Életet a papíron kívül
ALÁÍRÁSGYŰJTÉS A ZSIDÓ NEMZETISÉGI STÁTUSZÉRT
Nem gyűlt össze ezer aláírás a zsidó nemzetiségi kezdeményezés ívein. A szervezők (és még sokan mások) alighanem magától értetődőnek vélték, hogy ha egy olyan marhaságra, mint a hun nemzetiség, összejön az ezer támogató, akkor nyolcvan (száz?, százhúsz?) ezer magyarországi zsidó között gyerekjáték lesz ugyanennyi pártolót összeszedni. Annál is inkább, mert Kovács András szociológus vizsgálatai szerint a magyar zsidók 39 százaléka (tehát több, mint 30 ezer fő) „Magyarországon élő zsidónak” definiálta magát.
Hol maradt ez a tömeg, amikor szükség volt rá?
Nos, először: a szociológusnak anonim módon nyilatkozók nem jelentenek tömeget. Nem ismerik egymást, nem köti őket össze közös, alkalomadtán mozgósító áramkör. Az ilyen helyzetre mondta a szociológia nemrég elhunyt klasszikusa, Bourdieu, hogy a közvélemény nem létezik. A „hunok” a nagyon is létező, nagyon is élő szélsőjobboldali szubkultúrából léptek elő, ahol a mozgósítás mindig remekül működött. A „Magyarországon élő zsidó” viszont föltehetőleg csak ennyit tesz: nem vagyok magyar. Ressentiment-ből származó elutasítás ez – hiába élek itt, akkor sem tartozom közétek – passzív rezisztencia, nem pozitív identitásválasztás.
Másodszor: ma Magyarországon nagyon sokféleképpen lehet zsidónak lenni, s a nemzetiségi opció nem égető szükséglet, csupán új cikk a gazdag kínálatot felvonultató piacon. S miközben a piac telített, a kereslet nem túl nagy. Mutatja ezt az EMIH-nek adója egy százalékát felajánló szerény 689 fő is – holott a honi zsidóságban senki olyan profi hálózattal nem rendelkezik, mint az EMIH mögött álló Chabad Lubavics mozgalom.
És hiába, hogy a hitközség ötezer tagja csak töredéke az állítólagos nyolcvanezer magyarországi zsidónak, a többi hetvenötezer nem áhítozik megváltásra. A reformzsidóktól a haszidokig, a kultúrzsidóktól a cionistákig mindenki a képzeletbeli hetvenötezret hajszolja és örökké ugyanabba az egy-kétezer emberbe botlik.
Úgy látszik a „nemzetiségiek”, ha másodjára is meg akarják próbálni, nem ússzák meg pozitív kampány nélkül. Eddigi defenzív kampányuk abból állt, hogy válaszoltak a kezdeményezésüket bírálók vádjaira. Nem törvénytelen, nem nonszensz, nem etnobiznisz – ismételték konzekvensen a szervezők a nemzetiségi kezdeményezésről, amit én készséggel elismerek, de akkor most tudni kéne, hogy micsoda. Eljött az ideje a puding próbájának. Az indirekt bizonyítás mellé, mely elvileg vezette le a magyarországi zsidó nemzetiségi státusz lehetőségét, fel kellene sorakozni a direkt bizonyításnak: hol vannak a nemzetiségi zsidók és mit csinálnak?
A hivatalos eljárás mellett ideje nyitni a zsidó társadalom felé. Álljanak elő a zsidó nemzetiségiek eredeti programjaikkal, izgalmas kezdeményezéseikkel, piacképes ideáikkal, mozgósítható híveikkel, helyi szervezeteikkel. Nem mintha minden más nemzetiség képviselői ezt tennék, de tartok tőle, hogy a zsidók ennél kevesebbel nem ússzák meg. Az ellendrukkerek túlságosan erősek, politikailag (Hitközség) és intellektuálisan (értelmiségiek) egyaránt. Az etnikai alapon történő szerveződés túl sok irracionális félelmet gerjeszt, főleg az idősekben idézi fel a faji alapú megkülönböztetés rémképét.
Az én számomra helytálló érv, hogy – modern kori fogalmakkal élve – a zsidóság legalább annyira nemzetiség, mint vallás. Csakhogy a „zsidó vallás” híveinek százötven éves hagyományuk és komoly intézményrendszerük van. A „zsidó nemzetiség” híveinek legalább valami keveset fel kéne mutatni ugyanebből, legalább egy kis networköt kéne produkálni, hogy a kezdeményezés hihetőbb legyen.
Négy-öt aláírásgyűjtőt le lehet sajnálni, le lehet söpörni, de egy mozgalommal ezt nem lehet megtenni. A szimpatizánsokat összekötő áramkört kéne megteremteni, amely aztán másokat is magához vonzana. Szervezzenek csak egy internetes levelezőlistát, egy kis konferenciát, egy izraeli szolidaritási utat – csak egyszer mozdítsanak meg párszáz embert, csak egy kicsit mutassák meg, hogy az aláíró íveken kívül is léteznek, és én másodszor is odaírom a nevemet.
Gadó János
Címkék:2006-09