Egy választás anatómiája
2006 áprilisában a magyar választásokon olyan helyzet alakult ki, amely alapjaiban változtatta meg a magyar politikai rendszernek ha nem is a felépítését, de stabilizáló erejét.
Először győzött egy olyan párt, illetve győztek olyan pártok a választásokon, melyek nemcsak kormányerők voltak, hanem a négyéves ciklusban komoly válságokon mentek keresztül, miniszterelnököt cseréltek, és egyáltalán nem sikertörténetet valósítottak meg. Mi volt ennek a sikernek az oka? – kérdezhetjük, tudván azt, hogy az Európai Unióban szokatlanul magas költségvetési hiányt hagyott maga után a szocialista-liberális kormány. Miért nem tudta a legnagyobb ellenzéki párt megszerezni a választási győzelemhez szükséges mandátumokat?
Elsősorban az ellenzék stratégiája és taktikája miatt. A Fidesz jobboldali gyűjtőpártként funkcionál, de az, aki és ami összekötötte őket, senki és semmi más, mint egy ember, Orbán Viktor akarata. Ez a párt, melyben az önálló platformokat már régen felszámolták, az elmúlt években végletesen centralizált lett, s a győzelem érdekében piramisszerűen felépülő építménnyé magasodott, amely köré védőén gyülekeztek a polgári körök szabadcsapatai. Orbántól függnek a kerületi pártigazgatók, a helyi jelöltek, és minden egyes fideszes vezető. Buktathat és felemelhet, minden csupán egyes- egyedül tőle függ. Párhuzamos struktúrát üzemeltet, ha éppen fél valamilyen erőközpont kialakításától, és semmiből előhozott emberekkel semlegesíttetheti a túlzottan erősnek tekintett riválisoknak. Az újak fő ereje éppen az elnök karizmája közvetítésében rejlik. Ám ha a pártvezető akarata semmilyen ellenállásba nem ütközik, és semmiféle demokratikus döntéshozatal szűrőjén nem megy keresztül, akkor maga a párt is ki van szolgáltatva a vezető tévedhetetlenségi mítoszának, amely visszafelé hatva a vezetőből támadhatatlan vezért csinál. E körkörös megerősítést nem oldja fel semmi. A tévedhetetlen vezetőt nem a párt közvéleménye, hanem a misztériumjátékokra emlékeztető népgyűlések hitelesítik, éltetik és legitimálják. A Fidesz a nagy győzelemre való tekintettel dolgozott magába számos elemet: a teljes foglalkoztatottságot, a korporativista érdekképviseletet, a klerikalizmus különféle ideológiai válfajait, a sérelmi nemzeti politikát, és szövetségesi politikája legszélén még a szélsőjobb is megjelent. Ez utóbbit persze rendszerint úgy kommentálják a fideszes vezetők, hogy ott is vannak „rendes emberek”, és hogy a Fidesznek köszönhető, hogy a szélsőjobboldal nem jutott be a parlamentbe – de azért ne felejtsük el, hogy nem altruizmusról van szó, hanem arról, hogy a párt az egész jobboldalt le akarta fedni, s ehhez szüksége volt a szélsőjobboldali szavazókra is. Még az is lehet, hogy a magyar demokrácia másként nem működhet, de szomorú ez a történet, hiszen az antikommunista szavazótól elváratik, hogy viselje el a felületes antiszemitizmust.
A választási bukásban súlyosan vétkes a párt sztálinista hangvételű nyilvánossága, amely nem a kritikai gondolkodás fóruma, hanem egyoldalú és torz valóságképet „közvetítő” Pravdák tucatjából áll. A homogenizált nyilvánosság nemcsak arra volt „jó”, hogy a nem fideszes szavazókat elriassza, hanem a jobboldali törzsszavazókat bezárta a saját nyilvánosság ketrecébe. Hogy milyen is ez a nyilvánosság, arra jó példa, hogy a Magyar Nemzet publicistája (Balavány György) a Szombat szerkesztőjét, újságíróit – egyértelműen negatív kontextusban – cionistázta le, csakis azért, hogy láttassa a Hírszerző főszerkesztőjétől, lapunk szerkesztőbizottsági tagjától, Seres Lászlótól és a Political Capitaltól (a Hírszerző tulajdonosa) a Dávid Ibolyáig húzódó hatalmi hálót, hiszen a PC egyik cége dolgozta ki az MDF kampánystratégiáját. A „cionizmus” – a Magyar Nemzet értelmezésében – nem a zsidó állam támogatását jelenti, hanem antiszemita kód, amely éppen a szovjet időkben alakult ki, s a MN újságírója a Fidesz antiszemita szimpatizánsait akarta meggyőzni arról, hogy vigyázzanak, hiszen látható, kik is állnak az MDF mögött. Ez a módszer a Szabad Nép stílusát, világát idézi fel, hiába nevezi magát „antikommunistának” ez az orgánum.
