Vörös Budapest – Fekete Budapest

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Novák Attila

Vörös Budapest – fekete Budapest

Ez a város egy távoli bolygó

Itt élni nem rossz, és itt élni nem jó…”

(Kontroll Csoport, zene az 1980-as évekből)

A századfordulós, majd az utána következő monarchiabeli, illet­ve ausztriai viszonyokat a kívül­állók, de a benne élők is így jellemez­ték: vörös Ausztria kontra fekete Auszt­ria. Az alapvetően francia mintára alkal­mazott fogalmak akkor még valós társa­dalmi különbségeket fejeztek ki, a szo­ciáldemokrata Béccsel és más nagyvá­rosokkal szemben a katolikus-konzervatív vidék, Alsó-Ausztria „egészséges” pa­raszttársadalma vonult fel. A bal- és jobboldali megosztottság, bár hőfoka forrón ellenséges volt, kialakult szociál­is valóságra épült rá. A XX. század eleji Magyarországon is hasonló kettős intéz­ményrendszer mögé sáncosodott az ipari munkásság, a liberális zsidó pol­gárság és a modernizációtól, illetve a forradalmaktól (egyébként jogosan) me­gijedt magyar keresztény középosztály és a klérus, bár ennek csekélyebb társa­dalmi beágyazottsága volt, mint tőlünk nyugatabbra. A politikai ellentétek mö­götti éles társadalmi-kulturális dichotómia roppantul megtetszhetett az 1998- ban Magyarországon uralomra jutott jobbközép koalíció ötletembereinek, mivel alig létező saját társadalmi-kliensi bázisukat ennek a jegyében próbálták meg tartóssá tenni. Az előző négy év szocialista-szabaddemokrata koalíció zavaros pénzügyeitől irritált választópol­gár a Fidesz vezette koalíciót szavazta be a hatalomba. A hagyományos ke­reszténydemokrata és kisgazda szava­zókon kívül a Fidesz tehát az újra vágyó liberális-konzervatívok voksaival nyerte meg a választást. Az új és vezető párt – látva saját társadalmi és institucionális beágyazatlanságát – tisztán politikai okokból merész lépésre ragadtatta ma­ gát: az ország alig létező vörös-fekete kulturális divízióját állami-költségvetési pénzből, tehát mesterséges eszközök­kel (ha valahol, itt aztán nincsen „alulról építkezés” meg „civil társadalom”) kívánták és kívánják még szélesebbé va­rázsolni. A tetthely a főváros, hiszen itt és most – szimbolikusan és reálisan – a mi kis városállamunkról, vízfejünkről, Gellért-hegyes-váras-József- és Újlipótvárosos szülőföldünkről, Budapestről folyik a vita. Mindenki e polisz lakója kí­ván lenni, vagy óhajtja – a saját igényei szerint – átformálni: a „bűnös város” le­igázása a tét. Azt mindannyian tudjuk, hogy a „rot und schwartz” megosztott­ság országos méretekben csupán nomi­nalista vízió, azaz leginkább az eszmék világában létezik, és a Váci út, de még a Papnevelde utca sem „felel neki”. Az alapvetően generációs frusztráltságból, illetve egyes, a fővárosban érvényesülni nem tudó csoportok kisebbségi érzé­séből táplálkozó új jobboldal intézmé­nyesülő rendszere ugyanúgy az informá­lis társadalom minden jegyét magán vi­selő belterjes „gettó”, mint a szocialis­ták kiterjedt kapcsolatrendszere, vagy a szabaddemokrata értelmiséghez igen közel álló és már régtől meglévő alapít­ványi háló.

