. Levanda művei mint­egy húsz kötetre rúgnak, de ennek je­lentős része nem szépirodalmi mű, igaz, az éles hangú publicista erősen jelen van szépirodalmi műveiben is. népszerű volt, de a kritika rossz írónak tartotta. Boldogta­lan alkatú volt, örökké gondterhelt.

nagyregénye, a Gorjacseje vremja (For­rongó idő) 1871-73, a lengyel felkelés ide­jén játszódik Vilnában, amikor a lengyel és orosz kötődés között is választania kellett a zsidóságnak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a barbár Oroszország nem pedig a civilizált Lengyelország volt az, aki először gondoskodott művelődésünkről és neve­lésünkről – mondja Szárin, akit a kritika a szerző szócsövének tart. Levandának gyakran felróják, hogy regénye nem elég céltudatosan halad a kifejlet felé, sokáig toporog egy helyben. Regénye első fejeze­te csupa levél: in medias res egy lelkes, lengyel kultúrán, Miczkiewicz versein ne­velkedett ifjú zsidó leány levélváltását olvassuk más városba került barátnőjével. A leveleken keresztül egyéni, családi és váro­si problémákról kapunk képet – a zsidóság identitásváltozásáról, a generációs váltás­ról (apák és fiúk, illetve lányok), majdani szereplőkről, no meg az ifjú zsidó értelmi­ség szellemi és szerelmi útkereséseiről. A generációs ellentét nézetek és álláspontok ütközését jelenti. Szárint börtönbe zárják, de egy emberséges vizsgálóbíró révén ke­gyelmet kap, és külföldre kerül. Levanda nem jutalmazza szép, tragikus bukással a forradalmár elveit, egyszerűen belefullasztja a kispolgárságba. Az igazi végjáték ott­hon zajlik: a legokosabb hősnő szerelemtelen házasságba kényszerül, ki megszö­kik, ki szélütést kap és meghal, ki őrültek­házában végzi.

Rabinovics és Levanda kortársa Grigorij Bogrov (1825-1885), aki az orosz-zsi­dó irodalom egy harmadik útját nyitja meg. Egyetlen műve tette ismertté, a Zapiszki jevreja (Egy zsidó feljegyzései), amelyet az 1860-as években írt. Az önál­ló kiadásban háromkötetes, mintegy ezeroldalas önéletrajzi regény 1871-73-ban jelent meg folytatásokban Nyekraszov folyóiratában, a fővárosi rangos Otyecsesztvennije zapiszki hasábjain. Nyekraszov a publikálás előtt stilizálta a szöveget, ha ugyan nem javasolt egyene­sen változtatásokat. Bogrov levelei tanú­sítják, hogy a tőle kért változtatásokon kí­vül is alakítottak a szövegen.

Bogrov maszkil (felvilágosító) álláspontja nem sokban különbözik Levandáétól: kriti­kával illeti, sőt gyűlöli a hagyományos zsidó életformát, a bezártságot, a környezettől el­zárkózó fanatikus törvénykövetést Bogrov életregényében saját keserű tapasztalatát írta meg: valóban egy gyerekkorban elren­dezett házasság poklában szenvedett éve­kig, végigjárta az asszimiláció nehéz iskolá­ját a mezőgazdasági kolóniáktól az autodi­dakta képzésig. Innen a hév, amellyel a zsi­dók öltözködését és elavult, embernyomorító szokásaikat támadja.