Megbukott a jobboldal harcos antikommunizmusa is. Nemcsak azért, mert ideológiailag a Magyar Szocialista Párt maximum szociáldemokrata jellegű (annak is inkább a jobboldalához tartozik, ha egyáltalán), hanem azért is, mert a Fidesz olyan közszereplőkkel a hátában osztotta kommunistaellenes igéit, mint Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, vagy éppen Csintalan Sándor. Ráadásul, a kommunistákhoz hasonlóan, a Hazafias Népfronthoz hasonló transzmissziós szerveződést hoztak létre, a Nemzeti Konzultációt, melynek az volt a feladata, hogy Orbán Viktor a nagy nyilvánosság előtt „hallgassa meg” a társadalom búját és baját. A Nemzeti Konzultáció a demokráciában szokatlan szerveződés, csakúgy, mint a polgári körök.
A jobboldal értelmiségi politikája is ehhez hasonlóan tragikusan tévesnek bizonyult. Az 1998-as hibát elkövetve mindenkit ellenségnek és árulónak tekintettek, aki éppen nem a Fidesz hivatalos álláspontját vallotta. Bár a Terror Háza és a XX. Századi Intézet igyekezett olyan konferenciákat tartani, melyeken többféle ízlésű, mentalitású ember is képviseltette magát, ez a szemlélet nem vált általánossá, kizárólag a reprezentatív nyilvánosság számára működtették ezt a fajta „liberalizmust”. Ostromlott várhoz hasonlító, zárt mobilizációs és szelekciós csatornájú képzést valósítottak meg, amelynek szűrőjén nyílt és kritikus gondolatok és emberek alig mehettek át. Nem véletlen, hogy a rendkívül színvonalas, jobbközép-konzervatív, de nem pártszerű, hanem éppen dialógusképes Kommentár magazin milyen támadásokat kapott – éppen a Magyar Nemzettől. S az sem véletlen, hogy a Fidesz körüli értelmiség a médiaellenes összesküvés-elméletet tette magáévá akkor, amikor a választási vereségért külső okokat jelölt meg.
Ejtsünk szót a baloldalról is. A Szabad Demokraták Szövetsége azzal politizált, hogy igazából nem tett semmit, csak néha a parlamentben vagy a sajtótájékoztatókon hangzottak el liberális filippikák. Bár voltak és vannak tehetséges, hiteles politikusai, de mintha egy teljes generációváltás kéne ahhoz, hogy dinamizmusukat visszanyerjék. A baloldali orientációjú médiával (pl. Klubrádió, ATV) azonosuló szabaddemokrata közönség – bár az MSZP újdonsült vezéréhez csatlakozott – 2006-ban hűségesen szavazott le a liberális pártra. Kis párt lévén pár százezer embert tud megszólítani ma az SZDSZ, amelynek reklámkampánya viszont ötletes volt, és éppen a többiekétől elütő szelídségével tudott hatni szélesebb rétegekre, Nem túl örvendetes azonban, hogy nem a liberális program, hanem leginkább az Orbán Viktortól és a hagyományos magyar jobboldaltól való félelem kovácsolta össze az SZDSZ szavazótáborát, és Mikola István felmérhetetlen segítséget nyújtott ezen érzelmi egység fenntartásához. Az SZDSZ-es minisztériumok vegyes teljesítménnyel működtek, és nem igazán sikerült a társadalomban meghonosítani elképzeléseiket, ráadásul még az eredmények kommunikációjával sem voltak túl sikeresek. A liberálisoknak van okuk a félelemre, hiszen Gyurcsány Ferenc erőt és határozottságot tudott felmutatni, így sok szavazót vont el a kissé enervált SZDSZ-től, melynek választási eredményét a szocialisták átszavazásai is pozitívan módosították.
