A hétköznapok fecsegése alatt tátongó szakadék

Írta: R. Hahn Veronika - Rovat: Archívum

A hétköznapok fecsegése alatt tátongó szakadék

Nobel-díj a szikár nyelvezet és a hosszú hallgatás drámaírójának

Harold Pinter kitüntetésével ismét meglepetést keltett a stockholmi bírálóbizottság.

Mint oly gyakran a múltban – legutóbb egy éve Elfriede Jelinekkel – a Svéd Akadémia által odaítélt Nobel-díj idén is meghökkentette mindazokat, akiket egy­általán érdekel az egymillió svéd koroná­val vagy 1,3 millió dollárral járó legran­gosabb irodalmi elismerés sorsa. Harold Pinter neve fel sem merült az egyhetes késéssel kihirdetett elismerés esélyesei között. A bukmékerek favoritja a török regényíró, Orhan Pamuk volt, de felme­rült az amerikai Joyce Carol Oates, Phi­lip Roth és John Updike neve is. Annál is inkább, mert az elmúlt tíz évben kilenc­szer esett a választás európai szerzőre, így most széles körben egy más földrész szülöttére tippeltek. Harold Pinterrel öt éven belül másodszor szavazott a zsűri brit íróra, miután 2001-ben V. S. Naipaul érdemelte ki a modern babérkoszorút.

Harold Pinter vitathatatlanul az egyik legjelentősebb, leghatásosabb brit drá­maíró, de az is igaz, hogy – ugyan darab­jait világszerte ma is rendszeresen mű­sorra tűzik -, legjellegzetesebb színmű­veit már az ötvenes évek vége előtt meg­írta. A Svéd Akadémia elnöke, Horace Engdahl által előadott indoklás legalább annyira nehezen értelmezhető, mint időnként Pinter párbeszédei. A bírálóbi­zottság azt emelte ki, hogy Pinter „szín­darabjaiban a hétköznapok fecsegése alatt tátongó szakadékot tálja fel és beha­tol az elnyomás körülzárt tereibe. A színházat alapelemeire csupaszította vissza: zárt térre és kiszámíthatatlan dialógusra, ahol az emberek ki vannak egymásnak szolgáltatva és a látszat porrá mállik szét”.

Pinter brit drámaírók nemzedékét be­folyásolta egyéni stílusával, melyet nyelvújítók „Pinteresque”-nek, pinterinek neveztek el, nyilván a „kafkai” utá­nérzéseként. Legismertebb színművei­ben – többek között A gondnok, Születés­nap, Az étellift, Hazatérés, A szerető stb. – általában önmagukkal vagy másokkal konfliktusba keveredett karakterek szere­pelnek. További védjegyei – a 20. száza­di brit színház egy másik dühös emberé­vel, John Osborne-nal közösen – a meg­szállottság, családi feszültség, rossz elő­érzetek, a szikár, tőrőlmetszett angolság, a jelentőségteljes hallgatás, a szexuális dinamika. Pinter teljesítménye kilóra mérve is lenyűgöző: huszonkilenc szín­darabot és huszonegy filmforgatóköny­vet – pl. A francia hadnagy szeretője, Árulás – írt. A pályáját színészként kez­dett szerző később huszonhét színjátékot rendezett.

Különösen irodalmi munkásságának kései gyümölcsei elválaszthatatlanul összefonódnak fokozódó politikai aktivi­tásával. A One for the Road, Ashes to Ashes, Mountain Language stb. című dara­bok az „államilag szponzorált erőszak”, az emberkínzás, a hatalommal való visszaélés elleni fellépés manifesztációi. Az Amnesty Internationalt támogató, sőt egy időben szponzoráló Pinter haragja az elmúlt években elsősorban az Egyesült Államokra és a New Labour vezette Nagy-Britanniára sújtott lé. Mint oly gyakran, káromkodásokkal, szitkokkal fűszerezett, ellentmondást nem tűrő han­gon ítélte el az Irak elleni amerikai-brit inváziót, George W. Busht „tömeggyil­kosnak”, Tony Blairt pedig hol „önmagát illúziókban ringató idiótának”, hol „ke­resztény bérgyilkosnak” titulálva. Pinter csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amely felvetette a kormányfő elmozdításának szükségességét a hatalomból. Nem lehet véletlen, hogy a Downing Street „pinteri hallgatásba” burkolózott a Nobel-díj ki­hirdetése után, mint ahogy néhány nap­pal korábban, október 10-én betöltött hetvenötödik születésnapja is szinte ész­revétlenül múlt el. Ettől függetlenül, mi­közben a John Major konzervatív kormá­nya által 1996-ban felajánlott lovagi cí­met kerek perec visszautasította, nem mondott nemet, amikor a Munkáspárt becsületrendi tagsággal (Companionship of Honour) „kínálta meg”. Kitüntetései között előkelő helyen szerepel az életmű­véért odaítélt rangos David Cohen-díj.