Kettős ország”

A kettős ország problémája gyakorla­tilag a már említett, több mint száz évet fogja át. Mostani megjelenési formáját tekintve azonban elég, ha a második világháború utáni helyzettel foglalko­zunk. A magyar történelmi jobboldal in­tézményrendszerét és szellemi műhe­lyeit – a Horthy-korszakra és a nyilas idő­szakra hivatkozva, de valóban a gleichschaltolás jegyében – már az 1945 és 1948 közötti koalíciós időkben szétver­ték, így a jobboldali eszmekor ezen a szinten hibernálódott, ugyanakkor a kommunista diktatúra által okozott sé­relmek is beépültek gondolatvilágába. A korábbi állampárt, az MDP-MSZMP az államot saját latifundiumának tekintet­te, és a hivatalos baloldali ideológia ál­lamvallási pozícióba került. Mindenki és minden az államban és általa élt, nem volt semmi, ami független lehetett vol­na tőle. Az állami intézményrendszer teljesen átpolitizálódott egy olyan or­szágban, ahol a többpárti, és több alter­natívát is megszemélyesítő parlamentá­ris demokrácia régóta rendszer-idegen­nek számított, de ahol a személyes kap­csolatok szintjén mindent el lehetett in­tézni. A magyar állam a párt nagy klien­túra-rendszereként működött, a baloldaliság itt már csak jól hangzó szlogen volt, hiszen a társadalom szegényebb csoportjairól még azt sem akarták tudo­másul venni, hogy egyáltalán léteznek. A Soros Alapítvány megjelenése a 80-as években azért volt forradalmi jelentősé­gű, mert államtalanított és megbontotta a pártállami klientúra-rendszer kereteit: bizonyos funkciókat levett az állam vál­láról, és – főleg a tudomány, a művé­szet és az oktatás terén – a nem kommunista/szocialista, sőt nota bene nem baloldali alkotókat is szponzorálta, így ezáltal is a társadalmi-kulturális mobili­tást és változást segítette elő. Ez termé­szetesen magával vonta egy új klientú­ra-rendszer megjelenésének a lehetősé­gét, de legalább függetlennek tetszett a Magyar Szocialista Munkáspárt omnipotens uralmától. A rendszerváltáskor a pártállam szétdarabolódott, de volt pártfunkcionáriusok több „részét” is magukkal vitték. A „salvus conductus”- t, azaz szabad elvonulást kapott párt­funkcionáriusok leleményesek voltak. Volt itt miniszteri költségvetésből létre­hozott és régi harcostársakkal feltöltött kvázi-állami „közalapítvány”, és szintén költségvetési összegekből létrejött magánalapítvány, mint ahogy továbbra is fennmaradt több, ehhez hasonló intéz­mény nyílt vagy rejtett állami finanszíro­zása. A pártállam véd- és dacszövetsé­gének személyi rendszere több elemé­ben is tovább élt, és részben – állami in­tézményeken keresztül is – kapcsoló­dott a szocialista párthoz.

A klientúrák egyébként szerves részei a modem demokráciáknak, hiszen min­den nagyobb nyugati országban vannak különféle politikai pártokhoz kötődő ér­telmiségi és egyéb érdekcsoportok, me­lyek így részei és alakítói is a politikai életnek. A kicsiny Magyarországon azonban ezek más forrásból táplálkoznak, és alapvetően anakronisztikus ele­mek, egymással kizárólagos ellentétben lévő világnézetek jegyében működnek, nem is szólva arról a mérhetetlen ellen­szenvről, amely a szembenálló felek kö­zött feszül.

