Közösség és vezetője

Közösség és vezetője

Április utolsó napjaiban a magyar ATV televízió nézői Zoltai Gusztávot, a hitközség nagyhatalmú ügyvezető igazgatóját láthatták, amint a Mónus Áron1 elleni perben, a kedvezőtlen ítélet elleni tiltakozásul öntapadós sárga csillagot tűzött a mellére. Az ilyen bátor és öntudatos kiállás lát­tán a szemlélő csodálkozhat: vajon súlyosabb politikai ügyekben miért hallgat a hitközség?

Az életüktől vagy szabadságuktól megfosztott (értsd: munkaszolgálatra hurcolt, deportált és a legtöbb esetben meggyilkolt) zsidók után megítélt harmincezer forint kifizetését követően a miniszterelnök lezártnak nevezi a kér­dést. A hitközség vezetői, egy nem túl eredményes tiltakozó kampány után, belenyugodni látszanak a döntésbe – ezzel ellentétes információink leg­alábbis nincsenek. Ezenközben a stockholmi holocaustkonferencián a kancelláriaminiszter arról beszél ün­nepélyes hangon, hogy a magyar kor­mány mindent megtesz az egykori üldö­zöttekért. A hitközség vezetői erre sem reagálnak, sőt – a hírek szerint – az ügy­vezető (némi ital társaságában) kelle­mesen cseveg a konferencián az emlí­tett miniszterrel. A miniszterelnök kije­lenti, hogy a nemzet emelt fővel léphet a következő évezredbe, lelkiismeretét nem terhelik jóvá nem tett vétkek – a hitközségi vezetés (amely a külvilág fe­lé az egész magyar zsidóságot képvise­li) mindezt szó nélkül hagyja, miközben tagság és vezetés a belső nyilvánosság fórumain nem szűnő keserűséggel em­legetik a magyar lakosság cinkos néma­ságát a deportálások hónapjaiban. Más alkalommal viszont a zsidóság világi ve­zetői részt vesznek a szélsőjobb elleni tüntetésen – a Parlament előtt, amely helyszínt a szervezők nyilván célzato­san választották. Ezzel nagyjából egy időben a hitközség folyóiratának, a Re­ménynek harmadik száma miniszterek­kel és más kormányférfiakkal közöl protokollinterjúkat. Ez év május 10-én a hitközség képviselői kemény hangú nyilatkozatban szólítják föl a kormányt: határolódjon el a vészkorszak bűneit fölelevenítő magatartástól. Ki érti ezt az ellentmondásos magatartást?

*

A mai magyarországi zsidó közösség (elsősorban pedig annak vezetői) politi­kai magatartását két mélyen bevéső­dött reflex determinálja: az antiszemi­tizmus elleni küzdelem és a hatalom iránti lojalitás. Mindkettő a modem kor hajnalától kíséri a magyar zsidóságot, amely 1867 után a hatalom áldásával lépett a beilleszkedés útjára, gyarapo­dott, modernizálódott és asszimiláló­dott. Az aranykorban a két reflex kiegé­szítette egymást: a zsidók a jóindulatú államhatalom iránti lojalitásukat han­goztatva küzdöttek ádáz haraggal az őket jogaikból, vagyonukból és ma­gyarságukból kilökni igyekvő antiszemi­tizmussal szemben. 1919 után a képlet megváltozott: az államhatalom lett anti­szemita. A hivatalos zsidóság képvise­lői ekkor úgy igyekeztek föloldani a két reflex közti kibékíthetetlen ellentétet, hogy lojalitásukat a végsőkig hangoztat­va próbálták kifogni a szelet az antisze­miták vitorlájából. E politika csődje után, 1949 és 1989 között a maradék zsidóság hivatalos vezetői azt hangoz­tatták: feltétlen lojalitásuk alapja az ál­lamhatalom következetes szembenállá­sa az antiszemitizmussal. Miután 1989-ben e politika hazug volta is nyilvánva­lóvá vált (az államhatalom nemcsak az antiszemitizmust nem tűrte, hanem az önálló zsidó életet sem), a hivatalos zsi­dóság kincstári ideológia nélkül maradt. Az államhatalom most először nem pró­bált ilyet a társadalomra kényszeríteni: megnyílt az eszmék szabad piaca.

