Porlik, mint a szikla

Porlik, mint a szikla

Kassa zsidóságáról

Persze, Magyarországnak az Európai Unióba való bel­épésével személyi igazol­vánnyal is átjárhatóak let­tek a határok, mégis: ahányszor csak átlépem Magyarország határait – s ez most, Kassára menvén, a festői Hidasnémeti felett sincs másképp -, valami bosszúsággal vegyes trianonfóbikus elkeseredett­ség fog el.

Egy óra múlva a Kassa belvárosában található, neoprimitív stílusú Slovan szálloda – ez lehetett a kommuniz­musban a nyugati vendégek számára fenntartott, kémektől és prostituáltak­tól (a két halmaz metszete aligha volt üres) hemzsegő kirakat-luxusszálló – kávéházában beszélgettem Győri Mártával, a Zsidó Nők Nemzetközi Tanácsának alelnökével, az Eszter Társaság nevű szlovák tagozat elnöké­vel, aki, úgy tűnik, nemcsak az egész, amúgy nem túl nagy kassai zsidó éle­tet ismeri, de ő maga a kassai zsidó élet egyik fő spiritusz rektora. Rend­szeres vendége a magyar nyelvű hit­községek minden májusban Debre­cenben megrendezett találkozójának, a közelmúltban Rimaszombaton a soá áldozatainak emléktábláját avatta fel, zsidó fesztiválokat szervez Szlovákiá­ban, és a sor hosszan folytatható – mindezt társadalmi munkában.

Amikor az elnök asszonyt magyarul arról kérdeztem, hogy magyarként és zsidóként hozott-e valamilyen pozitív változást az életében Szlovákia bel­épése az Európai Unióba, habozás nél­kül, szintén magyarul javított ki: ő nem magyar, hanem szlovák és zsidó. A népszámláláson szlováknak vallotta magát. Arra a kérdésemre, hogy me­lyik pártra szavaz, szinte meg­sértődött: hogy kérdezhetek ilyet. Ter­mészetesen mindig a Magyar Koalíció Pártjára, mind a parlamenti, mind a helyhatósági választásokon, a Magyar Televízió híradóját pedig minden este megnézi. Nagyon bánja, hogy két fel­nőtt fia annak ellenére sem tud ma­gyarul, hogy férje magyar.

Bonyolult a kisebbségi lélek.

Maga az uniós tagság nem sok újjal járt, az 1989-es rendszerváltás annál inkább: az igazi változást a határok át­járhatóvá válása és általában a szabad­ság eljövetele jelentette tizenhat évvel ezelőtt. „1989 előtt nemhogy Izrael­ben nem voltam, ha Miskolcra mentem autóval, féltem a határon, hogy át­kutatnak mindent. Ha választanom kell, hogy száraz kenyeret eszem sza­badon, vagy megfosztva a szabadsá­gomtól jóllakom, inkább az elsőt vá­lasztom. Szabadnak lenni, az valami szuper” – fogalmaz Győri Márta, aki­nek épp ezért valóságos megváltás volt a rendszerváltás.

Becslése szerint Kassán mintegy öt­száz zsidó él, jelentős részük nagyon idős. A fiatalok asszimilálódnak és/vagy elvándorolnak: az ő egyik fia is Prágába költözött.

Másnap, péntek délelőtt a hitközsé­gen kezdek. Két hölgy dolgozik ott mindenesként, Laufer Angéla és Stofán Éva.

Éva mindenben maximálisan segít: egyik dédapám és az ő szülei sírját szeretném megtalálni, és az általam is­mert adatok kissé hézagosak. Annyira azért mégsem, hogy a temető térképén ne találjuk meg mindhármukat. A szü­letési és a házassági anyakönyvek az idők során eltűntek, de a halálozásiak egy része megvan. A bejegyzés szerint dédapám. Szegő Imre gyógyszerész Kassán, a Kovács utcza 68.-ban halt meg 1917. február 28-án 1 óra 30 perckor, s temették el két nappal később. Közben beszélgetünk: Éva nagyjából megerősíti a Márta által el­mondottakat, igaz, ő nem öt, hanem háromszáz főre becsüli a város zsidói­nak számát. Az elöregedés egyértel­mű: idős emberek jönnek a hitközség­be maceszt venni, vagy csak egyszerű­en beszélgetni. Megérkezik Valika is, akiről kiderül, hogy a 99 éves kántor felesége. Az ő életüket különösebben nem rengette meg Szlovákia EU-tagsága.

A temető a Miskolc felé vezető út mellett fekszik, könnyű megtalálni. Őseim sírjait már nehezebb, az a sze­rencsém, hogy neológok voltak, így a sírfeliratok magyar, nem pedig héber nyelvűek: asszimiláns zsidó családból származó integráns zsidóként héberül nemhogy beszélni, de sajnos olvasni sem tudok. A feladat így se kicsi: időnként egy-másfél méteres gazban, gyakran összetört, kidőlt/kidöntött sír­kövek közt kutatok. Aztán csak sike­rül.

A kassai zsidóságnak valóban in­kább múltja van, mint jelene: a hatal­mas temetőben eltöltött majdnem két óra alatt senkivel sem találkoztam.

Négyre megyek vissza a hitközség melletti imaházba istentiszteletre. (A szomszédos zsinagóga annyira romos állapotban van, hogy abban istentisz­teletet tartani nem lehet, az imaházat viszont felújították.) Két-három férfit találok a zsinagógában. Egyikük, a ci­vil életben orvos, a kilencvenes évek elején a hitközségi elnöki posztot két­szer is betöltő Czik György szinte szó­ról szóra elmondja, amit Győri Mártá­tól már hallottam: igazi felszabadulást jelentett a rendszerváltás, de csodák nincsenek: a zsidó közösség öregszik, és a legjobb úton halad a megszűnés felé. Akárcsak Győri Márta, ő is szlo­váknak és zsidónak vallja magát, ma­gyarnak nem, ő is naná, hogy mindig a Magyar Koalíció Pártjára szavaz, és akárcsak Győri Márta gyerekei, az övéi sem beszélnek már magyarul, bár legalább értenek. Amikor Czik doktort megkérdezem, hogy készíthetek-e róla fényképet a Szombat olvasói szá­mára, nemet mond: már bejött a sábesz.

Az imaházban feltett körkérdésem­re, hogy valamennyien tudnak-e ma­gyarul, csak igenlő válasz érkezik, en­nek ellenére egymás közt szlovákul beszélnek. (Azok közül a kassai zsi­dók közül, akikkel találkoztam, Laufer Angéla az egyetlen, aki nem tud magyarul. Ez egyébként nem túl meg­lepő: 1910-ben – ekkor volt a Monar­chia utolsó népszámlálása – a magyarországi zsidóság 76 százaléka volt magyar anyanyelvű.)

Közben érkeznek még, engem is be­leszámítva pont kilesz a minjan. A húszperces istentiszteletből – bár erre nem vagyok büszke – sajnos semmit sem értek, úgyhogy beszámolni róla csak annyit tudok, hogy egyszer meg­fordultunk, aztán vissza.

Az 1910-es népszámlálás szerint az akkor 44 ezres város lakosságának több mint háromnegyede volt magyar és tizenöt százaléka izraelita. Most az utcán magyar szót elvétve hallani. Ta­lán annyit sem, mint jiddist száz éve.

Rossz érzésekkel megyek ki a pá­lyaudvarra.

Szegő Péter

A fenti írás riportsorozatunk része, amelyet az Európai Unióhoz csatlako­zott tíz új tagország zsidó közössége­iről készítünk.