A kortárs magyar klientúra-rendszerek fő forrása a (humán) értelmiségiek cso­portjai és egyes újságírók lettek. Az el­múlt évtizedekben a XVIII. századtól föl­felé ívelő korokkal foglalkozó társada­lom- és történettudomány (sőt még az „időtlen” tematikájú filozófia is) ment­hetetlenül átpolitizálódott és átideologizálódott. Bár a rendszerváltás után nagy kutatói szabadság köszöntött a tudomá­nyokra (és végre szabadon lehetett utazni), de az említett diszciplínák legi­timációs szerepe változatlan maradt, hi­szen a különféle politikai pártok (legin­kább a jobboldal részéről) folyamatos igényt tartottak erre. A klientúra-rend­szer működéséhez két fél szükségelte­tik: az ideológiai igénnyel fellépő és ko­moly tőkével rendelkező „megrendelő”, és a személyében kiszolgáltatott „ter­melő”. A betagozódást elősegíti, hogy a humántudományok terepén a nem-be­tagozódás marginalizálódáshoz és eg­zisztenciális ellehetetlenüléshez vezet. A társadalom- és történettudósok nagy része kiszolgáltatott helyzetben van, hi­szen tudományuk (mint ahogy általában a kultúra) nem sikeres szabadpiaci té­nyező, mivel egy komoly tudományos elemzésnek vagy cikknek nincsen azon­nali piaci visszacsatolása, mert nem tö­megigények azonnali kielégítésére és a maximális profitra törekszik. Piaci kiszolgáltatottságuknak köszönhetően az értelmiségieket vagy állami munkahe­lyek foglalkoztathatják, vagy valamely párt, egyesület, alapítvány alkalmazásá­ban – azaz ideológiagyártó üzemek ki­csiny munkásaként vagy komoly rész­legfelelőseként – dolgozhatnak. Ha sze­rencséjük van, akkor érdeklődésük, ku­tatási szakterületük, kapcsolataik ép­pen korrelációban állnak valamelyik kli­entúra-rendszerrel, ha nincs, komoly problémáik támadhatnak.

Az Antall-kormány a megörökölt struktúrán nem sokat változtatott, csak annyiban módosított rajta, hogy szintén – állami pénzből – szponzorált pártala­pítványokat hozott létre. A jobboldal ok­kal mondhatta azt, hogy annak az államnak kell kárpótolnia őt, amely diszkriminálta, ráadásul a szocialista időszak kultúraformálóinak semmi bántódásuk nem esett. Ugyanakkor látható­vá vált, hogy a rossz szellem kiszaba­dult a palackból, hiszen a szélsőjobbol­dali mentalitás fórumait is ez az állam teremtette meg. A finanszírozás új és furmányosabb csatornái alakultak ki: kezdve a nagy állami megrendelésektől egészen az állami nagyvállalatok hirde­tési politikájáig. A magyar történelmi jobboldal hagyományos témáinak meg­jelenése kezdetben nagy riadalmat oko­zott az ettől elszokott országban, de vé­gül mindenki hozzászokott ezekhez. Az állam mint az osztogatás és a politikai kielégítés fő forrása volt az oka annak, hogy az erőszakos és mindenható hata­lom szocialista megvalósulása után a demokratikus államtól is elidegenedtek polgárai. A magántőke nem volt elég erős ahhoz, hogy támogasson kulturá­lis-politikai intézményeket, illetve telje­sen hiányzott a kultúratámogatás kultú­rája. A Soros Alapítvány az Antall-kormánnyal folytatott vitákból és támadá­sokból győztesen került ki. Az alap­vetően a pártállam liberalizációját célul tűző alapítványi hálózat pénzügyileg nem sérült, a magyar szponzorációs rendszer viszont igen. Az állami-félállami alapítványok és a Soros Alapítvány mellett nem, vagy csak alig fejlődött ki más, komolyabb, az autonóm alkotókat és műhelyeket támogató finanszírozási rendszer.