A magyar zsidóság körében 1989 után először a cionizmus tűnt nyerőnek, mely­nek alapvető üzenete az, hogy a zsidók helye saját országukban van, mert tartó­san nem számíthatnak a befogadó társa­dalomra, így természetesen az államha­talomra sem, éppen annak javíthatatlan antiszemitizmusa miatt. Az eddig meg­szokott politikai reflexet az Izraelből ér­kező sliachok2 megpróbálták a feje tete­jére állítani, Magyarország helyett Izraelt javasolván a lojalitás tárgyául. Ezzel való­ban sikerült a magyar zsidó politikai ma­gatartásmintákat jól összezavarni. Zava­ros szónoklatok, nyilatkozatok időszaka volt ez: az újjáéledő antiszemitizmus el­lenében rabbik és hitközségi vezetők nem a közösség saját erejével, hanem Iz­raelt pajzsként maguk előtt tartva próbál­tak védekezni. A zsidó állam létéből igye­keztek erőt meríteni, ha már a saját kö­zösségükből nem tudtak. Ám 1995 után a cionizmus fokozatosan megszűnt egye­duralkodó ideológia lenni a zsidó világ­ban. Jelenleg épp az ultraortodoxia van felszálló ágban, amelyre a magyar zsidók túlnyomó többsége nem vevő. Ebben az – ideológiailag ugyan nem légüres, de ritkás – térben kellene az új politikai maga­tartásmintákat kialakítani. Az antiszemi­tizmussal való szembenállás továbbra is egyértelmű, ám az államhatalommal szemben tanúsítandó magatartásnak a feltétlen lojalitáson kívül nincsenek min­tái – Magyarországon sosem volt még nyugati típusú demokrácia. Biztos külső kapaszkodó híján így a lojalitás bevéső­dött reflexei, a pillanat szülte felháboro­dások, valamint érdekek, hatalmi játé­kok határozzák meg, hogy a honi zsidó­ság vezetői miként viszonyulnak a hata­lomhoz, mit mondanak a nyilvánosság előtt, miként reagálnak az antiszemita megnyilvánulásokra. Mint a vitorlás hajó, melyet hol erre, hol arra rángatnak a sze­lek, mert a kormányos – nem tudván, mi­lyen irányba haladjanak – nem kormá­nyoz, csak arra ügyel, hogy a hajó fel ne boruljon.

Nézzük meg ezt a mechanizmust kö­zelebbről.

*

A rendszerváltás esztendeiben ötlet­ként fölmerült össz-zsidó koordinációs szerv soha nem valósult meg: egy-két nem túlságosan komoly tanácskozás té­mája volt csupán. A rendszerváltás elültével a magyar zsidóság képviselete a hit­községre szállt vissza. A többi zsidó szer­vezet nem rúgott és nem rúg labdába – leginkább azért nem, mert nem áll mö­göttük semmiféle tömeg, amely komoly nyomást gyakorolna vezetőikre, bármi­lyen közéleti kérdésről legyen is szó.

Az egyesületek, szervezetek, klubok ugyanazt a pár száz embert vonzzák, akik körbe-körbe forognak a különböző rendezvényeken, ahol inkább a vonzó programok iránt érdeklődnek, és nem közéleti kérdésekben akarják hallatni a véleményüket. Ekképp a szervezetek vezetőségének egy-két ambiciózusabb tag­ja próbál valami közéleti szerepet játsza­ni, de társadalmi munkások lévén nem, kelhetnek versenyre a hitközséggel idő, energia, pénz és kapcsolatok terén.

A hitközség mint a hajdanvolt nagy hírű magyar zsidóság jogutódja, meg­kapta azt a vagyont, amit a kárpótlás során az állam a zsidóságnak vissza­adott, és övé lett a politikai képviselet joga is – nem volt senki, aki képes lett volna ennek akár egy csekély részét is elragadni tőlük -, miközben a nyolc­vanezer fősre becsült magyar zsidóság­ból jó, ha ötezer, túlnyomórészt idős tagot mondhat a magáénak. A többi zsi­dó szervezet tagsága viszont (egyen­ként) jó, ha pár száz főre tehető.

