Csapdák és remények

Írta: NOVÁK ATTILA - Rovat: Archívum

NOVÁK ATTILA

Csapdák és remények

A magyar zsidó történetírás objektív és szubjektív feltételei

A Büchler Sándor Baráti Társaság és a Judaica Alapítvány kon­ferenciafelhívása fontos kérdéseket vetett fel.* A magyar zsidó történetírás ugyanis már régtől fogva nem létezik.

Vagy legalábbis nem úgy, ahogy eleink elképzelték. Te­hetségek vannak, könyvek és jó cik­kek is születnek néha-néha, de irány­zatok és iskolák, koncepciók és elkép­zelések – szubjektív és objektív okok­ból – nem tűntek fel. Ha mégis szület­nek teljesítmények, azok a létező va­lóság ellenére jönnek a világra. S hogy miért van ez így? Először a problémá­kat venném szemügyre, majd később pár érdemleges szempontot vetnék fel a jövőre nézve.

OBJEKTÍV ÉS GYAKORLATI PROBLÉMÁK (VIA NEGATIVA 1.)

A történetírásnak biztos szakmai ala­pokon kell nyugodnia. Biztos történe­ti tárgyi tudáson, ezenkívül pedig a magyar és a bármilyen zsidó nyelv (héber, jiddis, ladino, judeo-perzsa etc.) alapos ismeretén kell alapulnia, s szükséges egyfajta ráhangolódás az egykorvolt zsidóság, esetünkben a magyarországi „lelkére”, helyzetére, ami parlagi szavakkal csak azt jelenti, hogy azonosulnunk kell kutatási terüle­tünkkel. A problé­ma csak az, hogy jelenleg e szem­pontok működése – különféle okok folytán – nem biz­tosított. Eltűnt a biztos tárgyi tudás, s a jelenlegi és judaisztikával foglal­kozó állami és felekezeti intézmények (ORZSE, MTA Judaisztikai Kutató- csoport etc.) csak részlegesen alkal­masak arra, hogy a diákok számára „alma mater”-ként szolgáljanak. Ter­mészetesen tisztában vagyok Komoróczy Géza, Karády Viktor vagy Ko­vács András teljesítményével, és a több tucat zsidó tárgyú mű létével. Ám aki komolyan akar judaisztikát tanulni, annak külföldön kell szeren­csét próbálnia, mert a modern zsidó tudomány nem „jön be” Magyaror­szágra. Az is probléma, hogy a ma­gyar tudományos intézmények jó ré­sze – s ebben a judaizmussal foglal­kozók sem kivételek – feudális ala­pon, és nem pusztán a teljesítményelv alapján működnek. Latifundiumként és hűbéri birtokként üzemeltetik a tu­dományos életet a különféle rektorok és dékánok, professzorok és tanszék- vezetők: ez sem a teljesítményelvet fokozza, hiszen sok esetben a lojali­tástól és az elvárt vagy megvalósult kapcsolati tőkétől függ, hogy ki kap állást és ösztöndíjat, és ki nem, vala­mint ki vehet részt egy hazai konfe­rencián, és ki nem. Ez a jelenség szin­tén elősegíti azt, hogy a fiatal magyar tudósok – a kicsinyes és belterjes feudális magyar tudományos élet visszásságai miatt, ahová integrálódni nem akarnak vagy nehezen tudnak – külföldön próbáljanak szerencsét. Ezzel összefüggésben meg kell jegyez­nem, hogy a kicsiny magyar zsidó tu­dományos piac és a feudalizmus jól megfér egymással: míg egyesek – kapcsolati tőkéiket kihasználvatu­cat judaisztikai állással is bírnak, fia­tal és képzett tehetségek sora lézeng állás nélkül, vagy parkolópályán vár­ják sorsuk jobbra fordulását. Amíg ez nem változik meg, amíg a mobilitási csatornák nem működnek jobban, nem lesz jobb a helyzet.

