New York, Cordoba, Dnyepropetrovszk – Zsidó média a centrumban és a periférián. –

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

New York, Cordoba, Dnyepropetrovszk Zsidó média a centrumban és a periférián

A Cionista Világszervezet és az izra­eli kormány vendégeként kétévente mintegy százötven zsidó újságíró jön össze a világ minden tájáról, hogy első kézből ismerje meg az iz­raeli valóságot. Elindulásom előtt még azt hittem, hogy maga a zsidó média lesz a tanácskozás témája, de az elegáns programfüzetet átolvas­ván megértettem: nem erről van szó. Az előadások és kirándulások döntő többsége a zsidó állam különböző arcait mutatta meg; a vendégek saját magukról csak egy félnapos ülés­szak keretében hallhattak és beszél­hettek. Mindez persze érthető: ha Iz­rael a szervező, ha ő áldoz komoly összegeket a találkozóra, akkor a program is az izraeli felfogást tükrö­zi – és ez sok mindent elmond arról, hol van a zsidó világ mai központja. Az alábbiakban mégis a diaszpóra médiája lesz a téma.

Péntek este van, a zsidó újságírók a sabati vacsoránál ülnek lakhelyükön, a Holiday Inn szállodában. Már túl vagyunk a péntek esti istentiszteleten, ahol igen kevés kollégát láttam. (Alig egy-két kipás fő található az egész társaságban, a val­lás ebben a közegben marginális ügy.) Az újságírók nyelvek szerint csoporto­sulnak. A spanyol asztalnál harmincán ülnek Latin-Amerika legkülönbözőbb or­szágaiból, az orosz társaságban a volt Szovjetunió utódállamaiból huszonhe­ten, az angolajkúak körében mintegy negyvenen. Van még egy hatfős francia társaság, akik szerény létszámukhoz ké­pest igen sokat szerepelnek és vagy hu­szonöt izraeli, akik a szervezőbizottság­ban tevékenykednek vagy külföldi lapok izraeli tudósítói. A fennmaradó mintegy huszonöt főnyi törmelék társaság (své­dek, magyarok, olaszok, csehek, stb.) többsége az angolt beszéli, de ha estén­ként nem fémek oda az angol asztalok egyikéhez, akkor többnyire kukán ülnek a temperamentumos spanyolok vagy az izgága oroszok között.

Az öt csoport nyelve egyben a konfe­rencia öt hivatalos nyelve is. Akinek jó­ sorsa ezek egyikét anyanyelvként adta, azok boldog kényelemmel süppednek bele az otthonos közegbe, mert a tolmá­csok buzgón fordítanak számukra min­dent. Nekik természetesen joguk van a maguk nyelvén felszólalni: még Netanjahu miniszterelnök, a tanácskozás egyik díszvendége is udvarias mosollyal hall­gatja egy dnyepropetrovszki újságíró szó­noklatnak is beillő orosznyelvű kérdését.

Tények és reklámok

Noha maguk a szervezők egy délelőtti ülésszaktól eltekintve nem sokat foglal­koznak a diaszpórabeli zsidó sajtó témá­jával, a résztvevőket bíztatják, hogy cse­réljenek bátran eszmét, osszák meg egy­mással tapasztalataikat. Egy-kettőre ki­derül azonban, hogy ez nem is olyan könnyű: talán túlságosan célratörő kér­déseim hallatán lesznek óvatosak a kol­légák (hány példányban jelenik meg az újságod? hány előfizetője van? stb.) – a kép nemegyszer túl rózsásnak tűnik.

Tilda Matild Levi, a törökországi Sha­lom című hetilap főszerkesztője elmond­ja, hogy igényes külsejű újságjuk (amely színes nyomású és akkora terjedelmű, mint a népszava) 4500 példányban jele­nik meg – ami óriási szám az összesen 25 ezer főt számláló közösségben. (Egy másik tájékoztatóban azt olvasom, hogy 4500 előfizetőjük van, ebből 500 külföl­di.) Az idén ötvenéves lap eltartja magát és a tizenkét fős szerkesztőséget, de a szerzőknek nem fizetnek honoráriumot. A lapot kiadó vállalat könyvkiadással, könyvkereskedéssel is foglalkozik, van egy könyvesboltjuk, egy kiállítótermük, továbbá könyvtáruk és archívumuk – utóbbiak közelebbről meg nem nevezett tartalommal. „A zsidó családok hatvan százaléka nagy érdeklődéssel olvassa a lapot” – fedezem föl az ismertetőben, és eszembe jut a szokásos taktika: egy elő­fizetőt automatikusan egy családként „számolnak el”, három- ötszörösére emelvén így az olvasók számát.