A hitközségi tagság azonban éppúgy – vagy még inkább – híján van minden közéleti kezdeményezésnek, dinamiz­musnak, mint a többi zsidó társadalmi szervezet. Túlnyomórészt idős tagjai számára az antiszemitizmus az egyet­len létező közéleti kérdés, amelyet a vezetés természetesen meglovagol – annál is inkább, mert egyedül ezen az ideológiai területen mozog otthonosan. Ami a többi zsidó belügyet illeti, közös­ségünkben az egyszerű nép legfeljebb a jus murmurandi jogával él, amit a ve­zetőség nem bán. Az emberek szitko­zódnak, hogy a pénzükért mennyire nem gondozzák szeretteik sírját a teme­tőben, de a sok morgásból nem születik politikai nyomásra képes közhangulat. Mindenkinek megvan a véleménye a hit­községi lapról, de a gúnyos megjegyzé­sekből és leszólásokból nem születik közvélemény. (Az Új Élet 2000. április 1-jei vezércikkében az ügyvezető igaz­gatóról írott primitív, a hatvanas évek stílusában fogalmazott zengzeteket sen­ki nem kifogásolta nyilvánosan sem az áprilisi közgyűlésen, sem máshol.)

Komolyan tájékozódni és ennek alapján érett véleményt formálni; azt a templomkörzetekben, illetve a vidéki közösségekben megvitatni; tisztújítás­kor a küldötteket értelmes követutasítással ellátni; a közgyűlésen véleményformáló és nyomásgyakorló csoportba szerveződni – mindez meghaladja a hit­községi tagság képességeit, akik között számos intelligens, tevékeny ember ta­lálható, miközben maga a közösség egésze politikai téren infantilis. Az éret­ len, magát megszervezni nem tudó, az autoriter hatalmat tudomásul vevő kö­zösség jellegzetes megnyilvánulása a morgás: egy-két felháborodott hozzá­szólásra futja a közgyűlésen, amit az in­formációkat monopolizáló vezetés könnyedén leszerel.

A vezetés azonban maga sem egysé­ges blokk. A szűk körű irányító testüle­ten belül szinte egyeduralkodó helyzet­ben van az ügyvezető igazgató, aki a hitközség adminisztratív gépezetét oly mértékben uralja, hogy ahhoz az ő tud­tán kívül senki nem férhet hozzá. Mivel így képes az információk monopolizálására, rajta kívül gyakorlatilag senki nincs döntéshozó helyzetben. Vonatko­zik ez mindenekelőtt a hitközség gaz­dasági ügyei fölötti szinte hézagmentes uralomra. Ami azonban szempontunk­ból fontosabb, az ügyvezető igazgató visszaszerezni látszik dominanciáját közösségünk reprezentációjában is: a külvilág felé egyre inkább ő képviseli a magyar zsidóságot. (Egy évvel ezelőtt még a Mazsihisz elnöke és az országos főrabbi találkozott a miniszterelnök­kel.) Az ő hozzászólásáról olvashatunk a magyar sajtóban (Brüsszel), ő képvi­seli a magyar zsidóságot a New York-i magyar holocaust-emlékülésen (lásd az Új Élet említett cikkét) és a stockholmi holocaustkonferencián. Ha folynak a kormánnyal bármiféle háttértárgyalá­sok a kárpótlás ügyében, ő alighanem abban is megkerülhetetlen.3

Mindez igen súlyos következtetések­hez vezet: a magyar zsidóság politikai képviseletét egyedül ellátó hitközség vezetése egyetlen ember kezében van, akinek a hatalom megtartásán, kelle­mes élvezetén és önmaga időnkénti ünnepeltetésén kívül nemigen van más ambíciója. (Mindez paradox módon ga­ranciája is valamiféle folyamatosság­nak: akinek nincsenek nagy megváltó ideái, az nem forgatja föl fenekestül az intézményrendszert, hanem hagyja, hogy a dolgok a maguk csendes medré­ben folyjanak tova. Az ilyen ember csak akkor kerül nehéz helyzetbe, ha a dolgok változnak meg körülötte.)

