Ki(k)nek a kultúrája a kultúra Izraelben?

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Ki(k)nek a kultúrája a kultúra Izraelben?

Theodor Herzl Ősújország című regényében a helyi a rab­sággal békés egyetértésben élő palesztinai zsidók – „bécsi módra” – élénk kulturális életet élnek, koncertekre, színházba járnak. A megvaló­sult cionista álom nem ilyen idilli képet mutat…

Az izraeli értelmiséget immár évtize­dek óta foglalkoztatják azok a kérdé­sek, amelyek arra irányulnak, hogy a kultúra (vagy kultúrák) mely formáját kell terjeszteni a lakosság körében, és ráadásul milyen prioritások alapján. Az ország (a számok nyelvén) sokat költ kultúrára. Csak egy példa erre: 1999-ben 9,4 millió jegyet adtak el külön­böző kulturális rendezvényekre.

Nemrégiben érdekes konferencia zaj­lott Beer Seván, amely a hangzatos Administering Creativity (Igazgatni a krea­tivitást) nevet viselte. A konferencia ap­ropóját az adta, hogy két szociológus­kutató, Elihu Katz és Hed Sela nemré­giben tette közzé az izraeli kulturális politikáról írott ún. Beracha-jelentést. Katz professzor – aki szociológiát oktat a Héber Egyetemen – mély ellentmon­dást fedezett fel az izraeli kulturális életben: „Létezik egy sajátos parado­xon, hiszen az implicite szabad művé­szi tevékenységet bürokratikus szerve­zetek igazgatják.” A Beracha-jelentés fő állítása, hogy „azok a szervek, melyek az ország kultúráját támogatják, hajla­mosak arra, hogy évről évre ugyanazo­kat az intézményeket támogassák, így minimális az esélye annak, hogy új pro­jektek is anyagi támogatásban részesül­jenek”. A jelentés azt ajánlja, hogy (földrajzilag és kulturálisan is) többféle szempontrendszert is figyelembe véve osszák szét a pénzeket.

Izraelben a művészetek mecenatúrá­ja nemzeti kötelességnek számít, hi­szen az izraeli állampolgárok háromne­gyede vesz részt egy vagy több olyan kulturális eseményen, amelyet az állam finanszíroz. A jelentés azt is leszögezi, hogy erős állami támogatás nélkül nincs olyan Izraelben működő csoport vagy kulturális vállalkozás, amely a sa­ját lábára állva lenne képes működni, így az e térre behatoló állami támoga­tás eszméjét más államok nem feltétle­nül osztják.

Martin Weyl, a jelentést szponzoráló Beracha Alapítvány elnöke szerint „nyu­gati kultúrában élünk, és a kultúra előteremtése és fogyasztása terén a nyugati országok szintjén szeretnénk már lenni, azonban elmaradunk tőlük, mert az országnak nincsenek meg a kellő anyagi eszközei”. A jelentés a to­vábbiakban azt is leszögezi, hogy a kul­túra fogyasztása az ország centrumára korlátozódik.

Létezik az Omanut La’Am (Művészet a népnek) nevet viselő szervezet, mely megpróbál megbirkózni a problémával. Ezt a szerveződést is részben az állam, azaz a Tudományos, Kulturális és Sport­minisztérium támogatja. A szerveződést az utóbbi időkben sok kritika érte, a bí­rálók szerint nem tesz meg mindent ere­deti feladatának teljesítéséért, azaz a kultúrának a különféle periférikus helye­ken történő elterjesztéséért, és azért, hogy mindenhol a kellő kulturális válasz­tékot kaphassák meg az emberek. Ez megváltozott, mondta a szervezet igaz­gatója, Elazar Strum: „Nem erőszakol­juk rá senkire a kultúrát – állítja. – A he­lyi tanácsok döntik el, hogy mit akarnak látni.” A kritikusok szerint ez is problé­más, mert ezek a szervek a populárisát, és nem a művészileg kiemelkedőt támo­gatják, így ez is a kulturális mainstream fenntartásának kedvez.