Bogrov életregénye korának legszen­vedélyesebb vallomása arról, hogy az asszimilálódó zsidó sorsa a kettészakadtság és kitaszítottság. „A helyi zsidók nem tudtak szenvtelenül viselkedni egy olyan testvérükkel, aki orosz ételeket evett, bo­rotválkozott, szombatonként cigarettázott, nem tartotta a böjtöt, és ami fő, külön élt törvényes feleségétől, és nem jegyzett be legalább kétévenként egy fiú- vagy lányutó­dot az anyakönyvbe. Helyzetem felettébb sajátos és elviselhetetlen volt: a zsidók az oroszok táborához tartozónak számítot­tak, az oroszok pedig csak az alkalomra vártak, és azokhoz a zsidrákokhoz sorol­tak, akik megfeledkeznek arról, hol is a he­lyük.”1

Az Egy zsidó feljegyzései cselekményes, fordulatos, helyenként érzelmes, a kor el­várásainak megfelelő irodalmi önéletrajz, amelyen jóvátehetetlenül sokat ront az író közepes tehetsége és tendenciózus véle­ménynyilvánítása. Könyve azonban két ok­ból is fontos. Rabinovics már említett elbe­szélése, a Strafnoj után ez volt a második zsidó tárgyú mű, amely orosz olvasókö­zönség elé került, és az orosz irodalmi köz­vélemény és az olvasóközönség befogad­ta. Ezt az tette lehetővé, hogy regénye a zsidók életmódjának és szokásainak etnográfiailag és szociológiailag egyaránt pontos és lebilincselő leírása. Ma, több mint száz év múltán értékes dokumentum egy eltűnt világról; saját korában és a későbbi írók számára a helyzetek és motívumok kifogyhatatlan tárháza, nemcsak lábjegyzetei, hanem a cselekménybe il­lesztett anekdoták, szokásleírások is forrásértékűek.

Az orosz-zsidó irodalom második kor­szakának határa kivételesen éles válasz­tóvonal. Az 1881-82-es pogromok után megtörtek az asszimilációba vetett remé­nyek: az orosz liberális szárny sem prob­lémáikra, sem a pogromokra nem reagált úgy, ahogy azt a zsidók várták. Levanda Palesztina-párti lett, hamarosan elborult elméje, és egy őrültekházában élte le utolsó éveit.

*

A pogromokra következő egyik válasz a zsidóságba való visszatérés, az asszimiláci­ónak hátat fordítás volt. Ebben az irányban a nemzeti megújhodás időszaka követke­zett, a népi értékek keresése. A másik le­hetőséget Oroszország rendjének megvál­toztatása jelentette – ez a törekvés vezeti a zsidók nagy részét a szocialista mozgal­makhoz. A zsidóság harmadik része Oroszországon kívüli megoldást keresett, azaz emigrált.

Az orosz irodalom áldozatának nevezi az eloroszosodott zsidó értelmiséget Grigorij Gurevics (Gerson Badanesz néven írt) a Zapiszki otscsepenca (Egy hitehagyott feljegyzései, 1884) című művében. A pog­romok után mindazok, akik Lermontov, Belinszkij, Gleb Uszpenszkij és Szaltikov-Scsedrin írásaiból tanulták az egyete­mes ideálok és az állampolgári öntudat tiszteletét, orosz elvbarátaiktól azt hallot­ták, hogy azok „kénytelenek az orosz nép akaratához csatlakozni” a pogromokban. Ez a csalódás áll Szergej Jarosevszkij pétervári értelmiségi szocialisták között ját­szódó regénye központjában is (V vodovorotye, Örvényben, 1883). Egyik állandó, visszatérő alakja a helyét kereső, kikeresz­telkedett zsidó értelmiségi. „A haza érde­két tartva szem előtt”, „a nép javára” egy jobb társadalomért akarnak harcolni, de a pogromok után rádöbbennek, hogy még saját elvbarátaik sem képesek bennük egyenrangú embereket látni. Jarosevszkij ugyan felmondatja egy hősével a leckét, hogy „nem szabad elmenni, mert azzal csak az oroszok kezére játszanak”, a záró­jelenetben mégis minden hőse a pályaud­varon találkozik.