Pinter maga hirtelen „nem talált szava­kat”, de „túláradóan boldognak” nevezte magát, amikor londoni újságírók a stock­holmi hír kapcsán megrohamozták Hol­land Park-i házát. 2002-ben diagnoszti­zált nyelőcsőrákjából láthatóan nehezen lábal ki, botra támaszkodva lépett a riporterek elé. Felesége a hetvenkét éves történelmi életrajzíró. Lady Antonia Fraser. A többek között Stuart Mária, Maria Antoinette és VIII. Henrik életét feldol­gozó írónő mélyen hívő, a római katoli­kus hitre áttért ír arisztokrata, egyben író­politikus (Lord és Lady Longford) csa­ládból származik. Első férje az ugyan­csak elkötelezett katolikus parlamenti képviselő, Hugh Fraser volt, akitől há­rom fia és három lánya született. 1977-ben vallásos háttere miatt országos felzú­dulást keltett, amikor Harold Pinter ked­véért elhagyta Frasert. Pinternek egy má­sik, huzamos félrelépését a sikeres rádi­ós-tévés személyiséggel, Joan Bakewell-lel az Árulás című darab örökítette meg. Az író Antóniáért elhagyott felesége, Vivien Merchant színésznő soha nem he­verte ki a csapást, súlyos alkoholizmusa 54 éves korában halálba kergette.

Harold Pinter Nobel-díját elsősorban írótársai méltatták. A kormány nevében Tessa Jowell kulturális miniszter adott hangot „elégedettségének”, hogy „ez a kolosszális személyiség újabb elismerés­ben részesült”. Sir Dávid Hare, a nem ke­vésbé sikeres brit drámaíró szerint „a Svéd Akadémia ragyogó döntést hozott”. „Pinter nevéhez fűződik korának néhány kimagasló darabja, de egyben friss leve­gőt engedett be a hagyományos angol irodalom dohos padlásába is, azzal, hogy akármit csinál, annak nyilvános és politi­kai dimenziója is van.” Sir Tom Stoppard szerint „Harold ötven éven át rendít­hetetlenül szolgálta az irodalmat. Korai műveivel egyedül vette fel a harcot a brit színházi életben a kritikusok, a közönség és más írók megrökönyödésével és értet­lenségével szemben”. Ez év februárjában Pinter újabb meglepetést okozott, amikor bejelentette, „elég színdarabot írt már” és a jövőben a költészetnek szenteli csökke­nő energiáját. A kerek születésnap alkal­mából mutatta be a BBC Radio 4 a Voices című hangjátékát, melyben a totalitá­rius rendszerek ellen irányuló drámáiból kiragadott részleteket James Clarké ze­néje illusztrálta, Various Voices címen pedig vers- és anekdotagyűjteményt je­lentetett meg.

Pinter zsidó háttere mindig is érdekel­te a közvéleményt, annál is inkább, mert keveset beszél róla. 1930-ban, Jack Pinter szabó és Frances Moskowitz egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot. Ahogy néhány éve az Edinburghi Nem­zetközi Könyvfesztivál alkalmából egy nyilvános beszélgetésen Ramóna Kovái­nak elmondta, nagyszülei „egyesek sze­rint Ogyesszából, mások szerint Magyar- országról származtak. Feleségem alapos kutatásokat végzett – ő ebben nagyon jó -, és meg van győződve, hogy Ogyesszá­ból érkeztek Angliába. Alapos bizonyíté­kai vannak erre. Ugyanakkor úgy tudom, az 1946-os olimpián részt vett egy Pinter nevű magyar sprinter. Egy nagynénimtől azt hallottam, hogy eredetileg da Pinta volt a nevünk és Portugáliából, a spanyol inkvizíció elől menekültünk. Nem tud­tam, hogy Portugáliában volt spanyol inkvizíció, de ha a nagynéném mond­ja!… Rövidre fogva: családi hátterem enyhén ködös. Az biztos, hogy stabil és hagyományos zsidó család voltunk.”

Az interjúból kiderült, hogy bár-micvája óta, azaz immár hatvankét éve, leg­feljebb egy-egy esküvő erejéig tette be a lábát a zsinagógába. Életrajzírójának, Michael Billingtonnak nem kevésbé sej­telmesen fogalmazott: „Kelet-Londonban felnőve zsidónak és nem-zsidónak egyszerre éreztem magam, és ez tovább­ra is nagyjából érvényes.” A háború után még feltétlenül rendelkezett zsidó öntu­dattal, többször is kis híján ölre ment a munkáskerületben garázdálkodó antisze­mita csőcselékkel. Több művében is sze­repelnek zsidó figurák vagy motívumok – pl. az Ashes to Ashes (Porból lettünk, porrá leszünk), a Hazatérés, A szoba cí­mű darabokban -, de ezzel kapcsolatban Pinternek az a véleménye, hogy ez egy­szerűen megfelel a lakosságban előfor­duló zsidók arányának. Nagy-britanniai és természetesen izraeli zsidók gyakran alkalmazzák a „szégyenletes” jelzőt Pinter antiszemitának tekintett megjegyzé­seivel kapcsolatban. Korábban „minden másnál felháborítóbbnak” nevezte „Izra­elnek a palesztinokkal szemben elköve­tett igazságtalanságait”. Az iraki háború­val és Szaddám tömegpusztító fegyvere­inek keresése kapcsán hangsúlyozta: „Iz­rael rendelkezik ezekkel a fegyverekkel és használta is őket.” Pinter következete­sen kiállt Mordechai Vanunu védelmében. Az izraeli atomtitkot felfedő atom­technikus negyvenedik születésnapján hangsúlyozta: „Cselekedete teljesen raci­onális, és mind szociális, mind politikai szempontból felelősségteljes és szenved­élyes volt. Az izraeli kormány, sőt az egész világ válasza brutális, bosszúálló és szadista volt.”

Nagy-Britannia érdeklődve, bizonyos fokig kárörvendve várja Pinter beszédét a Nobel-díj átadásának ünnepségén, ki­zártnak tartva, hogy véletlenül is lakatot tenne a szájára.

R. Hahn Veronika

(London)

Címkék:2005-12

[popup][/popup]