Továbbra is problémás, hogy ki mondja meg egy műalkotásról, milyen szempontok szerint minősül kiválónak. Izraelben ez jogi kérdés is, hiszen más országoktól eltérően az Izraeli Legfelsőbb Bíróságon három művészeti csoport, a Bet Lessin Színház, a jeruzsálemi Camerata Orchestra és a Rison Lecion Orchestra is beperelte a kulturális tárcát, mondván, hogy keve­sebb pénzt kaptak annál, mint ami a 2000-es büdzsében eredetileg szere­pelt. Mind a három társulat azt követeli, hogy a minisztérium tegye világossá, hogy ki és milyen alapon részesedik álla­mi támogatásban. A minisztérium főigaz­gatója, Nachman Saj szerint a Legfelsőbb Bíróság tudja, hogy „szinte lehe­tetlen tiszta kritérium alapján dolgozni”.

A támogatás kérdését tovább bonyo­lítja, hogy Izraelben az elmúlt években megjelent a „multikulturalizmus” jel­szava. Többen úgy vélik, hogy az izrae­li „olvasztótégely” az askenázi kulturá­lis elit találmánya, és célja, hogy telje­sen lehetetlenné tegye más zsidó cso­portok kultúráját. A keleti zsidók és az arabok úgy érezték, hogy etnikai örök­ségüket szisztematikusan mellőzik és/vagy elnyomják. Senki sem vitatja azt, hogy a domináns kultúra Izraelben a nyugati, s hogy hosszú éveken ke­resztül ezt a fajta kultúrát támogatta az állam. Sok keleti zsidó művész úgy tart­ja, hogy a kultúrkormányzat hivatalno­kai érzéketlenek a keleti esztétikum iránt, ezért nem is képesek arra, hogy megítéljék e művészet minőségét. Katz szerint ez is szélsőséges vélemény, mármint az „hogy te nem ítélhetsz meg minket”. De nemcsak a keletiekkel van baj, az oroszok és a vallásos művészek is úgy érzik, hogy az állam nem kellőképpen támogatja őket.

A Beracha-jelentés szerint egyébként az izraeli társadalom – általában – nyu­gati ízlésvilággal rendelkezik, de a kele­ti zsidó értelmiségieknek ama vádjával, hogy kultúrájuk alultámogatott, a leg­több izraeli is egyetért.

Az izraeliek többsége tehát nyugati társadalomban akar élni, de az a véle­ménye, hogy a keleti kultúrán esett sé­relmet jóvá kell tenni. „Az emberek nem veszik észre – mondja Katz -, hogy kulturális törés kizárólag a zené­ben létezik. A nyugati kánon szerinti (komoly)zenét askenáziak adják elő és hallgatják, és ez a nem is változik meg. Ez azonban nem érvényes a színház, a tánc vagy a film területén. Itt mind a művészek, mind a hallgatóság vegyes.”

Egyfajta blokkosodás már megindult: a keletieken kívül az ultraortodoxok, az etióp és az orosz bevándorlók is saját kulturális univerzumukat építik. Katz szerint „A multikulturalizmus a művé­szetekben akkor gyönyörű, ha a hallga­tóság, melyre számítasz, nemcsak a sa­ját csoportod, mert ha nem így van, ak­kor az már gettósodás”. Az igazság az – a Beracha-jelentés szerint -, hogy a ke­leti és más etnikai csoportok nem sok pályázatot adnak be a kulturális tárcá­nak. Az egyetlen kivétel a nagyon nép­szerű Andalúziai Zenekar, amely csak nagyon nehezen tudta magát teljes jogú zenekarként elismertetni, és sok idejé­be telt, amíg sikerült pénzügyi támoga­tást kapnia. A konferencián részt vett a zenekar művészeti igazgatója és karmestere, Avi Amsaleg, s mély keserű­ségét fejezte ki: „A vezető elit dönt min­denről, a pénzügyi támogatás szétosztá­sának kritériumát azok határozzák meg, akik hisznek ebben az ’olvasztótégely’ teóriában.” Joszi Jona, a negevi Ben Gurion Egyetem oktatója a keleti ta­pasztalatokról beszélt: „Az állam min­denkit asszimilálni próbált. Némely izra­eli csoport teljesen elidegenedettnek érzi magát, és nemcsak kulturálisan. Őket nem csupán semmibe vették, de el is nyomták. Tisztelem azokat, akik szegregálni akarják magukat kulturáli­san, ámbár magam ezt nem tenném.”

