Csapdák és remények
A magyar zsidó történetírás objektív és szubjektív feltételei
A Büchler Sándor Baráti Társaság és a Judaica Alapítvány konferenciafelhívása fontos kérdéseket vetett fel.* A magyar zsidó történetírás ugyanis már régtől fogva nem létezik.
Vagy legalábbis nem úgy, ahogy eleink elképzelték. Tehetségek vannak, könyvek és jó cikkek is születnek néha-néha, de irányzatok és iskolák, koncepciók és elképzelések – szubjektív és objektív okokból – nem tűntek fel. Ha mégis születnek teljesítmények, azok a létező valóság ellenére jönnek a világra. S hogy miért van ez így? Először a problémákat venném szemügyre, majd később pár érdemleges szempontot vetnék fel a jövőre nézve.
OBJEKTÍV ÉS GYAKORLATI PROBLÉMÁK (VIA NEGATIVA 1.)
A történetírásnak biztos szakmai alapokon kell nyugodnia. Biztos történeti tárgyi tudáson, ezenkívül pedig a magyar és a bármilyen zsidó nyelv (héber, jiddis, ladino, judeo-perzsa etc.) alapos ismeretén kell alapulnia, s szükséges egyfajta ráhangolódás az egykorvolt zsidóság, esetünkben a magyarországi „lelkére”, helyzetére, ami parlagi szavakkal csak azt jelenti, hogy azonosulnunk kell kutatási területünkkel. A probléma csak az, hogy jelenleg e szempontok működése – különféle okok folytán – nem biztosított. Eltűnt a biztos tárgyi tudás, s a jelenlegi és judaisztikával foglalkozó állami és felekezeti intézmények (ORZSE, MTA Judaisztikai Kutató- csoport etc.) csak részlegesen alkalmasak arra, hogy a diákok számára „alma mater”-ként szolgáljanak. Természetesen tisztában vagyok Komoróczy Géza, Karády Viktor vagy Kovács András teljesítményével, és a több tucat zsidó tárgyú mű létével. Ám aki komolyan akar judaisztikát tanulni, annak külföldön kell szerencsét próbálnia, mert a modern zsidó tudomány nem „jön be” Magyarországra. Az is probléma, hogy a magyar tudományos intézmények jó része – s ebben a judaizmussal foglalkozók sem kivételek – feudális alapon, és nem pusztán a teljesítményelv alapján működnek. Latifundiumként és hűbéri birtokként üzemeltetik a tudományos életet a különféle rektorok és dékánok, professzorok és tanszék- vezetők: ez sem a teljesítményelvet fokozza, hiszen sok esetben a lojalitástól és az elvárt vagy megvalósult kapcsolati tőkétől függ, hogy ki kap állást és ösztöndíjat, és ki nem, valamint ki vehet részt egy hazai konferencián, és ki nem. Ez a jelenség szintén elősegíti azt, hogy a fiatal magyar tudósok – a kicsinyes és belterjes feudális magyar tudományos élet visszásságai miatt, ahová integrálódni nem akarnak vagy nehezen tudnak – külföldön próbáljanak szerencsét. Ezzel összefüggésben meg kell jegyeznem, hogy a kicsiny magyar zsidó tudományos piac és a feudalizmus jól megfér egymással: míg egyesek – kapcsolati tőkéiket kihasználva – tucat judaisztikai állással is bírnak, fiatal és képzett tehetségek sora lézeng állás nélkül, vagy parkolópályán várják sorsuk jobbra fordulását. Amíg ez nem változik meg, amíg a mobilitási csatornák nem működnek jobban, nem lesz jobb a helyzet.
De nem csak az intézményekkel van baj. Minden komoly és elmélyült munkához szükség van a mester-tanítvány viszony intim intenzivitására. Magyarországon pedig (részben a szocialista évtizedek anti-individualisztikus jellegéből, részben a létező szocializmus elitoktatás-ellenességéből következően) vagy (már) nincsenek mesterek, vagy még nem váltak azzá, így az autodidaxis lett az egyedüli járható út. Ez persze sajátos és utolérhetetlen bájt kölcsönöz a tehetséges magyar tudósoknak, de hosszú távon problémássá teszi a teljesítményeket is felmutatni akaró tudományos munkát, mivel kizárólag az erős és originális, valamint a kellő anyagiakkal rendelkezők számára teszi lehetővé – leginkább külföldön – a tudományos kibontakozást, viszont a már leírt állapotok a kérdéses tehetségű kóklerek számára nyitnak teret. Ezt elősegíti az, hogy komoly érdeklődés mutatkozik a zsidóság iránt, és mivel a publikum nem sokat tud a judaizmusról (a tudatlanság még a zsidók között is óriási), „zsidóság” címszó alatt sok mindent el lehet adni.