Ójobboldali ideológia

A Fidesz hatalomra kerülésétől töb­ben azt várták, hogy egy olyan új közép- jobboldali-konzervatív tömörülést hoz létre, amely a szélsőjobboldal kizárásá­val és új gondolatok beépítésével forra­dalmian szakít a magyar történelmi jobboldal több hagyományosan antidemokratikus toposzával. De nem ez tör­tént, és ez csak még inkább azt mutat­ja, hogy a magyar többpárti politikai rendszer bár még nem szilárdult meg, de nagy ideológiai megújulásokra – leg­alábbis a pártok részéről – nem lehet számítani. A Fidesz, amely vezetői és tagsága fiatal életkora miatt sem a szo­cialista időszakban, sem a demokrácia első nyolc évében nem kompromittálta magát, éppen ezzel a generációs újdon­ságával tudta magának megszerezni és kitölteni a magyar jobboldali politikai teret. De nemsokára kiderült, hogy a párt szellemi mondanivalója (jobboldalisága) kimerült az előző négy év szocia­lista-szabaddemokrata politikájának éles bírálatában, így a már előbb emlí­tett üres mezőt – valószínűleg tisztán pragmatizmusból és gondolatszegény­ségből – a hagyományos és avítt ójobb­oldali ideológiai tartalommal próbálta megtölteni, hiszen csak így vélte bizto­sítottnak a jobboldali politikai mező pártjuk általi tartós működtetését. Ezalatt állandó konfliktusokban akarta kiprovo­kálni a magyar értelmiség lojalitását vagy ellenállását, így a jobb- és baloldali címke is csak a hozzá való hűséget vagy a szembenállást lett volna hivatva jelöl­ni. A provokáció fő célja a minél telje­sebb megosztottság kikényszerítése lett, hogy „harcban” dőljön el, ki van „ellenünk vagy mellettünk”. Másrészt a Fidesz a kölcsönös „félelem igazgat” el­vét is alkalmazta, és a baloldali-liberális konkurencia rémét a falra festve hozzá­kezdett saját pártállami klientúrája ki­építéséhez, mely részben a még nem befutottak és a politikai-személyi szö­vetségesek csoportjain alapult, de ideo­lógiai habarcsként az ójobboldali esz­mevilág volt hivatva összekötni ezeket az egymástól is sok szempontból távoli csoportokat. A párt táborában alig van­nak ideológusok, és az a néhány tény­leg figyelmet érdemlő értelmiségi, aki mégis a koalíció hívének számít, sem képes másra (figyelemreméltó tudomá­nyos teljesítményük mellett), mint a ha­gyományos jobboldali és még annál is jobboldalibb „értékek” hirdetésére, il­letve a politikai ellenfél démonizálására. A magyar jobboldal hagyományos té­mái régtől ismertek: a tradicionális ke­resztény családkép és a keresztény (tri­anoni) Magyarország eszméjének hirde­tése nyolcvan évvel ezelőtt is elhangoz­hatott volna. A keresztény Magyarország jelzős összetételből nem a keresztény­ség a problémás, hiszen az Egyesült Államokban éppen az alapító atyák mé­lyen átérzett kereszténységéből követ­kezett a toleráns beállítódás. Közép-Európában azonban a kereszténységnek mint jelszónak a politikában való meg­jelenése az állam és egyház szétválasz­tása előtti időket idézi fel. Ugyanakkor ezek a jelszavak alkalmasabbak a cso­portidentitás megteremtésére, mint a többi nagy párttól (kivéve MIÉP és Mun­káspárt) nemigen különböző, viszont szakismeretet és racionalitást igénylő közgazdasági érvelés befogadása, mely­nek tekintetében minden párt jobbolda­li. Az ójobboldali ideológiai hívószavak több évszázados félelmeket és remé­nyeket tudnak megeleveníteni, alap­vető lelki mélystruktúrákat mozgatnak meg, és nagygyűléseken, fórumokon, rádióműsorokban való retorikus ismé­telgetésükkel a lakosság széles körei­ben tudnak népszerűségre szert tenni, vagy félelmet gerjeszteni.

