In memoriam Szabolcsi Miklós
Évekig, évtizedekig voltak olyan kollégái, tanítványai, olvasói, akik nem voltak képesek arra, hogy magatartásának egységét megértsék. Különösen a fiatalok tudták nehezen összeegyeztetni a benne élő hihetetlenül gazdag európai műveltséget és érdeklődést szocialista meggyőződésével, azokkal az elvekkel, melyeket másoknál, évtizedekkel ezelőtt valóban ritkán lehetett őszintének tartani. Ezt a magatartást szeretném megértetni, ennek gyökereiről szeretnék szólni, a csaknem-kortárs hasonló tapasztalataival, mint ennek a kulturális közegnek egyik utolsó szemtanúja. Azt az egységet szeretném megmutatni, ebben a látszólag érthetetlenül heterogén, de belső törvényei szerint következetesen hiteles életútban, ami mindenképpen tiszteletreméltó és felelősséggel teljes, áldozatokra is képes volt.
Szabolcsi professzor életét – mert bárhogyan is szólítottam, nekem mindig csak Professzor maradt – sokan választják ketté, és a két komponenst nehezen illesztik együvé. Egyik oldalon az európai műveltséget nemcsak memóriájában, hanem minden lélegzetvételében, testében-lelkében birtokló tudós, aki az irodalomtudomány mellett magát az irodalmat ismerte, mondhatnók teljes kiterjedésében. És nem csak az irodalmat: képzőművészeti, zenei tudása hasonlóan gazdag volt – és itt hangsúlyoznunk kell, hogy ez a tudás messzemenően különbözött az értelemmel, munkával megszerzett tudás jellegétől. Nem azt állítom ezzel, hogy megszerzése nem került fáradságba, megerőltető múzeumjárásokba, átvirrasztott, olvasással telt éjszakák munkájába. Mindezt azonban az az olthatatlan kíváncsiság, a kultúrában otthonos ember természetessége jellemezte, mely már gyermekkorában, gyermekkora közegében betöltötte, s ami nemcsak családi, hanem társadalmi öröksége is volt.
Csak ha ezt a társadalmi közeget ismerjük, akkor értjük meg politikai magatartásának indítékait. A magyar-zsidó értelmiség, vagy úgy is mondhatjuk, az asszimilált zsidó értelmiség jelentős részének tragédiája abban a paradoxonban rejlik, hogy a magyarsággal történő azonosulása egyben szociális lelkiismerete felébredését is jelentette. A zsidó vallás egyik legfontosabb alapja a szegények, elesettek segítésének törvénye. Maga a Biblia tartalmazza a szolgákkal bánás, a rabszolgák felszabadításának rendelkezéseit. A zsidóság történelmének számtalan tragédiája között a társadalmi differenciák soha nem jutottak szerephez – ez csak az asszimiláció, illetve a szekularizáció után vált, feltehetően, mint az ezzel járó lelkiismeret-furdalás egy része, az európai zsidóság egyik fő problémájává. Az asszimilált zsidóság kulturális érdeklődésével és értékközvetítő szerepével tehát együtt járt szociális érdeklődése és vonzalma Európa szocialista jellegű mozgalmaihoz. Szabolcsi kulturális és szociális érdeklődése egy tőről fakadt, ugyanannak a lelkiismeretbe vágó ellenállhatatlan kötelességérzetnek két oldala, a kettő ezért nem választható el egymástól.
Sohasem beszélgettünk ezekről a kérdésekről. Mégis valószínűnek tartom, hogy ugyanazokat a csalódásokat, fájdalmakat, lelkiismereti konfliktusokat, melyeket a politikai helyzet változásai, és főleg mélyebb megismerése okoztak, mi – nagyjából kortársai és ugyanannak a társadalmi-kulturális közegnek neveltjei – hasonló módon éltük át. kapcsolatunk ebben a vonatkozásban mélyebb volt a szavaknál. Nem tudom másnak nevezni, mint a közös szellemi otthon indíttatásának. Azon túl, hogy tudom, családjának prominens tagjai mit tettek a magyar kultúráért, nem ismertem gyermekkora családi körülményeit. De például abban a témában, amiben valóban találkoztunk, József Attila életművének értékelésében, minden szó nélkül is tudom, hogy hasonló indítékok vezettek bennünket: olyan egyéniségből fakadó sugárzás, mely egyszerre jelenthette mindkettőnk számára az intellektus, az érzelmi magány, a társadalmi marginalizáció és a korabeli kulturális hatások ellenállhatatlanul fájdalmas ötvözetét. Valószínű, hogy mindkettőnk számára ez az ismerős fájdalom jelentette a téma hívószavát.
Nem csak a nagy formátumú tudóst, tanárt, embert búcsúztatjuk, hanem egy nagy formátumú intellektuális és érzelmi kultúra egyik utolsó képviselőjét. Talán ezt a ma egyre idegenebbé váló nagy formátumú kultúrát is.
Beney Zsuzsa
Címkék:2000-10