Zsidó kövek magyar tájban

Zsidó kövek magyar tájban

Miskolctapolcára ki­rándulunk. Barlangfürdő, este Miskolc. A zsinagóga ha­talmas, komor épülete magányosan, rozsdás lakatokkal óva áll a főtéren. J. bekukucskál az udvarra, és rádöbben, egyszer énekelt itt a zsidó gyerekkó­russal. Én is jártam itt, évekkel ezelőtt. Nem rémlik az alkalom, de ráeszmé­lek: ezt a zsinagógát komponáltam be­le egy elbeszélésembe.

Másnap Kassa. A határon belepil­lantanak személyi igazolványunkba, s már át is engednek. Emlék­szem, amikor gyerekként, szüleimmel utaztam, milyen feszült volt a hangulat az egyenruhás határőrök láttán.

Talán ezért kétkedtem, hogy elég lesz egy személyi igazol­vány?

Kassán a parkolóból elindu­lunk a főtér felé, majd az első mellékutcán hirtelen jobbra fordulok, noha semmi okom nincs, hogy ne a főtér irányá­ba menjek, amely természete­sen a fő látványosság. Az ut­cában egy régi, lerobbant, használaton kívüli kis zsina­gógára bukkanunk. Véletlen, vagy inkább a mellékutcákat kedvelő, meghúzódó galut-mentalitás?

A főtér után megnézzük a Márai-emlékházat. „Írjanak be az emlék­könyvbe, hadd lássák, hogy sokan jár­nak ide” – mondja a teremőr, vagy tán a múzeum vezetője. A szoba szomorú magyar nemzeti zarándokhely. Márai sértett kisfiú, mindhalálig: ebből eredt tehetsége, meg a kisebbségi sorsból: a trianoni traumából. Kertész Imre Krúdyn kívül, a magyar írók közül tán csak róla ír szépeket, mintha naplóíró szellemi magányában, s ezt kompen­záló intellektuális fölényében, szelle­mi társaságra lelne. Különös, hogy Márai olykori zsidóellenessége nem riasztja el szimpátiájától. Igaz, Márai azt a típust képviseli, aki a zsidókat se szereti, meg a többi embert sem. Mi­zantróp.

A kassai nagyzsinagóga modern, század eleji, Bauhaus stílusú épület, az egykori lágymányosi zsinagógához hasonló.

Harmadnap Tokaj, ahol a gyönyörű zsinagóga fa részei egy tűzvészben, a közelmúltban odavesztek. Gyújtoga­tás – beszélik. Ajtók, ablakok bedeszkázva. Egy furnérlemez hasadékán benézve, látni a frigyszekrény helyé­nek végtelen árvaságát. Akár egy vak ember szemürege. Felvillannak ben­nem Jancsó Miklós Jelenlét című do­kumentumfilmjének képkockái az olaszliszkai zsinagógáról, melyet las­san birtokba vesz az enyészet.

Lengenek a plakátok: kezdődik a to­kaji írótábor. Benézzek? Ne nézzek? – vívódom. Soha nem integrálódtam az írótársadalomba, nem kerestem patrónusokat, mert úgy gondoltam, az számít, amit ír az ember, nem az, kik a barátai. Naiv voltam. Ráadásul ideha­za a zsidó téma még mindig tabu. Az igazi szembenézés a történelemmel, a valódi „múltfeldolgozás” nem tud el­kezdődni – sem a magyar, sem a zsidó közönség körében.

Két nap múlva vallásos zsidó fiata­lok táboroznak majd itt néhány napig. Kapedlijaik és ciceszeik feltűnést fog­nak kelteni a városlakók között. Vajon emlékszik itt még egyáltalán valaki az egykori bócherekre?

Tarcalon, az egykori zsinagógában, melyet a téesztől vásároltak meg az új tulajdonosok, finn művészek által lét­rehozott galéria működik. Most egy olasz festőnő és férje nyaral családjá­val a zsinagóga egykori épületében. Kissé tolakodó kíváncsisággal behato­lunk. Ők is furcsán érzik magukat, hogy egy volt imaház a lakhelyük. „Ilyen Olaszországban elő nem for­dulhat” – mondja a férfi, és azt mesé­li, bizony kínosan érzi magát, rá-rászól a gyerekekre, ne beszéljenek az épületben hangosan, s maga sem talál­ja helyét, hogy a zsinagóga előterében esznek, a karzaton alszanak. A zsina­góga egykori főterme a kiállítótér, de most, hogy nincs tárlat, s csak alkotó­házként funkcionál az épület, üres. A frigyszekrény egykori helyén színes üvegek.