Univerzalista nómenklatúra

A kulturális-ideológiai dualitás intéz­ményi elemei tehát már léteztek, de végső kialakítása csak mesterségesen történhetett. A Soros Alapítvány és in­tézményei (Közép-európai Egyetem, Nyílt Társadalom Intézet és egyéb policygyártó pszeudohivatalai), valamint az ettől a rendszertől független, de ha­sonlóan zárt informális alapon működő Collegium Budapest etc. infrastruktú­rája és személyi káderállománya már a ’90-es években kiépült, és ezeket nyugodtan tekinthetjük a klientúra-rendszer egyik kiépült pólusának. A Soros Alapít­vány hálózata megalakulásakor fontos célokat, a nem létező és az állami-helyi viszonyoktól függetlenedő autonóm és nyugatos kultúra elterjesztését tűzte ki célul. Többek között e sorok írójának is – több ezer diákhoz és idősebb értelmi­ségihez hasonlóan – e támogatás tette lehetővé, hogy először kapcsolódjon be a nyugati világ szellemi vérkeringésébe. Az alapítvány ezenkívül fontos adomá­nyozási feladatokat is ellátott és ellát: kórházak, könyvtárak és más intézmé­nyek is sokat köszönhetnek támogatá­sának, és juttatásaiból a magyar kultu­rális-közéleti sajtó is bőven részesült. A Soros Alapítvány önképét alapvetően határozta meg az 1990 és 1994 között regnáló kormánypárt szélsőjobboldalá­nak támadása, és egyre inkább azono­sult a kívülről ráoktrojált szereppel, az­az a magyar liberalizmus (akár anyagi) védelmével. S valóban, a Zacsek Gyu­la-féle, az MDF jobboldalától kiinduló antiszemita támadások idején az Antall-korszakban többször is úgy tűnt, hogy e vad kelet-közép-európai tájon végvár­ként védi a magyar szabadságot. Ezzel párhuzamosan kiépült egy nagyon is ke­let-európai, politikailag és világnézeti beállítódását tekintve is homogén admi­nisztratív és tudományokkal foglalkozó klientúra, mely részben összefonódott az ország nyugatosodását elsősorban a saját érdemének tekintő szabaddemok­rata értelmiséggel, amelynek több pro­minens tagját az alapítvány alkalmazta és/vagy finanszírozta. Egy nem túl gaz­dag, de a nyugat-európai életszínvonal felé törekvő országban törvényszerűen alakulnak ki konfliktusok nagy pénzeszközökkel rendelkező, ugyanakkor aufklérista-civilizátori elképzelésekkel me­gáldott, magukat a helyi társadalom fö­lé helyező kultúracsinálók és kultúrbürokraták, és a politikán kívüli, nagyrészt pénztelen (így frusztrálódott) helyi értel­miségiek között. A jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező és a nyugati vi­lág akadémiai konferenciáin aktívan részt vevő „aufklérista” elit maga körül civilizálásra szoruló „primitív vadakat” lát. A kapitalista tudományos vagy kvázi-tudományos piac a magyar értelmisé­get is két részre, eladhatóra és nem el­adhatom osztotta, bár a piac szempont­jai sohasem az értékeké is egyben. Az eladhatóságot nemcsak a nyelvtudás és a szakmai felkészültség, hanem tudo­mányos divatok, vagy éppen az angol­szász tudományos életbe beszűrődött egyéb szempontok (politikai korrektség etc.) befolyásolják, és ez utóbbi té­nyezők kelet-közép-európai érvényesü­lését nagy nyugati (főleg amerikai) intéz­mények busásan jutalmazzák. A már említett alapítványi nómenklatúra tudo­mányokkal foglalkozó tagjai a sikeresek közé tartoznak, így hajlamosak arra, hogy a tudományos piacon betöltött ak­tuális jó pozícióikat összetévesszék az önmagában vett tudományos teljesít­ménnyel, amely általában piaci módsze­rekkel nehezen tesztelhető. így egyre in­kább osztályosodik egy világszemléleté­ben univerzalista, a világ tudományos divatait napra készen követő, ugyanak­kor rendkívül belterjes és a közvetlen kelet-közép-európai környezetétől el­szakadt, zárt értelmiségi csoport. Ennek létrejötte rendkívül sajnálatos, hiszen az ország egy-két szellemileg is nagy le­hetőségeket magában hordozó intéz­ményének társadalmi-kulturális átjárha­tósága csökken, és demokratizmusa sé­rül, így ma már nem tölt be sokkal pozi­tívabb szerepet, mint a konzervatív­nemzeti tábor vagy a szocialisták szin­tén nepotista intézményrendszere.