A héber és egyéb zsidó nyelvek tudása is problematikus. Ez nem amiatt van, mert a hazai hallgatók – zsidók és nem zsidók – rosszabb képességűek lennének, mint régen, hanem mert egy-két tanszék kivételével nem vált követelménnyé a nyelvtudás, és státuszok sincsenek, hogy az ilyen tudással rendelkező hallgatók biztosan elhelyezkedjenek. A hébertudás viszonylagosságával, illetve a külföldtől való elszigeteltséggel együtt csökken az esélye annak, hogy a modern héber nyelvű szakirodalom meggyökeresedjen az országban. Magyarországon húsz-harminc éves izraeli munkákat fordítanak le és mutatnak be mint kortárs csúcsteljesítményt (pl. Asher Cohen műve).
A magyar zsidó tudományosság számára rendkívül fontosak az alapkutatások. Ám itt is némi ellenszélben kell hajóznunk, hiszen a Magyarországra beszűrődött s főleg angolszász orientációjú modern történettudomány keretet/kereteket akar ráerőltetni a történészekre, azaz különféle ideológiai áramlatokhoz, elméletekhez akarja igazítani a sokarcú tényanyagot. Veszélyesnek tartom ezt a folyamatot, mert újabb ideológiai elvárásoktól teszi függővé a történetírói munkát és teljesítményt, s kiskorúnak minősíti a polgárt. A történésznek magának kell kiharcolnia – természetesen a szakirodalom minél teljesebb ismeretében – a saját „keretét”, amely gondolkozásának koherens logikai vázát kell, hogy jelentse.
Aztán még az is meglehetősen problematikus, hogy a zsidó tárgyú diszciplínák közül az egyik mérhetetlenül eluralkodott a többi felett. A holokauszt történetének kutatásáról van szó. A Soá kutatására múzeum jött létre Budapesten. A zsidó tudományosság olyan területei, mint amilyen például az ortodoxia története, a különféle hitközségek históriája, vagy a zsidó politikai irányzatok története, teljesen háttérbe szorultak, és a kutatás finanszírozása is problematikusabb. Egy olyan országban, ahol tudományból nagyon nehéz megélni, a tehetségek jó része is a könnyebb megélhetés irányába orientálódik, így komoly a veszély, hogy a magyar zsidóság történetének kutatása – hacsak nem hagyja el valaki a pályát – nagymértékben a holokausztra fog koncentrálódni, és a zsidó tudományos élet szegénysége még egyoldalúsággal is párosul.
FÉLELEM A ZSIDÓSÁGTÓL (VIA NEGATIVA 2.)
De vannak nem annyira materiális, hanem társadalom- és csoportpszichológiai problémák, okok, melyek még inkább megnehezítik a magyar zsidó történetírás akadálytalan fejlődését. A magyar zsidó történetírás azért is rossz helyzetben van, mert a magyar tudományos nyilvánosság még mindig nem fogadja be a zsidó tudományos narratívát, így aki ezt képviseli, könnyen stigmatizálódhat és marginalizálódhat: jobb esetben közöny és meg nem értés fogadhatja, rosszabb esetben viszont a „partvonalon” kívül találhatja magát. Arról nem is szólva, hogy a hivatalos zsidóság is mintha tudomásul venné ezeket a körülményeket.
Természetesen mindannyian tudjuk, hogy „a” zsidóság – per se – kölcsönhatásaiban is vizsgálható, sőt vizsgálandó, mivel létezése nem függetleníthető a környező „világ” megannyi hatásától. Ám aki – „belülről” – próbálkozik zsidó tudományt művelni, azt könnyen a margóra szoríthatja a magyar nemzeti és liberális narratívában megrekedt magyar történésztársadalom, mely csak egy dolgot nem akar elismerni: a zsidóság önképét fontosabbnak tartó, „belső” történetírást. Eszerint a zsidó szempontok prioritása a par excellence partikularizmus, és a zsidóság története kizárólag a magyar történelmen belül s magyar nyelvi fogalmakkal tárgyalható. Csak ironikusan jegyezném meg, hogy ha az ún. „liberálisok” tényleg találkoznak azzal a „másság”-gal, amely nem az ő koncepciójuk szerint „más”, voluntarista és autoriter eszközöket vesznek igénybe, hogy elhallgattassák a másik felet.