Fotóalbum a felújításról: a romokat ábrázoló képek mellett az új arculatról készült felvételek. A mennyezet Dávid-csillagos festményeit nem restau­rálták, lefestették. Miből állt volna egy nagy lepellel eltakarni, amikor épp kiállítás van? Még egy utolsó pil­lantás a búcsú előtt: szépen felújított, ám profán célra hasznosított épület a hegy oldalában. A zsinagóga tetejéről hiányzik a fényképeken még látható Dávid-csillag. A bejárat félkörívben kőbe vésett héber felirata fölött jizkor tábla, mely tudatja, 70 zsidó családot gyűjtöttek össze itt 1944-ben, s depor­táltak a többi környékbeli zsidóval. „Tokaj szőlővesszein nektárt csepeg­tettél” – jut eszembe utóbb, s dacosan hozzáfűzöm, igen, ezekben a gyönyö­rű szőlőskertekben, melyekhez atavisztikus vonzalom fűz, kóser bort is termeltek – s termelnek újra, igaz, ma döntően exportra.

Bodrogkeresztúr: Sájele, a csoda­rabbi sírja vonz, de a temető zárva, a kőkerítés résein nézzük a sok száz éves sírokat. Az ohelbe nem lehet kí­vülről belátni. „Mit kell itt imádkoz­ni?” – kérdi J. „Nem tudom – felelem -, talán zsoltárokat kéne mondani.” Sokunk mestere: Reb Mojse Moskovits szépen énekelte, de nem volt mó­dom magnóra venni. Amikor akartam, már ő nem akarta. Jártam vele itt, de amikor újra hívott, nem akartam túráz­ni, pedig hányszor invitált! Akkor képtelen voltam rá, úgy éreztem, nincs időm újra idejönni.

Mád: gyönyörűen felújított zsinagó­ga. A túlburjánzó díszítés nem vall askenáz stílusra, haszid szellemiség ala­kította ilyen barokkossá. Arany orosz­lánok, kerubok, s a tórakorona az áron-kódes fölött. Idehaza, de talán másutt sem láttam még ilyet. A női karzaton a Jewish Heritage Fund és a Kincstári Vagyonkezelő Igazgatóság jóvoltából padlófűtést alakítottak ki. Csodálatos pompa, színek, s a kont­raszt: a szomszédos épület, az egykori jesiva pusztuló falai. Azt is felújítani szándékoztak: időközben érte a költ­ségvetést a Draskovics-csomag meg­szorító intézkedése.

A zsinagóga melletti kisteremben kiállítás: tíz tabló a zsidóságról. Hihe­tetlen információmennyiség igen öko­nomikus, látványos, kívülállónak és már ismeretekkel rendelkezőknek is élményt és tudást nyújtó anyaggal, dr. Kárpáti László szerkesztésében, sok idézettel Raj Tamás könyveiből. Pél­daértékű az elmúlt két évben zajlott felújítás, a vészkorszak 60. évforduló­jára. Meglehet, számos vidéki falu­nak, kisvárosnak a renovált zsinagó­gák, temetők lesznek a legfontosabb turistalátványosságai a Közép-Európa felé irányuló, megélénkült európai és amerikai zsidó turizmus korszakában. Csak azon sajnálkozik kísérőnk, hogy azok a haszidok, akik évtizedek óta zarándokoltak ide, a zsinagógához, derékig érő füvön is áttörve, most, hogy az épület megújult, mintha ke­vésbé jönnének. Igaz, azok nem vol­tak olyan barátságosak, mint a ma­gunkfajták, mondja, de azért mégis­csak furcsa, hogy kész a zsinagóga, most meg távol maradnak. „Itt a főut­cán minden ház zsidóké volt. Mi na­gyon szerettük a zsidókat” – mondja, s ugyan mit is mondhatnánk erre? „Az­tán a háború után szociális lakások let­tek, cigányok kerültek bele, akik még mindig annyi lakbért fizetnek csak, mint a hetvenes években. Apukám 128 000 forintért vásárolta meg a há­zunkat, nagy pénz volt akkoriban. Ami a Spitzéké volt. Az a Spitz is visszajár látogatóba, néha, meg van egy másik fiatalember is, az meg a ro­konai házát vásárolta vissza. Egy-két órára idejön, a menetrendhez igazítja magát, aztán már megy is. Jól megvol­tak itt a magyarok, meg a zsidók, kie­gészítették egymást.” Állunk, hallga­tunk. Mit mondhatnánk? Mit mond­hatna? Aztán dohog még egy kicsit a politikusokon, akik nemcsak hatalmas földeket, házakat vesznek, hanem még nyerészkedni is akartak a zsinagógafe­lújításon.