Állami pénzforrások – ideológiai ellenhatalom

A Soros Alapítvány rendszerénél azonban összehasonlíthatatlanul na­gyobb hatalommal bír Magyarországon a kormány. A jobbközép koalíció állami pénzforrásokat vett igénybe ideológiai „ellenhatalmának” kiépítésére. A kor­mány az Országos Rádió és Televízió Testületet kisajátítva, Magyar Televízió és a Magyar Rádió fölötti ellenőrzést megszerezve, a Magyar Nemzetet a Na­pi Magyarországgal összevonva, az em­berek feletti ideológiai uralmat célozta meg. A kormány elhitte, mert a már említett világfelfogása mellett a kettős kultúra megteremtése szempontjából praktikusnak tartotta, hogy velük szem­ben egységes blokként álljanak az SZDSZ, az MSZP és „értelmiségi holdud­varuk”, azaz „a” sajtó. A nagyrészt budapesti jelenségeket országosnak vizio­náló kabinet ellenségének tekintette a szabad sajtót, hiszen (és ez is régi ma­gyar jobboldali és baloldali hagyo­mány) minden kritikai hangot ellenzéki politikai befolyásnak tulajdonított. A tö­megkommunikációs csatornák megregulázására több módszert is alkalmaz­tak. Az egyik módszer a megfélemlí­tést, a fenyegetés érzését célozta meg. A magyar közszolgálati televízió főta­nácsadójává nevezték ki a zsidóelle­nes, populista Lovas Istvánt. Nem nagyformátumú közszereplő, ám mivel hosszú ideig külföldön élt, tud angolul és más nyelveken, jó íráskészséggel is rendelkezik, a szélsőjobboldali újság­írás kiemelkedő figurájává lett, és sajá­tos nyers harsogással felolvasott jegy­zetei és egyéb írásai alkalmasak a zsi­dóság, valamint a baloldali és liberális értelmiség – nemcsak vasárnap regge­lenként! – riogatására, hiszterizálására. Másfelől a kormányfő a nyíltan MIÉP-es Vasárnapi Újságot kedvenc műsorának nevezte, nyilván azért, hogy kormányá­hoz és pártjához kösse a szélsőjobbol­dali-antiszemita szavazókat, és ezzel is a jobboldali egységet erősítse. A Vasár­napi Újság kétségkívül hallgatott, de atavisztikusan zárt ideológiával rendel­kező, paranoid pszeudo-műsor: témáit a saját maga által megteremtett fanto­mokkal való hadakozás uralja, legin­kább az MSZP-s olajmaffiózók, a „Nagy Sátán” SZDSZ, illetve az „SZDSZ-es zsi­dóság” és a műmagyar műerdélyiség koordinátarendszerében mozog. A mű­sornak a kormányfő általi legitimálása morálisan káros, mert a műsor által keltett vérvádas történetek immár az egyik legfőbb közjogi instancia által hi­telesítve terjedhetnek az ország fizikai és szellemi terében.

A vezető kormánypárt másik mód­szere jóval kifinomultabb, és célja a lá­tómező összezavarása lett: ne legyen azért teljesen egyértelmű a személyi el­kötelezettség, tűnjön ki, hogy minden­ki meggyőzhető és/vagy korrumpálható – a közszolgálati média kormánypárti vezetése több, nem jobboldali elköte­lezettségű személyt is meghagyott, illet­ve alkalmazott a közszolgálati csator­náknál.