A Magyar Szocialista Párt viszont – főleg, ami a médiafelületet illeti – nagy átalakuláson ment keresztül. A szerencsétlenkedő Medgyessy Pétert – furcsa és viharos körülmények között – váltotta fel Gyurcsány Ferenc. Az orbáni Fidesz általi kihívásra felnőtt dinamikus pártvezető, aki volt KISZ KB-tagként a rendszerváltást követő „spontán privatizáció” egyik nyertese, megértette az idők szavát. A fideszes zártláncú és meglehetősen irritált Magyarország összehozta és egységesítette a baloldali tábort. A többféle és sokszor egymással sem, vagy nehezen kommunikáló érdek- csoportokból összeálló konglomerátumot egységesítette a győzelem utáni vágy, s most – a győztes választások után – Gyurcsánynak a párton belüli legitimitása kikezdhetetlen. Ráadásul a jobboldali média a társadalom számára is nehezen tudja ezek után kommunikálni a „puccsot”, a KISZ-es előéletet és a problémás vagyonszerzést, hiszen a demokratikus voksok többségét a regnáló miniszterelnök úgy gyűjtötte be, hogy jobboldali ellenfele a saját médiafelületén mindennap támadta őt ezek miatt.
Gyurcsány arra is rájött, hogy a szocialista pártot modernizálni kell, és a modem tartalom jegyében – érdekes módon a Fideszhez hasonlatosan – intézetet alapított (Demosz), amelynek célja a blairizmus magyarországi importja és a nyugati középbal ideológiájának terjesztése. A nyugati pr-mintákat teljesen tudatosan használta fel a szocialista párt. Nem véletlen, hogy fiatal arcok jelentek meg a Köztársaság téren, miközben Gyurcsány – a választások második fordulója éjszakáján – 15 millió magyar érdekéről beszélt. Elénekelték a himnuszt, és fenn lengett a magyar lobogó. Úgy tűnik, hogy a tehetséges politikus tanult a jobboldaltól, és az érzelmi azonosulás számtalan olyan lehetőségét akarja megteremteni, melyet a Fidesz már évek óta sikerrel alkalmaz közönsége egybeforrasztásához. Fia sikerül a nemzeti szelet is kifognia Orbán Viktor vitorlájából, nyert ügye van, de a határon túli magyarokkal fokozottabban kell törődnie.
Ez mindenképpen előrelépés abban az országban, ahol a jobboldal sikeresen sajátította ki a nemzeti érzést, és ahol ifjú fideszes tinédzserek írják tele az internetes fórumokat és a blogokat azzal, hogy az MSZP „kommunista” és „hazaáruló”, az SZDSZ „destruktív buzidrogos”, és hogy ők „nem akarnak kommunizmusban élni”.
Hogy mi is az a „kommunizmus”, maguk sem tudják, csak azt, hogy valami nagyon rossz, az idősebb korosztályok csinálták, és a jobboldali média gyakorta elítéli.
Mindenesetre Gyurcsány Ferenc előtt nehéz napok állnak. Nem a saját szavazótáborával, hanem ugyanazon koalíció által okozott államháztartási gondokkal és a szerkezetátalakítással kell foglalkoznia úgy, hogy számtalan érdekcsoportot kell megsértenie, és – ugyanakkor – kiszolgálnia. S úgy tűnik, konszenzusra nehezen képes, összeesküvési elméleteit szabadon alkalmazó ellenzékkel lesz dolga, amely – mint Orbán Viktor bejelentette – társadalmi önvédelmi testületet hoz létre.
„Most csak Magyarország számít” – volt a Fidesz szlogenje a második forduló előtt. Hogy kinek és mennyire, azt a következő hónapok döntik el. Forró év elé nézünk.
Novák Attila
Címkék:2006-06