A temetőkapu nyitva van, konstatál­juk öniróniával, miután megmásztuk a kőkerítést, hogy legalább onnan be­nézhessünk a sírokra. Belökjük a rozs­dás vasajtót, és közvetlenül az egyko­ri ravatalozóban találjuk magunkat.

Naplemente. A domb oldalát mele­gítik a merőlegesen ráeső sugarak. Az észak-magyarországi (haszid?) zsidó temetők elhelyezkedésében van vala­mi természetszeretet, amely a zsidó gondolkodásra kevéssé jellemző.

Nemcsak a halottak megbecsülése ez, hanem a halál komorságának ellensú­lyozása. Vagy csak én érzem ezt a fur­csa, bizarr derűt, hogy a temető nem szomorú, mert gyerekkoromban ez je­lentette a zsidósághoz fűződő élő kap­csolatot? Rokonaimat zsidó temetőkbe temették, és egyedül ott volt érezhető, hogy szűk családomon túl egy széle­sebb közösséghez is tartozom, noha nem volt intellektuális tartalma e köte­léknek, legfeljebb a héber betűk misz­tikuma a dülöngélő sírköveken.

„Imádkozzunk!” – szakad ki J.-ből, de nem tudjuk a temetőben mondandó imákat, ezért egy Smát mormolok el, bizonytalanul, hogy helytelenül járok el. „Nagyapám minden vizsgám előtt kiment a temetőbe, és a rabbik sírja előtt imádkozott, hogy sikerüljön” – könnyezi el magát J. „Mi pedig kijö­vünk ide, és a nagyapád történetét idézzük fel, a következő nemzedék pedig tán ki se jön! Na, menjünk in­nen!” – bukik ki belőlem, de azért még kicsit járkálunk a rabbisírok kö­zött, és olvasgatjuk a neveket: egy Teitelbaum is fekszik itt.

*

Otthon utánaérdeklődöm, és Zev Paskesz felvilágosít: temetőlátogatás­kor, a hagyomány szerint, ha rokon sírját látogatjuk, a 119. zsoltárt kell mondanunk, melyben nyolcsoronként változik a sorkezdő betű, az alefbét, a héber ábécé sorrendje szerint. Azokat a sorokat mondjuk, melyek kezdőbe­tűiből halottunk héber neve összeáll. Egyébként a 90-110. közötti zsoltáro­kat kell mondanunk-énekelnünk, vé­gezetül pedig a zsoltárkötetek végén szereplő imát. Halász Nátán A kegye­let forrásai című, reprintelt könyvé­ben szerepelnek más, temetőben mon­dandó imák is.

Mire hazaérünk, épp kézhez kapom a Mazsike hírlevelét: észak-magyaror­szági busztúrára invitál. Utóbb hal­lom, nagyszerűen sikerült a kirándu­lás, másokat is elbűvölt a mádi zsinagóga, s még Erdélyből is érkeztek vendégek. Ha olykor szívbemarkoló is látni, hogy semmi más nem maradt az egykor virágzó kultúrából, mint kövek a magyar tájban, el kell menni, meg kell nézni. Ez a legkevesebb, amit te­hetünk.

Szántó T. Gábor