Pini Dunner a Jewish Spectrum Ra­dio néven 1996 óta üzemelő londoni zsidó rádióműsor producere és műsor­vezetője. Az adás egy olyan rádióadón belül működik napi két órában (szom­bat kivételével), amelyet az óriásváros különböző etnikai csoportjai számára alapítottak. Dunner a városban élő mint­egy 150-200 ezer zsidó számára sugároz műsort „Izraelről és a zsidó élet minden vonatkozásáról”. „Egy alkalommal 40 ezren kapcsolódnak be” – válaszolja a hallgatók számát firtató kérdésemre. A „bekapcsolódók” között persze bizonyá­ra azok is szerepelnek, akik a kereső­gombot tekerve egy pillanatra belehall­gatnak az adásba, majd továbbhalad­nak (Egy jellemző mozzanat: a Lady Di­ana halálát követő általános tömegpszichózis alól a zsidó rádió sem vonhatta ki magát: Pini a halálhírt követő négy na­pon át fölhívogatta a főrabbit, a koráb­ban hivatalban lévő főrabbit, egy zsidó parlamenti képviselőt és más zsidó köz­életi személyeket, és ők mind sorban el­mondták, hogy mennyire szerették az el­hunyt hercegnőt stb.)

Mindenfajta ködösítés nélkül beszél Peter Kadar (1956 előtt Kádár Péter), a göteborgi zsidó közösség rádióműsorá­nak gazdája. A szerény, heti kétórás adást 1991-ben indította el a svédorszá­gi hitközség, ellensúlyozni próbálván egy arab bevándorló antiszemita uszítá­sokkal tarkított rádióműsorát. (Az uszító műsor állandó jogi hercehurcák ellenére ma is jó egészségnek örvend.) A göte­borgi zsidó rádiónak 1500 hallgatója van – ami nem olyan rossz arány, ha a város kevesebb, mint kétezer zsidó la­kosát tekintjük. Témáik elsősorban kul­turális és történelmi jellegűek, de adtak már helyszíni közvetítést szkinhed-tüntetésről is. Az adó jellegére rányomja bé­lyegét a negyven év emigráció után is ja­víthatatlan pesti filosz Kádár Péter egyé­nisége, aki még ma is naprakész a ma­gyar kulturális folyóiratokból.

A nagy zsidó közösségek

A banda delegációnak mind a hat tag­ja az elektronikus média területén dolgo­zik, a nyomtatott sajtónál legfeljebb má­sodállást töltenek be. Franck Sadia, egy harmincöt év körüli fiatalember Párizs­ból, a „Radio J” (J=Juif vagyis zsidó) fan­tázianévre keresztelt műsor menedzse­re. A Rádió J zenét, híreket és egy zsidó tematikájú magazinműsort sugároz Pá­rizs környékén. A zene 40 százaléka zsi­dó, 30 százaléka francia és 30 százaléka amerikai – meséli a részleteket. Most ké­szülnek non-profit műsorból az első zsi­dó kereskedelmi rádióadássá átalakulni. A tervek szerint minden nap 7 és 18 óra között sugározza majd adását a megújult Radio J egy műholdas csatornán, amely­nek jelenleg 300 ezer előfizetője van. Ha ezek egyharmada naponta hallgatja majd a zsidó rádióműsort, akkor az már eltartja magát – kalkulál Sadia. A szépre­ményű kereskedelmi műsor azonban koránt sincs egyedül a porondon. Párizsban még négy zsidó közösségi rádióadás mű­ködik. (A vidéki városokban még további nyolc.) Mikor 1981-ben a hatalomra ke­rült baloldali kormány megszüntette a rá­diófrekvenciák állami monopóliumát, Pá­rizsban hirtelen négy zsidó rádióműsor is elindult – külön-külön hullámsávon. A kormány a frekvenciák ily mértékű lekö­tését nem nézte jó szemmel, és egyesü­lésre szólította fel az adások gazdáit. Mikor ezek (főként személyes okokból) semmiképpen nem voltak erre hajlandó­ak, az állami hatóság a négy műsort „összesöpörte” egy hullámsávra, hogy az ott rendelkezésre álló időn osztozzanak. Ebből a kedvezőtlennek ítélt helyzetből próbál most kitörni a Radio J a műholdas adás segítségével.