„One man show” – ahogy működését többen jellemezték. Teljesen ideológiamentes, pragmatikus ember, aki magá­évá teszi az új jelszavakat, nem utasítja el az új kezdeményezéseket (zsidó kul­turális hét, tudományos konferencia), látszólag pártolja az új demokratikus formákat – feltéve, hogy ez nem érinti a lényeget, az apparátus fölötti egyszemé­lyi ellenőrzést. Látszólag például lelkes híve a nyilvánosságnak, valójában azon­ban – mint az elmúlt évek tapasztalatai bizonyították – blokkolja a lényegi infor­mációk nyilvánosságra hozatalát. (Lásd: pályázat kiírása a Dohány utcai zsinagó­ga felújítása és az iskolaépítés ügyében, amikor senki nem tudhatta meg, hogy a megbízást elnyert kivitelezőn kívül ki pályázott még; a hitközségre hagyomá­nyozott ingatlanok ügye, melynek során nem sikerült kideríteni, hogy az örökha­gyók rendelkezései teljesültek-e; a Koz­ma utcai temető rendezése kapcsán ha­mis számlákra kifizetett tizenkétmillió forint, mikor is nem sikerült megtudni, kihez került az említett összeg.) A mű­ködését kísérő bel- és külföldi bírálatok ellensúlyozására időnként – csodák cso­dája – meleg hangú méltatások jelen­nek meg róla az Új Életben vagy az izra­eli magyar nyelvű sajtóban. („Tagadha­tatlan, a legnagyobb érdeklődés előzte meg hozzászólását… nagyszerű képvi­selője ő annak a politikának…”)4 Ma pe­dig valaki (nagy ritkán) lényegi kezde­ményezéssel áll elő, a hatalomgyakor­lás demokratizálására vagy az információmonopólium megszűntetésére tesz kísérletet, azt az olajozottan működő apparátus és a közgyűlési szavazógépe­zet egykettőre leszorítja a pályáról – az üv. ig.-nak meg sem kell szólalnia. (Lásd Olti Ferenc kezdeményezését a legutóbbi közgyűlésen a gazdálkodás átvilágítására.) Ekképp sikerül a hata­lomtól távol tartani a szélesebb látókö­rű, kezdeményező embereket – ha ilye­nek nagy ritkán felbukkannak a hitköz­ség környékén. Kiszorításuk után az üv. ig. lankadatlan szorgalma, tettereje is­mét a régi fényében ragyoghat.

Az alárendeltségébe tartozókon egy idő múlva kiütköznek a hitközségi jel­lemvonások. Komoly értelmiségi híré­ben álló emberek furcsa metamorfózi­son mennek keresztül: barátságosan megígérnek mindent, ígéretüket nem teljesítik, aztán mosolyognak és mellé­beszélnek. Az intézményi logika foglyai ők: a gondjaikra bízott részleg nem egyedül meghirdetett célját szolgálja, hanem időről időre hatalmi játékok tár­gyává válik. Ez az intézményi logika lát­szik maga alá gyűrni a Remény című fo­lyóiratot, amely a hitközség kulturális ér­zékenységét és igényességét volt hiva­tott bizonyítani: az első két számban kö­zölt színvonalas, érdekes írások a har­madik számban nagyobbrészt átadták a helyüket a mindenféle hivatalosságok­kal, hitközségi cimborákkal készített ali­bi-interjúknak. A hitközség területére té­vedt értelmiségi hamar megérti, hogy mozgásterét a felsőség alakítja, ami el­len nem sokat tehet. Ha épp nincs rá szüksége a vezetésnek, végezheti a dol­gát, nem sokat törődnek vele, ha viszont úgy adódik, végre kell hajtani a paran­csot: a Remény bensőséges interjút kö­zöl a hamis számlák kapcsán vádak ke­reszttüzébe került temetőigazgatóval; az Új Élet pedig éppen nem közli Randolph L. Braham professzornak a kan­celláriaminiszter apologetikus stockhol­mi beszédére válaszul írt tiltakozó leve­lét, miután hírek szerint az ügyvezető igazgató Stockholmban együtt kvaterkázott az említett miniszterrel. (Ezzel a gesztussal talán egy kicsit több elisme­rést akar kicsikarni az őt nemigen szívle­lő kormánytól.) Az értelmiségi minden­nek láttán vagy továbbáll, vagy az elő­nyök fejében beletörődik a kiszolgálta­tottságba, és elkezdi azt magyarázgatni.

