Egy nép – egy sorozás?

Írta: g.j. - Rovat: Archívum

Egy nép – egy sorozás?

Ehud Barak, volt vezérkari főnök, a Munkapárt első számú embere ez év májusában törvényjavaslatot terjesztett a Kneszet elé, mely gyakorlatilag megszüntetné az eddigi izraeli gyakorlatot: a jesivákban tanuló növendékek mentességét a katonai szolgálat alól.

A mentesség intézménye egyidős Iz­rael állammal: a függetlenséget kikiáltó miniszterelnök, Ben Gurion állapodott meg annak idején az ország vallási ve­zetőivel: nem hívják be a hadseregbe azt a néhányszáz bóhert, akik a nácik által szinte maradéktalanul kiirtott ke­let-európai ortodox zsidóság hagyomá­nyát kívánták folytatni illetve újraélesz­teni. Az életüket a Tóra és a Talmud ta­nulásának szentelő harédik azóta véghezvitték a csodát: három nemzedéknyi idő alatt nemhogy föltámadt hamva­iból a héderek és jesivák már kipusz­tultnak hitt világa, hanem rég nem lá­tott virágzásnak indult. Immár több százezren vannak, akik ezt az életmó­dot követik, arányuk a szekuláris izrae­liek rovására gyorsan nő és országos léptékkel mérve már a tíz százalék felé közelít. Hitük szerint a zsidóság életé­nek középpontjában a Tóra áll, ezért Iz­rael Állam iránti elkötelezettségük nem erős, inkább pragmatikus: közéleti részvételük fő célja, hogy intézménye­iknek minél több állami támogatást harcoljanak ki és terjesszék a társada­lomban a hitük szerint egyedül helyes életfelfogást. Míg 1948-ban 700 jesivabóhert érintett a mentesség, 1998-ban ez a szám már elérte a 29 ezret.

A jelenlegi gyakorlat az, hogy a hon­védelmi miniszter felmentést ad min­den olyan jesivában tanuló fiatalnak, aki kijelenti, hogy az ő foglalkozása a Tóra. Ehud Barak törvényjavaslata az évi átlag 2800 ilyen esetet 700-ra csök­kentené. A fenti kontingensbe csak a legkiválóbb jesivanövendékek férné­nek bele, személyükre pedig a jesivák vezetői tennének javaslatot.

A törvényjavaslat támogatói az állam­polgári egyenlőség elvén túl a javasolt új rendszer más előnyeire is rámutat­nak: a jelenlegi általános mentesség a harédi közösség gazdasági fejlődésé­nek is akadálya, hiszen kizárólag a jesi­vák növendékeire érvényes. A harédi közösség fiatalabb tagjai ezért munkát sem vállalhatnak, hiszen a sorozás ha­tálya abban a pillanatban kiterjedne rá­juk is. Ezért sok olyan fiatal is a jesivák­ban „dekkol”, akik egyébként más terü­leten sokkal jobban megállnák a helyü­ket – és esetleg meg is állják, mert fe­ketén dolgoznak. Egyes becslések sze­rint a jesivanövendékek húsz százaléka ilyen „lógós”.

A nem harédi izraeliek (beleértve a mélyen hívő vallásos cionistákat is) egyre növekvő ingerültséggel tekinte­nek a kivételezettekre, és nemcsak a katonai mentesség miatt. Ezelőtt két évtizeddel a harédik még nem szóltak bele komolyan az izraeli közélet dolga­iba, a „partvonalról nézték” az esemé­nyeket. Mostanra azonban szemükre hányják, hogy egyre erősebben hallat­ják hangjukat az izraeli politikában, tá­mogatásuk fejében pártjaik (a szefárdiakat tömörítő Sasz és az askenázi Egye­sült Tóra Zsidóság) egyre nagyobb sze­letet hasítanak ki a költségvetésből, ra­gaszkodnak monopóliumukhoz a „ki a zsidó” kérdés eldöntésében és egyre militánsabban igyekeznek életmódju­kat és felfogásukat terjeszteni: az izrae­li demokrácia adta előnyökkel élnek te­hát, miközben nem hajlandók az izrae­li polgárként rájuk háruló kötelezettsé­geket vállalni.

Ráadásul szavazataikkal beleszólnak a külpolitikába is, aminek következmé­nyeit nem viselik. A rabbijaik szavát feltétel nélkül követő harédik egyértel­műen a jobboldalra szavaznak, arra a pártra, amely keményebb vonalat kö­vet az arabokkal való békekötés dolgá­ban és ennek következtében erőseb­ben kell támaszkodnia a hadseregre (jelenleg épp Dél-Libanonban). „Ha a jobboldalra szavaztatok, fizessétek meg az árát, ne bújjatok ki a katona­ság alól!” – vágják most a harédik fejé­hez a baloldalon, noha világos, hogy a fekete ruhájuk miatt pingvineknek csú­folt ultra-ortodoxok számára a külpoli­tika harmadrangú ügy: ők azért voksol­nak a jobboldalra, mert a szekuláris baloldalra szavazni számukra nyilván­való képtelenség.

Ehud Barak, a hadsereg egykori ve­zérkari főnökeként nyilván tisztában van a kérdés igen összetett voltával. Utódja a vezérkar élén, (az azóta szin­tén nyugalomba vonult) Amnon Sahak tábornok jelezte is: a hadsereg nincs fölkészülve arra, hogy a jesivák növen­dékeit fogadja. A bóherek szemében is kósernek számító étkezés gondjának megoldása, a nemek szigorú elválasztá­sa, az ünnepek szigorú megtartása, a napi imaidő biztosítása mind olyan feladat, ami a hadsereg egész rendszeré­nek átalakítását követelné meg.

A Kneszet-beli szavazás során a ja­vaslat elbukott, nem támogatták azt az ellenzéki padsorokban ülő arab képvi­selők (nekik nem szívügyük az izraeli hadsereg erősítése, és egyébként is joggal tarthatnak attól, hogy az egyenlő állampolgári jogok nevében a szintén mentességet élvező izraeli arabok soro­zását is követelheti valaki). De nem tá­mogatták azok a kormánypártok sem, melyekre pedig a baloldal számíthatott volna: a hadseregben egyre nagyobb szerepet játszó, a védelem irányában nagyon elkötelezett vallásos cionisták, valamint az orosz bevándorlók pártja, noha az utóbbi híveinek épp eléggé meggyűlt a baja a harédikkel. Józan ésszel azonban nem is lehetett elvárni ezt a támogatást: ha az izraeli parla­ment eltörli, vagy legalábbis radikálisan megnyirbálja a harédik mentességét, az érintett két párt abban a pillanatban megbuktatja a koalíciót.

Az ügy fontosságát észlelvén Netanjahu kormányfő úgy döntött: kormánybi­zottságot állít fel a kérdés tanulmányo­zására. A bizottság azonban rövid életű volt: az Egyesült Tóra Zsidóság (a ha­szid és „litván” ultra-ortodoxok pártja) már ennek hallatán is a koalíció meg­buktatásával fenyegetőzött, ezért fel kellett oszlatni.

Címkék:1998-10

[popup][/popup]