*

Külön világ az ex-szovjet zsidó média. Oroszország és Ukrajna nagyobb városa­iban, ahol a zsidó népesség meghaladja a tízezret, többnyire létezik valamilyen zsidó újság, amely egyben a régió igénye­it is ellátja. A példányszám szerény, a mindenkit sújtó gazdasági gondok és az erős asszimiláció következtében. Mihajlo Frenkel 5 ezer (egy másik ismertető szerint 12 ezer) példányban adja ki Hadasot című hetilapját Kijevben, ahol leg­alább 50 ezer zsidó él. A városban még egy zsidó hetilap jelenik meg, valamint alkalmi periodikák. A Hadasot héber cí­me ellenére orosz és ukrán nyelvű. (Az ukránt az állami hatóságok kifejezett ké­résére kellett a lap második nyelvévé előléptetni, noha a zsidó lakosság a volt Szovjetunióban szinte mindenütt oroszul beszél. A hivatalosságok ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidó nyilvánosságban vagy az állam nyelvén vagy „zsidóul” kommunikáljanak – a héber illetve a jid­dis nyelvek mibenlétéről az ukrán állami tisztviselőknek nem sok fogalmuk van. Az újsütetű ukrán hazafiak szerint az orosz az elnyomók nyelve.) A Hadasot eddig csak vitte a pénzt, példányszáma a kezdeti lelkesedés után csökkent, a hiva­talos közösség egyre nehezebben állja a számlát – Frenkel most azon gondolko­dik, hogy ingyenessé teszi a lapot és erő­sen megemeli a példányszámot, mert ez vonzó lehet a hirdetők számára. Lapját igyekszik reklámozni a heti egy alkalom­mal sugárzott Jahad című tévéműsorá­ban is. Miután az adásnak az állami tévé ad helyet, méghozzá igen kedvező idő­pontban, a műsor szigorúan ukrán nyelvű. (Frenkel dnyepropetrovszki barátja, orosz nyelven sugározza heti félórás zsi­dó tévéműsorát – teheti: ezt az adást egy magán televízió-állomás közvetíti.)

Mihajlo Frenkel egy nagy kijevi napi­lap szerkesztőbizottságának is tagja és két könyvet is írt. Ez jellemző a zsidó média számos magasan képzett munka­társára, akiknek energiáját nem köti le a kis példányszámú közösségi lap, cse­kély hallgatottságú rádióadás. Közülük sokan vannak jelen országuk szellemi életében könyveikkel, publikációikkal.

A rigai Ilja Dimenstein „jogcím nélkü­li” résztvevője a konferenciának, mivel nem a zsidó média munkatársa. Az egyik vezető lett napilap, a Rigas Balss (Riga hangja) újságírója, ahová rendsze­resen publikál zsidó témákról. Hazájá­ban nincs zsidó újság, se rádió-, se tévé­műsor. A 15 ezer főnyi lettországi zsidó­ság 1989 után néhány évig még kiadott egy orosznyelvű folyóiratot, de aztán fel­hagytak vele. Az orosz nyelvű kiadvány nem éppen a lojalitás jele a nacionalista balti államokban, márpedig a felerészt 1945 után bevándorolt zsidóknak az orosz anyanyelve és szerelme is. Az „új” bevándorlók és leszármazottaik mind­máig lett állampolgárságot sem kaptak. Ennek egyik feltétele az államnyelv elsa­játítása. Ám még ezután is valószínűleg eltelik egy nemzedéknyi idő, míg annyi­ra otthon lesznek a lett kultúrában, hogy kedvük legyen ezen a nyelven zsidó új­ságot kiadni. Ez már új fejezet lesz a zsi­dó kultúra végtelen történetében.