Az ideológiai harc másik terepe a tör­ténettudomány lett, hiszen Magyaror­szágon az egymással szemben álló erők más és más vízióval rendelkeznek a történelemről. A baloldalinak és libe­rálisnak tekintett Történettudományi Intézet, az 1956-os Intézet és az MSZP- s Politikatörténeti Intézet helyett nagy anyagi eszközökkel felruházott „kon­zervatív-nemzeti” műhelyt kívántak lét­rehozni. A már említett intézmények fa­lai között sok nagy tudású kutató talál­ható, bár mint majdnem minden ma­gyarországi szellemi műhelyre, ezekre is jellemző a rendies-feudális berendez­kedés, a különféle politikai erőkhöz kötődés, és a csak kapcsolati tőkével magyarázható karrierek sokasága. A kormány nagy pénzeket vont el az SZDSZ fiókintézményének tekintett 56-os Intézettől, és létrehozta a XX. Száza­di Intézetet. Az ellenintézményként lét­rehozott institúciónak kétségkívül volt létjogosultsága, mivel minden olyan kezdeményezés támogatandó, amely a nagyobb társadalmi-kulturális mobili­tást és új embereknek és szempontok­nak a tudományba való bekapcsolódá­sát jelenti. Azonban az új intézet szá­mára juttatott pénz – méretéhez és lét­számához viszonyítva – messze felül­múlta a többi kutatóműhelyeknek jutta­tott összegeket, és a kutatók kiválasz­tási rendszere sem inkább meritokratikus, és kevésbé az informalitáson ala­pul, mint a már említett intézményeké és alapítványoké. A XX. Századi Intézet így egy politikai párt saját tudományos intézetének tekinthető, amely azt cé­lozza meg, hogy új, a Fideszhez, illetve a koalícióhoz anyagilag és szemléletében is kötődő értelmiséget neveljen fel. Az intézet ilyetén központi szerep­hez juttatása anakronisztikus, hiszen azt mutatja, hogy a koalíció ideológiai alapjait a történetírásban kívánja lerak­ni, azaz (már megint) át akarják írni a történelmet. A tudományos élet új frontvonalainak kialakítása ezzel nem ért véget. A cél továbbá egy új „fekete” káderréteg megteremtése lett, ennek vált eszközévé a Pázmány Péter Katoli­kus Egyetem. Az egyházias jelszavak és az evangéliumokkal való politizálás egyébként is bevett eszközévé vált a kormányfőnek, aki a keresztény – főleg katolikus – vallásosságot próbálja saját jobboldali politikája szolgálatába állíta­ni, nyíltan implikálva ezzel, hogy a má­sik oldal nem keresztény(i), ami persze (és lehet, hogy ez a cél) a baloldali-li­berális tábor sorai összehúzódását és tagjai egyre inkábbi összezavarodását vagy hiszterizálódását okozza.

Alacsonyabb rendű ellenség”

Csakhogy ami működőképes, az még nem morális, és ami rövid távon sike­res, az (hosszú távon) sem föltétlenül célravezető. A kulturális-ideológiai kétosztatúság institucionális frontvonalai­nak megteremtése világosabb teret, de az egyéb alternatívák eltűnését jelenti. Az országos „fekete” elit kinevelése pe­dig azt a célt szolgálja, hogy a budapes­ti liberális és egyéb ellenzéki értelmi­ségtől megrettentek immár hű jobbol­dali és szintén budapesti klientúrává „osztályosuljanak”. Az ellenintézmé­nyek nem az igazságosabb társadalom és a minél nagyobb társadalmi-kulturá­lis mobilitás, hanem a már meglévő li­berális és szocialista klientúrák után a klerikális-konzervatív „fekete” klientúra megteremtését célozzák meg. Az ellen­intézet, az ellenújság (Magyar Nemzet) az ellenkönyvkiadó (Kairosz Kiadó) megalapítása, illetve kiemelt támogatá­sa a magyar szellemi élet egyébként is meglévő törésvonalait institucionalizálja, valamint a politikai táborok közt meghúzódó szakadékot még izzóbb gyűlölettel tölti ki, és a szélsőjobboldal eleddig csak marginális személyeit centrális helyzetbe hozza. Ráadásul is­mét állami pénzeket költenek rövid tá­vú politikai és pártcélokra.