Jakob Rombro (Filip Krantz) a csavargó különc alakjában találja meg azt a formát, amelyben a zsidók kivetettségét és otthontalanságát, megpróbáltatásait ábrázolja (Zapiszki szumasedsevo orem-bohera, Egy őrült szegénylegény feljegyzései 1881-82). Szimbolikus álmok példázatait használja fel (például Mózes földre vissza­térését), hogy hősének a messianizmustól az ateizmusig hányódó szélsőséges útke­reséseit érzékeltesse.

Tanulságos példa a második korszak irányváltoztatására Ben-Ami (Mordeháj-Mark Rabinovics) prózája: az oroszul írt művek érzelmes, nosztalgikusan költői vi­lága kizárólagosan a zsidó kultúra és ha­gyományok körén belül marad, az orosz kötődésnek a nyelvhasználaton kívül nincs más jele.

Érdekes sors Szemjon Anszkijé is (Slojme Rappoport): jiddisül kezd írni, majd oroszra vált, Pjotr Lavrov emigráci­óba vonult narodnyik forradalmár szemé­lyi titkáraként felhagy az írással, majd ha­zatérése után egyaránt él az orosz politikai életben és a zsidó folklórgyűjtésnek, a jid­dis és orosz-zsidó irodalomnak. 1892-es Golodnij (Az éhező) című elbeszélésében mesterien vázolja az asszimilált zsidó értel­miségi önámító függetlenségét: „Számom­ra orosz és zsidó között nincs különbség. Azért, mert zsidónak születtem, még nem jelenti azt, hogy köztük kell élnem és fel­tétlenül érdeklődnöm kell irántuk” – feleli a kisváros orvosának, aki az éhező zsidók­ról beszél neki. Fizikai éhsége, az éhezés magánya azonban hamarosan ráébresz­ti lelki éhségére, a zsidók közösségének hiányára.

Az asszimilált értelmiség eme köztes, otthontalan helyzete az egyik kulcsproblé­ma Naum Kogannál (V gluhom mesztyecske, Az isten háta mögött, 1892). Ez talán Rabinovics elbeszélése és Bogrov re­génye után a harmadik mű, amely az orosz értelmiség figyelmét felkeltette. Kogan el­beszélője egy asszimilált zsidó értelmiségi, akinek helyzete a hatóságok és a hagyományos zsidóság között bizonytalan: a ha­tóság még nem fogadja el, Slojme, az öreg ortodox tanító már nem tekinti hitsorsosának. Csehov egy levelében így írt Koganról: „Minek úgy írni a zsidókról, hogy ez a ’zsidó életből’ jön, nem pedig egyszerűen ’az életből’ ? Olvasta Naumov (Kogan) el­beszélését, ’Az isten háta mögött’-et? Ott is a zsidókról van szó, de közben érzi, hogy ez nem a ’zsidó életből’ van, hanem ’az életből’ általában.”2

A harmadik korszak kezdete a század- fordulóra, feltételesen 1897-re tehető: ez a cionista kongresszus éve, ugyanekkor Szemjon Juskevics elbeszélése, A szabó az orosz narodnyikok lapjában jelenik meg, amely Gorkijt, Bunyint, Andrejevet és Kuprint publikálja. Ez a harmadik kor­szak a legtermékenyebb és legsokszí­nűbb, a nagy orosz századfordulós ezüst­kor árnyékában. A virágkor jele, hogy kb. hatvan orosz-zsidó periodika működött egyidejűleg. Az irányzatosság egyeduralma után csak ekkor, a harmadik korszaktól kezdve jelentkeznek a formai útkeresé­sek, valamint az orosz-zsidó dráma, Szem­jon Juskevics színműveivel. Juskevics, David Ajzman és Alekszandr Kipen is­mert nevek, Gorkij és a Znanyje csoport körül az általános irodalomtörténetek is említik őket E kor írói is hangot váltanak a pogromok hatása alatt, 1905 után.

Újdonság az apologetikához képest az orosz-zsidó irodalomban az életerős, testileg-lelkileg egészséges hősök megjelené­se. Babel várost uraló, elragadó odesszai gengsztereinek elődei felbukkannak már Alekszandr Kipennél és Andrej Szobolnál.

