Írásváros

Írta: Mandl Péter - Rovat: Archívum

Mandl Péter

Írásváros

Az Írásváros váratlan lehetőség a hétköznapokon az utcán siető, befelé figyelő ember számára, hogy ha csak egy pillanatra is, de kilépjen a min­dennapi feladatok, problémák és elvá­rások rutinjából, s átadja magát az ut­ca és a saját szellemének. ”

Az Írásváros városi terekről, épüle­tekről írott rövid történetei a HINTS művészeti egyesülettel közösen szerve­zett köztéri művészeti projekt keretében születtek. A néhány soros novellák meg­személyesítik, emberi karakterekkel ru­háznak fel bérházakat, utcákat. E fiktív szereplők mind megfeleltethetők sajátos köztéri elemeknek. A rövid írásokat gravírozott emléktáblákon, az adott tör­ténetben említett városi elemnek megfe­lelő valós budapesti helyszíneken he­lyeztük el. A táblák, így az alábbi három történet is 2004. szeptember 4. és no­vember 4. között voltak megtekinthetők tíz budapesti helyszínen.

CÍM NÉLKÜL

A város öregebb épületei közé tarto­zik. Olyan házak ezek, amelyekben még maguk a lakók is eltévednek. Csupa szoba és folyosó. Van abban valami hátborzongatóan mámoros, ha hátrafordulva észreveszed, hogy a láb­nyomaid magányosan sorakoznak mö­götted. A ház számára háromféle em­ber létezik.

Az első csoportba azok tartoznak, akik tudják, hová mennek, de nem is­merik az odavezető utat. Nincs abban semmi meglepő, ha eltévednek; hosszabb-rövidebb barangolás vár rá­juk. Felkészültek, hiszen számítanak erre. feszült mosoly bujkál szájuk szé­lén. Kimért, ruganyos lépteik vissz­hangoznak az öntelt csendben.

Akiknek nincs céljuk, sosem téved­nek el, nem lévén olyan út, amelyről letérhetnének. Nem sietnek. Bárhol, bármikor találkozhatsz velük, nem változnak.

Végül a tudás birtokosai következ­nek. Őket látod a legritkábban, és az ő helyzetük a legkétségbeejtőbb. Sebe­sen jönnek-mennek, hisz a ház majd minden zugát alaposan ismerik, gyak­ran jobban, mint önmagukat. Már azelőtt eltévednek, mielőtt az első lé­pést megtennék a kihalt folyosókon.

KULCSOS HÁZ

Az alsó szinteken azok élnek, akik nem is tudják, mi az a kulcs. Kicsit feljebb egyesek azt állítják, hogy már láttak ilyet, de nekik maguknak még sosem volt. Félúton a ház teteje felé mindenki magánál tartja azt az egy kulcsot, amije van. A kezükben szo­rongatják, nehogy kiessen a lyukas zsebekből, de nem beszélnek róla senkinek, még egymásban sem bíz­nak.

A feljebb lakók jól ismerik a kulcs­tartót, és egy kávé felett előszeretettel csúsztatják ki az asztalra, hogy hival­kodjanak vele. Mindent megtesznek, hogy minél több kulcsot gyűjtsenek össze életük során. Ezeket mind felfű­zik ugyanarra a kulcstartóra, amit az első születésnapjukon kapnak a nevük mellé. A kulcsaikat még a sírba is ma­gukkal vinnék, ha a halál pillanatában mohó kezek nem feszítenék szét a görcsbe rándult ujjakat.

A tető pedig telis-tele van kulccsal. Állítólag mind az odavezető ajtót nyit­ják, ez azonban zárva van, és ha hinni lehet a szóbeszédnek, a házban nem akad egy kulcs sem, ami nyitná.

A NEVETŐ KUTYÁK TERE

Talán az lenne a legérdekesebb, ha végre elárulná valaki: azok a kutyák nevetnek, akik ezen a téren születtek, vagy itt élnek – vagy van itt valami, amit mindegyik kutya, aki erre téved, viccesnek talál. Én csak ritkán járok erre, kutyám sincs, így a kérdésre nem tudok felelni. A legtöbben mosolyog­nak, mint valami turpisságon, csak rit­kán, legfeljebb halkan nevetgélnek. Nem mintha szégyellnék, csak úgy maguknak.

Számomra semmi mulatságos nincs a térben, és másról sem tudok, aki bár­mi különlegeset tudna róla mondani. Vajon mi lehet az, amin ők tudnak ne­vetni, de mi nem? Az élet egy olyan oldalán, amit mi nem tudunk megra­gadni? Talán valami kifinomult illat? A kutyák különben sem nevetnek. Örülni, azt tudnak, boldogan nyüszíte­ni, de ez más. Olyan, mintha Isten azt súgná nekik: Tessék, ez csak a tiétek, más ezt nem értheti.

Én is mosolyognék, ha nekem súgna ilyet.

Címkék:2005-01

[popup][/popup]