De nem csak az intézményekkel van baj. Minden komoly és elmélyült munkához szükség van a mester-tanít­vány viszony intim intenzivitására. Magyarországon pedig (részben a szo­cialista évtizedek anti-individualisztikus jellegéből, részben a létező szoci­alizmus elitoktatás-ellenességéből kö­vetkezően) vagy (már) nincsenek mesterek, vagy még nem váltak azzá, így az autodidaxis lett az egyedüli jár­ható út. Ez persze sajátos és utolérhe­tetlen bájt kölcsönöz a tehetséges ma­gyar tudósoknak, de hosszú távon problémássá teszi a teljesítményeket is felmutatni akaró tudományos mun­kát, mivel kizárólag az erős és originá­lis, valamint a kellő anyagiakkal ren­delkezők számára teszi lehetővé – leg­inkább külföldön – a tudományos kibontakozást, viszont a már leírt állapotok a kérdéses tehetségű kókle­rek számára nyitnak teret. Ezt elősegí­ti az, hogy komoly érdeklődés mutat­kozik a zsidóság iránt, és mivel a publikum nem sokat tud a judaizmusról (a tudatlanság még a zsidók között is óri­ási), „zsidóság” címszó alatt sok min­dent el lehet adni.

A héber és egyéb zsidó nyelvek tu­dása is problematikus. Ez nem amiatt van, mert a hazai hallgatók – zsidók és nem zsidók – rosszabb képességűek lennének, mint régen, hanem mert egy-két tanszék kivételével nem vált követelménnyé a nyelvtudás, és státu­szok sincsenek, hogy az ilyen tudással rendelkező hallgatók biztosan elhe­lyezkedjenek. A hébertudás viszony­lagosságával, illetve a külföldtől való elszigeteltséggel együtt csökken az esélye annak, hogy a modern héber nyelvű szakirodalom meggyökeresed­jen az országban. Magyarországon húsz-harminc éves izraeli munkákat fordítanak le és mutatnak be mint kor­társ csúcsteljesítményt (pl. Asher Cohen műve).

A magyar zsidó tudományosság számára rendkívül fontosak az alapku­tatások. Ám itt is némi ellenszélben kell hajóznunk, hiszen a Magyaror­szágra beszűrődött s főleg angolszász orientációjú modern történettudo­mány keretet/kereteket akar ráerőltet­ni a történészekre, azaz különféle ide­ológiai áramlatokhoz, elméletekhez akarja igazítani a sokarcú tényanya­got. Veszélyesnek tartom ezt a folya­matot, mert újabb ideológiai elvárá­soktól teszi függővé a történetírói munkát és teljesítményt, s kiskorúnak minősíti a polgárt. A történésznek ma­gának kell kiharcolnia – természete­sen a szakirodalom minél teljesebb is­meretében – a saját „keretét”, amely gondolkozásának koherens logikai vá­zát kell, hogy jelentse.

Aztán még az is meglehetősen prob­lematikus, hogy a zsidó tárgyú disz­ciplínák közül az egyik mérhetetlenül eluralkodott a többi felett. A holoka­uszt történetének kutatásáról van szó. A Soá kutatására múzeum jött létre Budapesten. A zsidó tudományosság olyan területei, mint amilyen például az ortodoxia története, a különféle hit­községek históriája, vagy a zsidó poli­tikai irányzatok története, teljesen hát­térbe szorultak, és a kutatás finanszí­rozása is problematikusabb. Egy olyan országban, ahol tudományból nagyon nehéz megélni, a tehetségek jó része is a könnyebb megélhetés irá­nyába orientálódik, így komoly a ve­szély, hogy a magyar zsidóság törté­netének kutatása – hacsak nem hagyja el valaki a pályát – nagymértékben a holokausztra fog koncentrálódni, és a zsidó tudományos élet szegénysége még egyoldalúsággal is párosul.

FÉLELEM A ZSIDÓSÁGTÓL (VIA NEGATIVA 2.)