Andrej Szobol, Szemjon Hecht és Mi­hail Kozakov életműve és általában a har­madik és negyedik korszak (Zsabotyinszkij, Juskevics, Ajzman, a líra, az iroda­lomkritika és a publicisztika stb.) részlete­sebb elemzést igényel. A hanyatlás korsza­ka már a 20-as években kezdődik: először a zsidó folyóiratokat tüntették el, azután magukat az írókat. A hanyatlás korszaká­nak utolsó nagy alakja az orosz-zsidó iro­dalom csúcsának tekinthető, kettéhasadt Iszaak Babel, akinek elhallgatása, de halá­la (1940) mindenképpen az orosz-zsidó irodalom végét jelentette. Ebben az évben halt meg a világ másik részén, Amerikában Vlagyimir Zsabotyinszkij is.

Az orosz-zsidó irodalom egy elmerült vi­lág irodalma, amelynek kettőssége azon­ban még nem a múlté, s nem oldódtak meg problémái sem. Az amerikai kom­mersz kultúra közegében író zsidó írók, akik egyre gyakrabban nyúlnak vissza ke­let-európai helyszínekhez, hogy identitá­suk gyökereit megerősítsék, különös ket­tős kötődésüket a sors ajándékának tart­ják Gershon Shaked szerint az amerikai zsidó író így érez: „Hű de szerencsém van, neurotikus vagyok, hű de mázlista vagyok, kettéhasadt identitástudattól szenvedek…” Talán valóban átélhető lesz Joszif Bikerman 1910-es meghatározása, amelyet oly sokan kezdenek ma felfedezésként han­goztatni, elfeledve, hogy már régen megír­ták: a kettős, a zsidó és a befogadó kultú­rához fűző kötődés nem kettéhasadtság, hanem megkettőződött, megduplázódott érték.

Jegyzetek

1 Zsidráknak fordítom a „zsid” szót, részben Kornis Mihály Napkönyvének szövegén felbátorod­va. Elterjedt nézet, hogy ez a szitokszó azelőtt nem volt antiszemita hangulatú, különösen, mert a XIX. század nagy orosz írói is használták. Dosztojevszkij 1877-es Naplójában mindkét szót, a semleges „jevrej”-t és a „zsid”-et is használja – antijudaista nézetek kifejtéséhez. Turgenyev is mondandóját összegzi, amikor a Zsid címet vá­lasztja érthetetlenül antiszemita hangulatú no­vellájának. E szó negatív tartalmát mi sem bizo­nyítja jobban, mint hogy II. Katalin már 1786-ban betiltotta a használatát, a rendeletekben ti­los volt ezt a sértő szót leírni.

2 Az 1892-ben írott elbeszélés kiadásának törté­nete is tanulságos. A mű eredeti címe „Rebe Sloj­me. Egy isten háta mögötti stetl életéből” lett volna. A kiadó visszaadta, csak más címen volt hajlandó megjelentetni, és a szerzőt is kérte ne­ve megváltoztatására: Naum Lvovics Kogan he­lyett N. Naumovra. Kogan kénytelen-kelletlen engedett, így kapta műve a mostani címet. A szerző Naumov-Kogan néven vált ismertté, hála az 1894-es pétervári önálló kiadásnak. Ezt az író már nem érte meg, egy évvel korábban, harmincéves korában tüdőbajban meghalt. Jal­tába utazott gyógyíttatni magát, és útközben egy közkórházban halt meg.

*Egyetemi habilitációs értekezés (1996) első ré­szének tömörített változata. A szerzőnek hamarosan megjelenik az orosz-zsidó prózát bemutató könyve és antológiája. Az érdeklődő olvasók értesítést kapnak, ha címüket, telefon­jukat elküldik: Hetényi Zsuzsa egyetemi docens, ELTE BTK, Múzeum krt. 4/D.