A one man show sztárja mellett más­nak nem sok esélye van a magyar zsi­dóság politikai képviseletére. Az infor­mációmonopólium miatt a Bzsh és a Mazsihisz elnökei nem rúgnak mellette labdába. Eddigi kísérleteik a helyzet megváltoztatására nem hoztak ered­ményt. A magyar közvélemény által is elismert országos főrabbi fáradt, idős ember, akinek nem ambíciója az érde­mi politizálás, csupán annak fényes külsőségeit kedveli: a tekintélyes tudósnak, a zsidó szellemiség képviselő­jének kijáró hírnevet és megbecsülést.

A nemzetközi zsidó szervezetekkel (WJRO) és a kormánnyal folytatott kár­pótlási tárgyalásokról nem sok szivárog ki, nem lehet tudni, hogy milyen kölcsö­nös ígéretek vagy fenyegetések nyomán állapodtak meg egymással a felek, az el­ért kompromisszum sok avagy kevés, az adott körülmények között elérhető legtöbbet sikerült kicsikarni, avagy ép­pen jóval eredményesebben is zárulhat­tak volna a különböző kárpótlási ügyek.5 A hitközségi vezetés ügyvitele nem átlátható, sem a szó szoros, sem tágabb értelemben. Nem tudható példá­ul (és a politikailag infantilis tagság nem is tudakozódik), hogy a harmincezer fo­rint kifizetésével lezártnak minősített kárpótlás ügyében milyen válaszlépése­ket tervez a hitközségi vezetés, tervez-e egyáltalán valamit. Ebben a közegben valósággal idegen test a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (MAZSÖK) és annak agilis irodavezetője, aki a kárpótlással kapcsolatos legújabb infor­mációkat az interneten is közzéteszi. Ez a helyzet aligha véletlen: a Mazsök nem áll a hitközségi vezetés kizárólagos irányítása alatt.

*

A hatalom e működési mechanizmu­sát kell szem előtt tartani, ha a nyilvános­ság terein mutatkozó szembetűnő kon­cepciótlanság okait kutatjuk. Ebben a fe­lállásban egy barátságtalan gesztus a ha­talom részéről (például diplomatikus, de egyértelműen kifejezett tartózkodás az ügyvezető igazgató személye iránt) ele­gendő lehet a csatlakozásra az antifasisz­ta tüntetéshez. Egy barátságos csevely egy kormányférfiúval viszont elegendő lehet egy kormányt bíráló cikk letiltásá­hoz. A gyűlölködő antiszemita, ám sem­milyen kormánytámogatást nem élvező Mónus Áronnal szemben remek húzás kitűzni a sárga csillagot: az öntudatos, bátor kiállás bizonysága ez, ugyanakkor semmilyen komoly kapcsolatot nem ve­szélyeztet. Ha Magyarországra érkezik az American Jewish Committee befolyásos képviselője, az ő biztonságot adó jelen­létében nem árt kissé megszuttyongatni a magyar kormányt, egyértelmű elhatáro­lódást követelve a szélsőjobbtól.

Természetesen nem mindig efemer személyes sérelmek keresendők a mai magyar zsidó politikacsinálás hátteré­ben – meglehet, hogy a fenti néhány példa inkább kivétel, mint szabály. Ha azonban ilyesmi előfordulhat, és a za­varos, ellentmondásos politizálásra senki nem kér magyarázatot, akkor ez a hitközségi tagság szellemi renyheségének, ideológiai irányvesztettségének, infantilizmusának bizonyítéka. Ha nincs külső kényszer, érvényes a klasszikus tétel: minden közösségnek olyan veze­tője van, amilyet megérdemel.

Gadó János

1. Az említett személy A nagy összeesküvés, avagy a nietzschei birodalom című könyvével vált hírhedtté. Ebben azt állította, hogy a ho­locaustot valójában a zsidók csinálták, Hitler a gazdag amerikai zsidók bábja volt. Mónus egy Új Életben megjelent, sértőnek vélt cikk miatt perelte a hitközséget.

2. Sliach: a diaszpórában élő zsidó fiatalok ci­onista nevelésével foglalkozó izraeli küldött.

3. Az Új Élet május 15-i számában megjelent, szervezeti demokratizálást sürgető hozzászólás (Schweitzer Gábor: Új hitközségi alkotmányt) arról tanúskodik, hogy ezzel a helyzettel mások is elégedetlenek a hitközségen belül.

4. Új Élet, 2000. április 1.

5 Lásd az Olti Ferenc Mazsihisz-alelnökkel ké­szített interjút a Szombat májusi számában.