De vannak nem annyira materiális, ha­nem társadalom- és csoportpszicholó­giai problémák, okok, melyek még in­kább megnehezítik a magyar zsidó történetírás akadálytalan fejlődését. A magyar zsidó történetírás azért is rossz helyzetben van, mert a magyar tudományos nyilvánosság még mindig nem fogadja be a zsidó tudományos narratívát, így aki ezt képviseli, kön­nyen stigmatizálódhat és marginalizá­lódhat: jobb esetben közöny és meg nem értés fogadhatja, rosszabb eset­ben viszont a „partvonalon” kívül ta­lálhatja magát. Arról nem is szólva, hogy a hivatalos zsidóság is mintha tudomásul venné ezeket a körülmé­nyeket.

Természetesen mindannyian tudjuk, hogy „a” zsidóság – per se – kölcsön­hatásaiban is vizsgálható, sőt vizsgá­landó, mivel létezése nem függetlenít­hető a környező „világ” megannyi ha­tásától. Ám aki – „belülről” – próbál­kozik zsidó tudományt művelni, azt könnyen a margóra szoríthatja a ma­gyar nemzeti és liberális narratívában megrekedt magyar történésztársada­lom, mely csak egy dolgot nem akar el­ismerni: a zsidóság önképét fontosabb­nak tartó, „belső” történetírást. Eszerint a zsidó szempontok prioritása a par excellence partikularizmus, és a zsidóság története kizárólag a magyar történel­men belül s magyar nyelvi fogalmak­kal tárgyalható. Csak ironikusan je­gyezném meg, hogy ha az ún. „liberá­lisok” tényleg találkoznak azzal a „másság”-gal, amely nem az ő koncep­ciójuk szerint „más”, voluntarista és autoriter eszközöket vesznek igénybe, hogy elhallgattassák a másik felet.

Ebben a vonatkozásban pedig nagy egyetértés figyelhető meg a bal- és a jobboldal, a „nemzeti” és a „liberális” szárny gondolkodása között: mind­annyian elutasítják az autonóm zsidó nézőpontot. A magyar nemzeti törté­ netírás kizárólag a magyar nemzeti szempontot követi, így – még a tudo­mányban is – nem az integrációt, ha­nem a totális és feltétel nélküli asszi­milációt követeli meg: a zsidóság itt kizárólag a magyar társadalom függe­léke, önálló teljesítményei nincsenek, appendix egy jól megírt/kutatott főso­dorhoz. A liberális kutatók viszont a felvilágosodás jegyében negligálják a „couleur locale”-t felmutató tradicio­nális történetírást, főleg a zsidót. Helyzetüket megkönnyíti az, hogy a judaizmus – már a felvilágosodás ko­ra óta – a pár excellence maradi val­lásnak tartatik, hiszen „premodern” szempontjaival „tagadja” a világ test­vériesülését, az ész univerzalitását. Csökönyösen megátalkodott a maga különállásában – vélik. Ennek a mára már anakronisztikussá vált nézetnek a hatása (Magyarországon úgyis min­den legalább ötvenéves késésben van) megfigyelhető sok zsidó származású történésznél, akik a külvilág előtt akarnak jó pontokat szerezni azzal, hogy – kompenzációképpen – elhatá­rolódnak a zsidóság autochton törté­netétől, vagy azt bizonygatják, hogy a zsidók mindig jó magyarok voltak. Az, hogy ezek a történészek semmi­lyen zsidó tudással nem rendelkeznek – tehát hogy az ellenséges érzés és előítélet még szakmai inkompetenciá­val is társul senkit sem zavar, mert nincs önérzetes és felkészült zsidó és nem zsidó tudóstársadalom/nyilvánosság („fortélyos félelem igazgat”), mely kiállna a megbíráltak mellett, és nincs olyan intézményrendszer, amely hátteret biztosítana a margón lévők számára.