Ebben a vonatkozásban pedig nagy egyetértés figyelhető meg a bal- és a jobboldal, a „nemzeti” és a „liberális” szárny gondolkodása között: mindannyian elutasítják az autonóm zsidó nézőpontot. A magyar nemzeti törté netírás kizárólag a magyar nemzeti szempontot követi, így – még a tudományban is – nem az integrációt, hanem a totális és feltétel nélküli asszimilációt követeli meg: a zsidóság itt kizárólag a magyar társadalom függeléke, önálló teljesítményei nincsenek, appendix egy jól megírt/kutatott fősodorhoz. A liberális kutatók viszont a felvilágosodás jegyében negligálják a „couleur locale”-t felmutató tradicionális történetírást, főleg a zsidót. Helyzetüket megkönnyíti az, hogy a judaizmus – már a felvilágosodás kora óta – a pár excellence maradi vallásnak tartatik, hiszen „premodern” szempontjaival „tagadja” a világ testvériesülését, az ész univerzalitását. Csökönyösen megátalkodott a maga különállásában – vélik. Ennek a mára már anakronisztikussá vált nézetnek a hatása (Magyarországon úgyis minden legalább ötvenéves késésben van) megfigyelhető sok zsidó származású történésznél, akik a külvilág előtt akarnak jó pontokat szerezni azzal, hogy – kompenzációképpen – elhatárolódnak a zsidóság autochton történetétől, vagy azt bizonygatják, hogy a zsidók mindig jó magyarok voltak. Az, hogy ezek a történészek semmilyen zsidó tudással nem rendelkeznek – tehát hogy az ellenséges érzés és előítélet még szakmai inkompetenciával is társul senkit sem zavar, mert nincs önérzetes és felkészült zsidó és nem zsidó tudóstársadalom/nyilvánosság („fortélyos félelem igazgat”), mely kiállna a megbíráltak mellett, és nincs olyan intézményrendszer, amely hátteret biztosítana a margón lévők számára.
Ml A JÖVŐ ÚTJA? (VIA POSITIVA)
S hogy mit rejt a jövő? A magyar zsidó történetírásnak bátran és kompromisszummentesen fel kell építenie önmagát, s a zsidóság iránt elkötelezett és tehetséges embereket a kutatás elsőbbségét szem előtt tartó intézmények köré kellene csoportosítania. Ehhez nem kell feltétlenül új intézményeket alapítani, hanem a régieket kell átformálni, nyitottá, modernné és teljesítményközpontúvá tenni. A zsidóság magyarországi történetét mindenképpen belső történetként kellene megírni, azaz minél több zsidó forrás bevonásával, s így kellene ütköztetni a külsőkkel. Fontosnak tartom leszögezni, hogy amikor „belső” forrásokról és történetírásról beszélek, nem az asszimiláció-disszimiláció különbségét teszem nyilvánvalóvá, hiszen már mindannyian asszimilálódtunk. Inkább olyan történeti módszerrel azonosítanám a „belső” történetírást, amely empatikusán, de nem kritikátlanul azonosul a tárgyával, s azt saját magából és nem másból vagy más által akarja megérteni.
Természetesen az is biztos, hogy ez a „belső”/„külső” meghatározás csak addig tartható fenn, ameddig tényleg különbségként differenciálódik, azaz a zsidóság és környezete tekintetében megkülönböztethető a „mi” és az „ők” különbségtétel kulturális-történeti alapja. A környező társadalomhoz nyelvében, szokásaiban, öltözködésében, sőt olykor vallásában is hasonult zsidóság története viszont – természetesen – más módszereket igényel, hiszen a „külső” szempont „belsővé” vált, s talán – ha nem is a „belső” források – a szociálpszichológia segíthet még a „belső” motívumok és indokok feltárásában.
Fontos továbbá, hogy Magyarországon is meg kellene honosodnia olyan judaisztikai diszciplínáknak, amelyek ma a nyugati világban, főleg Izraelben és az Egyesült Államokban léteznek. Az ortodoxia története, a különféle ortodox és neológ csoportok egymásra hatása, az összehasonlító hitközségtörténet, a magyarországi szefárdok története még nem kellően feltárt, s ami magas színvonalon megíródott, azt sem mind itt írták, hanem Princetone-ban, vagy pl. a jeruzsálemi Héber Egyetemen és a Bar-Ilanon. Magyarország a zsidó tudományok perifériájának, nem pedig középpontjának számít. így, aki teheti, az a centrumba távozik. Mindenképpen csökkenteni kellene a centrum-periféria távolságot, de ezt csak a magyar tudományos élet nepotizmusának csökkentésével és az intézmények színvonalának emelésével, nyitottságuk, átjárhatóságuk növelésével lehetne elérni. Csak ezzel biztosítható, hogy zsidó történészként érdemes legyen Magyarországon tanulni, oktatni, dolgozni, élni.
Persze lehet, hogy az intézmények és a kutatás jelenlegi helyzete csak a valóságra rímel, azaz annak a nívónak felel meg, amelyet az ország zsidósága (és nem-zsidósága) képvisel. S az is biztos, hogy a romlás azzal is összefüggésben áll, hogy a magyar zsidóság színe-java elpusztult vagy kivándorolt, s a zsidó tudomány nem Erec Hagarban, hanem inkább Erec Jiszraelben lakozik. De ne írjuk alá saját halálos ítéletünket, ne adjuk meg magunkat oly könnyen a sorsnak.
Erre szólítanak fel bennünket a régiek, Büchler Sándor és Róth Emil, Gonda László és Scheiber Sándor. Szellemük talán ma is itt lebeg közöttünk. Remélem, nem hiába.
Novák Attila
* A fenti szöveg egy el nem hangzott előadás helyett íródott.
Címkék:2005-01