Szép új Európa

Szép új Európa

A gyorsuló tempóban egysé­gesülő uniós külpolitika vár­hatóan főként az Egyesült Államokkal szemben artiku­lálja magát. A francia „mo­torral” működő európai diplomácia ugyanis legnagyobb kihívásának nem a nyugati civilizációt fenyegető iszlá­mista terrorizmust, hanem az amerikai „unilateralizmust” tartja.

Alighogy újraválasztották George W. Busht az Egyesült Államok elnökének, a „Régi Európa” máris sürgette az uniós intéz­mények megerősítését az amerikai do­minancia ellensúlyozására. Kjell Magne Bondevik norvég miniszterel­nök kijelentette, hogy az amerikai el­nökválasztás után országa valószínű­leg belép az unióba, mivel szerinte a Bush-kormányzat kenyértörésre viszi a dolgot Európa és Amerika között. Michel Barnier francia külügyminisz­ter pedig úgy vélte: újabb négy év „unilateralista” kormányzás Washing­tonban megköveteli, hogy Európa sürgősen fejlessze saját diplomáciai és védelmi gépezetét. Az október végén Rómában aláírt európai alkotmány va­lóban megteremti az európai külügy­miniszter posztját, és ugyancsak me­galakult az unió gyors reagálású kato­nai egysége, amely már meg is kezdte szolgálatát a Balkánon és Közép-Afri­kában. Az uniós intézmények, így a közös külpolitika megerősítéséhez rá­adásul alighanem hozzájárul a hata­lommegosztásban végbement válto­zás. Mint emlékezetes, a tagállamok által a Barroso-bizottságba jelölt biz­tosokat az Európai Parlament lesza­vazta, amivel a közösségi intézmé­nyek jelentős fegyvertényt mondhat­nak magukénak.

Benita Ferrero-Waldner, a külügye- kért felelős új európai biztos már beik­tatásakor világossá tette: az uniónak egységes állásponttal kell jelentkeznie a nemzetközi intézményekben, így például az ENSZ-ben. Ferrero-Wald­ner szerint Európát senki nem fogja fontos tényezőként kezelni, amíg nem egy szólamban hallatja hangját. Az egykori osztrák külügymi­niszter külön helyet köve­tel a világszervezet Biz­tonsági Tanácsában az Európai Unió számára.

Az európaiak most ala­kuló saját külpolitikáját jól jellemzi az iráni atomprog­ram körül kibontakozott huzavona. Ahogyan Robert Kagan, a Hoover Inté­zet elemzője már évekkel ezelőtt rámutatott, az euró­paiak a nemzetközi válsá­gok kezelése során abból indulnak ki, hogy a máso­dik világháború után Né­metországot, az azt me­gelőző évszázad agresszorát tárgyalásokkal, a gaz­dasági kapcsolatok kiépíté­sével, a nemzetközi jog eszközeivel integrálni tud­ták az immár békés Nyugat-Európába. A posztmo­dem Európa irtózik a há­borútól: Jack Straw brit külügyminiszter a felemás eredményt hozó tárgyalá­sok ellenére is kizárta a ka­tonai beavatkozás le­hetőségét Irán esetében. Pedig az európai hármak­kal – Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Né­metországgal – a perzsa állam szóról szóra azt műveli, amit Irak a nemzetkö­zi közösséggel a háborút megelőzően. Az európaiak mindenáron békés meg­egyezésre törekednek Iránnal, még ak­kor is, ha a megállapodás szerint a per­zsa állam gyakorlatilag jogosult dúsí­tott uránium előállítására, sőt az euró­paiak maguk is segítenek Iránnak nuk­leáris programjában. Nagy-Britanniának a tárgyalásokba való bevonásával pedig a briteket sikerült leválasztani az Egyesült Államok iráni politikájáról.

Azok a főként francia vágyak, hogy az európai külpolitika minél egységesebb legyen, nyilvánvaló Amerika-el- lenességből származnak. Paul Johnson brit történész hívja fel a figyelmet arra, hogy a franciák ellenséges érzülete az Újvilággal szemben abból a keserűségből ered, hogy Franciaország többé már nem nagyhatalom. Johnson szerint a francia Amerika-ellenesség főként a Bushsal szembeni érzelmekben mutat­kozik meg, mivel a régi-új elnök az Egyesült Államokat személyesíti meg számukra. John Miller amerikai újság­író A legrégibb ellenség című könyvé­ben arról ír, hogy a francia politikai elit az Európai Unión keresztül újból domi­nanciára akar szert tenni a világpolitika színpadán – elsősorban Amerikával szemben. Miller egyébként azt is kifej­ti, hogy a huszadik század számos kommunista vezetője, valamint a Szaddám-rezsim fő támaszát jelentő Baath párt ideológiája is francia szellemi gyö­kerekből táplálkozott.

Jacques Chirac szerint a britek sem­mit nem kapnak cserébe elkötelezett Amerika-barátságukért. A francia el­nök odáig ment, hogy kijelentette: Tony Blair brit miniszterelnök számá­ra csak abban az esetben lenne hasz­nos a Bushhoz fűződő jó viszony, ha elfogadtatná az Egyesült Államokkal az unió álláspontját Izraellel és a pa­lesztinokkal kapcsolatban.

Amint Nabil Shaat palesztin külügy­miniszter brüsszeli tárgyalásai is jel­zik, az unió továbbra is fő támogatója marad a Palesztin Hatóságnak, miköz­ben nem követeli meg, hogy a palesz­tin hatalom útvesztőiben nyom nélkül eltűnt eurómilliókról elszámoljanak. Az izraeli diplomácia évek óta hiába kéri az unió kiegyensúlyozottabb ál­láspontját a közel-keleti kérdésben, pe­dig Javier Solana külügyi főmegbízott egyértelművé tette: az EU szerepet kö­vetel magának a konfliktusrendezés­ben, „akár tetszik, akár nem”.

*

Az izraeli külügyminisztérium egy minapi belső jelentése rámutat: a kö­vetkező évtizedben Izrael olyan kikö­zösítésre számíthat, amilyennel Dél-Afrika találta szembe magát az apart­heid idején. Az előrejelzés szerint az egyre nagyobb befolyásra szert tevő Európai Unió elszigeteli és páriastá­tusra juttatja Izraelt, az amerikai támo­gatás ellenére. A jeruzsálemi külügyminisztérium szerint a fő veszélyt az jelenti, hogy az unió Amerika ellené­ben akar globális szerepre szert tenni, s ily módon súlyos gazdasági és diplo­máciai károkat okozhat Izraelnek. A jelentés szerint az új formában jelent­kező antiszemitizmus nyomán Európa kétségbe vonja a zsidók jogát egy szu­verén államhoz. A közelmúltban vég­zett felmérések alapján Európa lakos­sága rendkívül agresszív országnak látja Izraelt, amely nagyobb fenyege­tést jelent a világ békéjére, mint Irán vagy Észak-Korea. Elemzők ugyanak­kor felhívják a figyelmet arra is, hogy bármeddig húzódjanak el a török uni­ós csatlakozási tárgyalások, az EU már pusztán az integrációs folyamat révén is megveti lábát a Közel-Kele­ten. Sőt: demográfiai, gazdasági és politikai súlyánál fogva hamarosan domináns erővé válik a térségben.

Eperjesi Ildikó