Ml A JÖVŐ ÚTJA? (VIA POSITIVA)

S hogy mit rejt a jövő? A magyar zsi­dó történetírásnak bátran és kompro­misszummentesen fel kell építenie ön­magát, s a zsidóság iránt elkötelezett és tehetséges embereket a kutatás elsőbbségét szem előtt tartó intézmé­nyek köré kellene csoportosítania. Eh­hez nem kell feltétlenül új intézménye­ket alapítani, hanem a régieket kell át­formálni, nyitottá, modernné és telje­sítményközpontúvá tenni. A zsidóság magyarországi történetét mindenkép­pen belső történetként kellene megír­ni, azaz minél több zsidó forrás bevo­násával, s így kellene ütköztetni a kül­sőkkel. Fontosnak tartom leszögezni, hogy amikor „belső” forrásokról és történetírásról beszélek, nem az asszimiláció-disszimiláció különbségét te­szem nyilvánvalóvá, hiszen már mindannyian asszimilálódtunk. In­kább olyan történeti módszerrel azo­nosítanám a „belső” történetírást, amely empatikusán, de nem kritikátla­nul azonosul a tárgyával, s azt saját magából és nem másból vagy más ál­tal akarja megérteni.

Természetesen az is biztos, hogy ez a „belső”/„külső” meghatározás csak addig tartható fenn, ameddig tényleg különbségként differenciálódik, azaz a zsidóság és környezete tekintetében megkülönböztethető a „mi” és az „ők” különbségtétel kulturális-történeti alapja. A környező társadalomhoz nyelvében, szokásaiban, öltözködésé­ben, sőt olykor vallásában is hasonult zsidóság története viszont – természe­tesen – más módszereket igényel, hi­szen a „külső” szempont „belsővé” vált, s talán – ha nem is a „belső” for­rások – a szociálpszichológia segíthet még a „belső” motívumok és indokok feltárásában.

Fontos továbbá, hogy Magyarorszá­gon is meg kellene honosodnia olyan judaisztikai diszciplínáknak, amelyek ma a nyugati világban, főleg Izraelben és az Egyesült Államokban léteznek. Az ortodoxia története, a különféle or­todox és neológ csoportok egymásra hatása, az összehasonlító hitközség­történet, a magyarországi szefárdok története még nem kellően feltárt, s ami magas színvonalon megíródott, azt sem mind itt írták, hanem Princetone-ban, vagy pl. a jeruzsálemi Héber Egyetemen és a Bar-Ilanon. Magyarország a zsidó tudományok perifériá­jának, nem pedig középpontjának szá­mít. így, aki teheti, az a centrumba tá­vozik. Mindenképpen csökkenteni kellene a centrum-periféria távolsá­got, de ezt csak a magyar tudományos élet nepotizmusának csökkentésével és az intézmények színvonalának emelésével, nyitottságuk, átjárhatósá­guk növelésével lehetne elérni. Csak ezzel biztosítható, hogy zsidó törté­nészként érdemes legyen Magyaror­szágon tanulni, oktatni, dolgozni, élni.

Persze lehet, hogy az intézmények és a kutatás jelenlegi helyzete csak a valóságra rímel, azaz annak a nívónak felel meg, amelyet az ország zsidósá­ga (és nem-zsidósága) képvisel. S az is biztos, hogy a romlás azzal is össze­függésben áll, hogy a magyar zsidóság színe-java elpusztult vagy kivándo­rolt, s a zsidó tudomány nem Erec Hagarban, hanem inkább Erec Jiszraelben lakozik. De ne írjuk alá saját halá­los ítéletünket, ne adjuk meg magun­kat oly könnyen a sorsnak.

Erre szólítanak fel bennünket a régi­ek, Büchler Sándor és Róth Emil, Gonda László és Scheiber Sándor. Szellemük talán ma is itt lebeg közöt­tünk. Remélem, nem hiába.

Novák Attila­

* A fenti szöveg egy el nem hangzott előa­dás helyett íródott.

Címkék:2005-01

[popup][/popup]