*

Az összes résztvevők közül a latin-ame­rikaiak a legelkötelezettebbek Izrael iránt. A rendies és merev Argentínában vagy Mexikóban nem volt módjuk úgy asszimilálódni, mint egy magyar, német vagy orosz zsidónak, akit a befogadó nemzet gazdag kultúrája vonzott, antisze­mitizmusa pedig gyakran kényszerített. Közösségük egészen a közelmúltig meg­tartotta távolságát a befogadó ország tár­sadalmával szemben (miközben gazdasá­gilag jól beilleszkedtek). Amikor a zsidó világ új központja Izrael lett, ők lojálisán fordultak a zsidó állam felé, közelebb érezték magukhoz, mint Amerikát és ha­marabb tanultak meg ivritül, mint ango­lul. Csak ezzel a háttérrel érthető meg a köreikből felhangzó szemrehányás, amit több ízben hallottam a konferencián: mi­ért nem törődnek az izraeliek a Buenos Aires-i zsidó közösségi ház ellen 1992-ben elkövetett bombamerénylettel? Mert az ő szívük mindig együtt dobogott Izrael­lel, velük együtt gyászolták minden izrae­li merénylet halottak – és amikor náluk pusztított a terror, nem érezték ugyanezt a részvétet Izrael részéről. Az ereci sajtó persze beszámolt mindenről, a közvéle­mény felháborodott és együtt érzett, de az izraeli politikai forgataga hamar másra te­relte a figyelmet, az argentin zsidók pedig úgy érezték, hogy magukra maradtak fáj­dalmukkal. íme: centrum és periféria vi­szonya a zsidó világban.

A közelmúltig patriarkális Argentínában élő zsidó közösség a tömegkommuniká­cióban is „önellátásra” rendezkedett be. Napi 24 órán át sugárzó és saját adóval rendelkező rádióműsort (Frequencia Jai – ejtsd: haj, vagyis élet) és ugyancsak 24 órás televíziós programot (Aleph) tarta­nak fenn. A rádióadás 1992-ben indult és ebben az évben tervezik a műholdas köz­vetítés megkezdését, amellyel egész Latin-Amerikát „beterítik” majd. A rádióadá­sokban szokásos műsorblokkok és a sa­játosan zsidó témák mellett a Frequencia Jai különösen sokat foglalkozik az embe­ri jogok és a demokrácia témájával. Ezzel kapcsolatos elkötelezettségüket a kato­nai diktatúra „alapozta meg”, a zsidó kö­zösségi ház ellen elkövetett bombame­rénylet pedig tovább erősítette. Félmillió hallgatójuk van, melynek a fele nem zsi­dó – közli velem a magabiztos Miguel Steuerman alapító és menedzser, kia­dott ismertetőjéből pedig azt is megtud­hatom, hogy a Frequencia Jai „az egyik legnagyobb hallgatottságú adó Buenos Airesben és számos más tartományban is”. Ez a tömeg már vonzza a hirdetőket, és e bevételekből el tudják tartani a rádi­ót. A Buenos Aires-i műsor mellett heti két-két órás zsidó rádióműsor szolgálja a közösséget La Plata és Cordoba városai­ban is. A Televisión Aleph egyelőre a kö­zösség erejét meghaladó vállalkozásnak tűnik: az adásidő kisebb hányadát teszik ki a saját készítésű műsorok, a nagyob­bik részt az izraeli televíziótól átvett kon­zerv anyagokkal töltik ki.

A lojális argentin közösségben saját lapja van a különböző nagy zsidó szer­vezeteknek: a WlZO-nak, a Zsidó Világkongresszusnak, a Cionista Világszerve­zetnek. Ezek példányszáma függ a támo­gatástól: a cionista havilapot 13 ezer példányban nyomják, a WIZO igényes külsejű és tartalmas folyóiratából vi­szont csak ezer példány készül. (De a különbséget talán a tradicionális politi­kai beállítódás is magyarázza: az argen­tinok hűséges cionisták, de a progresszív és feminista beütésű WIZO talán már „túl erős” nekik.) A két, magát füg­getlennek nevező hetilap, a Masorti és a Comunidades 6 illetve 7 ezer példány­ban jelenik meg, az értelmiségi folyóirat­ként fémjelzett Coloquio pedig mind­össze 2 ezer példányban kel el a 300 ezer főt számláló közösségben.

*

Az Egyesült Államok zsidó sajtója ter­mészetesen áttekinthetetlen. Az ameri­kai kollégák elbeszéléséből csupán annyit sejtek, hogy szinte minden ameri­kai zsidó közösség ad ki valamiféle újsá­got, ami a hírlevéltől a könyv vastagságú és csúcstechnikával készülő, sokszín-nyomásos magazinig minden lehet – tartalmában és küllemében egyaránt.