A következmény az lehet, hogy fiata­lok ezrei szocializálódnak majd olyan intézményekben, amelyek az anakro­nisztikus szembenállásra és a rövid tá­vú hatalmi politikára épülve korlátoz­zák és uniformizálják a gondolkodást, és a politikai ellenfelet kulturálisan másnak, végső soron alacsonyabb ren­dű ellenségnek vizionálják. Ez már részben végbement folyamat, hiszen a magyar politikai kultúra érzelmi és „me­tafizikai” hőfoka már így is túl magas: itt minden fél magát tekinti az Abszolút Jónak és a másikat az Abszolút Rossz­nak. A már említett alapítványi rend­szer védőárkában meghúzódó ellenzé­ki értelmiség egy csoportja egységes tömbként képzeli oda a kormány politi­kája mögé a magyar társadalom nagy részét és konzervatív-autoriter társadal­mi veszélyt fest a falra, a kormányfő és csapata pedig – e vele nem szimpatizá­ló értelmiségi táborra és saját potenciális választóira gondolva – hol a Magyarok Világszövetsége ülésein mond ke­netes, a keresztény Magyarországról szóló mondatokat, hol a Vasárnapi Új­ságban válaszolgat a riporter kérdései­re, és közben „pénzzel és fegyverrel” építi ideológiai-intézményi „magánhad­seregét”. A rémképek megelevened­nek, a kölcsönös félreértések és szán­dékos rosszindulatok új formákat ölte­nek: a „nyílt társadalom” készen áll, hogy legyőzze feudo-klerikál-konzervatív-állami „ellenségeit”, és a „keresz­tény Magyarország” is harcba indul a „li­beralizmus és a kommunizmus sárká­nya” ellen.

A két dichotomikus rendszer, azaz a Karl Popper könyvében, az 1945-ben megjelent „A nyílt társadalom és ellen­ségei-ben leírt szembenállás, és – több évtizedes előzmények után – az első vi­lágháborút követően a magyarországi Tanácsköztársaság és a fehérterrort kö­vető években bevezetett „keresztény-li­berális” oppozíció nem azonosítható egymással. Az első a totalitárius társa­dalmak (így a fasizmus és a szovjet tí­pusú szocializmus) elleni szellemi küz­delem terméke, míg a másik megjele­nését háborúk, tisztogatások és gyilkos­ságok kísérték és követték. Ezenkívül a modernizáció nem is azonos szintjeit jelenítik meg. Ugyanakkor mindkettő konfliktusközpontú, így hajlamos az ellenség(kép)ek gyártására. A „vörös” és „fekete” alapítványok és intézmények, az állami segédlettel és állami „népbiz­tosok” vezetésével létrehozott új jobb­oldali ideológiai műhelyek árnyékában pedig ott él a jobb sorsra érdemes, de új ideológiai lojalitásokra, alkalmazko­dásokra nevelődő ország, amelynek kiműveltebb fői anyagilag-egzisztenciálisan is egyre kiszolgáltatottabbak, így az értelmiségi munkanélküliségtől tartva újra megtanulnak félni. Az értelmiség bizonyos csoportjaiban dúló háború­nak – a francia vagy az ausztriai minta ellenében – nincsen osztálybázisa, de most termelődnek ki azok a csoportok, amelyek saját eredetüket már ezeréves társadalmi-történeti tradícióval vagy ép­pen a felvilágosodás korától létező aufklérista ellentradícióval magyarázzák, miközben harcos ideológusaik jó­létéről komoly szervezetek vagy éppen az állam gondoskodik. Magyarország, amelyről csak hisszük, hogy nem Buda­pest, legyőzetett. Vörös város – fekete város, vörös ország, fekete ország: tel­jes a kép.

Címkék:2000-10

[popup][/popup]