Nemcsak a keleti zsidók elégedetle­nek: Lutfy Mashour, az arab nyelvű A-Sinara nevű lap szerkesztője mondta a konferencián: „Nemcsak a földünket, hanem a kultúránkat is elrabolták.” Amsaleghez fordulva ezt mondta: „Híreim vannak számodra. Andalúziái zenéd arab zene. Vedd el a humuszunkat, de hagyd meg nekünk a kultúránkat.” Mashour azt állította, hogy bár az arab la­kosság az ország lakosságának 23%-át teszi ki, „az izraeli arab kultúra annyira el van nyomva, hogy nemcsak az arab nyelvben való jártasság csökkent, hanem arab zenét sem hallani, sem előad­ni nem lehet”. „Tanultuk a nagy héber költőket, de nem az arab írókat, és az izraeli televíziót nézve semmi sem mu­tatja, hogy létezünk, s hogy van kultú­ránk, egyáltalán, olyan, mintha nem is léteznénk.” Erre válaszul Matan Vilnaj, a Tudományos, Kulturális és Sportmi­nisztérium vezetője később kijelentet­te, hogy minisztériuma „most készíti elő azt a kiterjedt tervét, amely az arab kul­túra segítésére irányul”.

Danny Guttwein, aki a haifai egyete­men modem zsidó történelmet tanít, mást mond: „A multikulturalizmus csak politikai szlogen… Az ’olvasztótégely’ nem ideológia, hanem annak leírására szolgál, ami történik minden olyan or­szágban, ahol bevándorlók vannak: megérkeznek és kulturálisan is befo­gadják őket. A cionista mozgalom célja az volt, hogy a zsidó népet Tel-Avivban és Haifán szervezze újjá. Ez volt az új kultúra, azaz hogy miként modernizál­ják ezt a társadalmat, ezért olyan erős a nyugati hatás. Az izraeli kultúra leg­alább olyan idegen a lengyel askenázi zsidók, mint a keletiek számára.” Gutt­wein szerint a „multikulturális” vita való­jában az egyenlőségről és az osztálykü­lönbségekről szól. „A központ kultúrája egész egyszerűen nem ér el a perifériá­ra. A szegényebbek nem tudnak jegye­ket vásárolni. így amikor az izraeli kultú­ra legjava nem éri el a perifériát, fennáll az a lehetőség, hogy ezek az emberek meg fogják tagadni ezt a kultúrát.”

Motti Avisror, jerohami polgármes­ter szerint „a kultúra a gazdagoké, telje­sen mindegy, hogyan osztják ezt szét”.

Nachman Saj szerint minisztériuma éppen most birkózik azokkal a felada­tokkal, melyeket a kultúra szabad ter­jesztése jelent, és a konferencia meg­rendezésének is ez volt a fő célja. Tárcája credóját így foglalta össze: „Képes­nek kell lenni a világ kultúrájának élve­zetére és az ebben való részvételre. Rá­adásul ez minden embert megillető jog. A mi kötelességünk, hogy ellássuk az izraelieket – akárhol vannak is – ugyanazon minőségű és mennyiségű kultúrával.”

A The Jerusalem Post cikke nyomán írta

Novák Attila

Címkék:2000-09

[popup][/popup]