A 90 éve megjelenő New York-i heti­lap, a Jewish Week Garry Rosenblatt szerkesztő elmondása szerint 95 ezer otthonba jut el (ő tudja, hogy ez a meg­fogalmazás mit jelent). Mikor fő konku­rensére, az általam kedvelt liberális, igen friss és kritikus szemléletű Forward- ra kérdezek rá, Garry megnyugtat: a Forward nem vetélytárs, mindössze 20 ezer példányban jelenik meg, ráfizetéses, egy dúsgazdag Filantróp tartja el, aki évente több millió dollárt áldoz az újságra. Né­hány héttel később egész oldalas hirde­tést látok a Forwardban, mely a Jewish Week szemére hányja a példányszám­mal kapcsolatos manipulációit: a fennen hangoztatott 90 ezres példányszám va­lójában ködösítés, a lapot csak húszez­ren vásárolják, a többi költségmentesen szétküldött „repipéldány”. (Ez persze a hirdetőknek mindegy, nekik csak az a fontos, hogy a lapot hányán veszik kéz­be – gondolom én, de azt látom, hogy a médiaharc az amerikai zsidó közössé­gen belül kemény eszközökkel folyik. Ez már tényleges piac, itt már nem lubic­kolhatnak békésen egymás mellett ke­veseket érdeklő, támogatásból élő kiad­ványok.

A Jewish Journal of South Florida 150 ezer példányban jelenik meg – magya­rázza a nyolcvanadik életévén túl járó Zel Lurie, aki már 1936-ban a Palestine Post (a mai Jerusalem Post elődje) mun­katársa volt. Floridában nem hatalmas városokban, hanem sok, gyakran egymásba érő településen élnek az embe­rek, szétszórva a félszigeten. Ennek megfelelően a fent nevezett zsidó lap­nak öt helyi kiadása van. Az izraeli és az amerikai hírek ugyanazok minden mutá­cióban, a helyi hírek és a hirdetők külön­böznek. Florida zsidó közössége az utóbbi évtizedben százezres nagyság- rendűre nőtt és ma már New York és Ka­lifornia mellett a harmadik legnagyobb az országban. Egy ekkora közönség már eltart jó néhány vállalkozót, hirdetőt. Mellesleg a nem zsidók is szívesen hir­detnek a zsidó lapokban, mert ez a kö­zönség vállalkozókedvűbb, hamarabb szánja rá magát új termékek kipróbálá­sára – magyarázza Lurie.

A Jewish Exponent 50 ezer példány­ban jelenik meg Philadelphiában. Ez a legnagyobb példányszámú zsidó hetilap a városban, melynek 300 ezer főnyi zsi­dó közössége ezen kívül még két nekik szóló hetilapot olvashat. A Jewish Expo­nent néhány ezer példánya kel el az ut­cán, a többit a közösség regisztrált tagjai automatikusan kapják postán. „Miért van az – meditál Bertram Korn, a lap szerkesztője – hogy a háború előtti Var­sóban, ahol annyi zsidó élt, mint ma Phi­ladelphiában, tizenhét zsidó napilap je­lent meg? Miért nincs nálunk ilyen pezs­gés?” Eszembe jut I. B. Singer önéletraj­zi írása, a jiddis írók klubja a háborút közvetlenül megelőző években, ahol egy szovjetbarát író likvidálást helyez ki­látásba a Bundot támogató kollégájá­nak. Ahol a zsidók idegen népként éltek a lengyelek között és ennek megfelelő­en különálló kulturális infrastruktúrát tartottak fenn. A háború előtti zsidó Var­só, ahol kommunisták, trockisták, bundisták, cionisták, revizionisták vívták ön­gyilkos ideológiai harcukat, a legkülönfé­lébb vallási irányzatokról nem is beszél­ve. Ez volt a szellemi pezsgés ára – amit a beilleszkedett és jólétben élő amerikai zsidók aligha akarnak megfizetni. „A zsi­dó lapok nagy része gyenge – folytatja Korn – mert mindenütt a közösségben vezető szerepet játszó adakozó gazda­gok (the fundraising elite) a kiadók, akik kerülik a kényes kérdéseket, nem szere­tik a konfliktusokat.” És valóban: az álta­lam ismert kritikus hangú, független amerikai zsidó folyóiratok (Forward, Moment, Lilith) egyike sem nyereséges, hi­ába terjesztik az egész országban. A fe­minista Lilith főszerkesztője, Naomi Da­nis szerint a lap 10 ezer példányban kel el és „nem veszteséges”.

*

A zsidó sajtó olvasóinak átlagéletkora 61 év – mondja Marc Klein, a tanácsko­zás egyik francia résztvevője, aki egy in­ternetes zsidó újság szerkesztőjeként buzgólkodik. Az interneten szörfözők vi­szont 18 év körüliek – folytatja, majd a francia delegátusokra jellemző fölényes magabiztossággal közli, hogy az ő inter­netes újságjuknak havonta 130 ezer lá­togatója van. Ez a kijelentés már az összejövetel egyetlen olyan félnapján hangzik el, melynek tárgya maga a zsidó média. A napirendet teljes egészében az informatikai forradalom uralja. A Jerusa­lem Post szerkesztője ismerteti lapja új e-mail kiadását, amelyet minden reggel házhoz küldenek az előfizetők számító­gépére. Richard Darman francia dele­gátus a Shalom Channel-ről, az első, egész Európában sugárzó zsidó műhol­das televízióról tart rövid összefoglalót, fennkölt szavakkal („Spinoza és Maimonidesz hagyományainak szellemében”) és kevés ténnyel. 1998-ban Jom Haacmaut (az izraeli függetlenség) napján in­dul majd az adás, egyelőre angol és fran­cia nyelven. Héberül az izraeli televízió­tól átvett anyagokat sugározzák majd, de később lesznek saját héber program­jaik is. Az első évben 25 millió dolláros költségvetéssel indul a Salom televízió, és azt remélik, hogy az előfizetési díjak és a reklámbevételek fedezik majd a rá­fordításokat. A napi 13 órán át sugárzó kódolt adás este 7-8 valamint éjjel 11-12 óra között elérhető lesz az elő nem fizetőknek is.

*

A konferencia mind a hét napját hall­gatagon üli végig egy csöndes, rokon­szenves fiatalember, Netanjahu minisz­terelnök sajtótitkárságának egyik mun­katársa. „Mennyire fontos a külföldi zsi­dó sajtó Izraelből nézve?” – kérdezem őt elbizonytalanodva, miután Netanjahu miniszterelnök, Ehud Barak ellenzéki vezér és több más csúcspolitikus is fel­szólalt a tanácskozáson, viszont az izra­eli héber nyelvű sajtótól egyetlen ember sem jött el. A nagy világlapok tudósítói­nak rohamához szokott sajtószakember a fejét ingatja: „Nem hiszem, hogy nagy súlya lenne.” De hát akkor miért jöttek el az izraeli politikai nagyágyúi? – teszem föl már magamnak a kérdést. Nyilván szerepe van ebben a cionista hagyo­mánynak. A világ zsidóságával tartott kapcsolat mindig is fontos volt az izraeli politikában, hiszen a zsidó nép „Am echád, guf echád” (egy test, egy lélek). A zsidó média munkatársai pedig a diasz­póra kulcsfigurái, rajtuk keresztül lehet Izrael üzenetét eljuttatni a közösség egy­szerű tagjaihoz.

De van egy másik fontos ok is. Izraeli miniszterelnöknek a diaszpórában soha olyan rossz sajtója nem volt, mint ma­napság Benjamin Netanjahunak – mely­nek kiváltója mindenekelőtt az ortodo­xia térnyerése az izraeli politikában. Ez egyre jobban elidegeníti Izraeltől az amerikai zsidóságot. Korábban soha nem fordult elő, hogy amerikai zsidók az amerikai kongresszusban próbáljanak lobbizni az izraeli miniszterelnök ellen. Benjamin Netanjahunak ezért volt fon­tos, hogy eljöjjön és figyelmeztessen az elfogultság veszélyeire. „Nem azt kívánom, hogy engem támogassanak, csak azt, hogy jöjjenek és nézzék a tényeket” – kérte a világ minden tájáról egybegyűlt zsidó toll- és mikrofonforgatókat.

Címkék:1998-03

[popup][/popup]