Koestler, ellenzék, baloldal

DALOS GYÖRGY

Koestler, ellenzék, baloldal*

A magyar szamizdatnak nincs szü­letésnapja.

Kéziratforgalom mindig is volt. Osztálytársam, Bázel Péter 1955-ben nyomta kezembe Márai Sándor Halot­ti beszédének gépírt példányát. Akkor hallottam először a szerző nevét, s mert a gyűrött papírlapot másnap vis­sza kellett szolgáltatnom, körmölni pedig nem volt kedvem, egyszerűen betanultam a költeményt. Hogy tilos volt-e vagy sem, a kérdés fel se merült bennem, mint ahogy azt se sejtettem, hogy a memorizálással korabeli orosz technikát gyakoroltam: Anna Ahmatova publikálatlan verseit évtizedeken át néhány jó barát biflázta be, s ha a költőnő tovább csiszolgatott rajtuk, berendelte valamelyik hívét és ledik­tálta neki az aktuális változatot. Köz­ben az őspéldányt ágya alatt egy bőröndben őrizte.

Ez a fajta irodalmi feledésvédelem az adott időpontban kétségkívül maga volt a vakmerőség, ám a produktumot mégsem sorolhatjuk a szamizdat foga­lomkörébe. Nem tartoznak oda a hatvanas és hetvenes évek fordulóján lap­pangó kéziratok sem, noha ezeket a belügyi szervek már kifejezetten ink­riminálták. Haraszti Darabbér-pere 1973-ban még arról szólt, hogy vajon az író megmutathatja-e másnak, mint a lektornak kéziratát, s ha igen, hány olvasópéldányt készíthet belőle – füg­getlenül attól, hogy az imigyen kolportált mű államellenes kicsengésű-e, avagy sem. Az izgatási gumiparagra­fusban egyébként sem a mi, hanem a hogyan volt mérvadó. A kéziratot egy­általán nem kellett olvasás céljára át­adni, elég volt, ha szerzője hozzáfér­hetővé tette. Elég volt, ha a delikvens nem zárta kulcsra az asztalfiókját.

A hatóság kobzási szenvedélye egyébként nem ismert világnézeti kor­látokat. 1970 tavaszán bölcsészhallga­tóknál eretnek célzattal összeszedett Lenin-idézeteket foglaltak le és kezel­tek bűnjelként. Két évvel később a Ti­zenkét pontnak a Kiscelli Múzeumban kinyomtatott reprint változatára tették rá a kezüket – s ez bizony, tekintettel március idusára, komoly gyúanyag volt. A tüntetést követő büntetőeljá­rásba bekerült Babits Mihály Petőfi koszorúi című költeménye, amely pe­dig eredetileg a korai Horthy-korszak képmutatása ellen íródott. („A bilincses ajak rab szavakat hadar, / csak a vak megszokás s a süket hivatal / hoz­za koszorúit. “)

A hetvenes évek kézirateljárásai többnyire blamázzsal végződtek – gondolok itt a Haraszti-peren kívül a Konrád-Szelényi-afférra, vagy a Fe­hér Ferenc elleni, szintén dugába dőlt rendőrcsínyre. A rendszer vezetői nem szívesen kockáztatták a legvidá­mabb barakk jó hírét néhány renitenskedő értelmiségi miatt. Az irodalom állami ellenőrzéséhez nem volt szük­ség külön cenzúrahivatalra, hiszen a kiadók és folyóiratok apparátusa egy­szerre végezte a művek átengedését és megszűrését. A konfliktus megelőzé­sében eminens szerep jutott maguknak a szerzőknek. Egy irodalmi funkcio­nárius ezt akkoriban úgy fejezte ki, hogy a párt és az állam a művekben érvényesíthető politikai vagy esztéti­kai másság arányát „íróink judiciumára“ bízza. Vagyis kialakult egy Kelet- Európában egyedül álló tárgyalásos helyzet, amelynek fejében az szerzők zöme tudatos öncenzúrát gyakorolt.

Akik akkoriban a hivatalos – támo­gatott vagy tűrt – kultúrán kívül álltak, azok természetesen nem mentek bele tartalmi kompromisszumokba. Ez a magatartás lehetett dicséretes, de hatékonynak alig volt nevezhető. A legvé­konyabb géppapír hét példány sokszo­rosítását tette lehetővé és ebből a hato­dik és hetedik inkább sejthető, mint olvasható szövegeket eredményezett. Az akkortájt importált másolókészülé­kek, amelyeket az előnyben részesített Ránk Xerox márkáról xeroxnak ne­veztek, állami munkahelyeken – már­pedig melyik munkahely nem volt az? – kulcsra zárt helyiségben az igazgató vagy a párttitkár felügyelete alá tarto­zott. Hans Magnus Enzensberger ezt a szocialista országokra jellemző hely­zetet Baukasten für eine Theorie der Massenmedien (Építőkockák egy tö­megkommunikációs elmélethez) című tanulmányában akként jellemezte, hogy íme a példa Marx ama tételére, miszerint a termelési viszonyok gátjá­vá válnak a termelőerőknek. A máso­lás cenzúrája, amely csak 1985 végén oldatott fel, nehezítette a hivatali ügy­intézést, és ezzel gazdaságilag is komoly károkat okozhatott.

Nem véletlenül idézem épp Enzensbergert és az ő elméletét. Nevezett ta­nulmányt a Kossuth Kiadó fordíttatta le velem 1971-ben egy az újbaloldal­ról szóló tanulmánykötet számára. Az akkori langy reformlégkört fagyosabb szelek követték, a csaknem kész köny­vet 1973-ban leállították, helyette Köpeczi Béla akadémikus eredetileg „marxista előszónak” szánt, könyvvé bővített polemikus esszéje jelent meg. benne a betiltott műből vett idézetek­kel. Ami pedig a mondott „xeroxot” illeti: az Enzensberget-tanulmányt Szekfű András barátom mentette meg, titkon lemásolva a Tömegkommuni­kációs Kutatóintézet készülékén. Mi több: szakszövegként még honoráriu­mot is kiutaltatott nekem a bűnös szö­veg magyarításáért.

Mindezt azért kell külön említenem, mert nem szeretnék sem idealizált, sem pedig túl drámai képet festeni az akkori helyzetről. A pesti értelmiség­nek abból a rétegéből, amelyhez tar­toztunk, nem hiányzott a civil kurázsi és az alternatív kultúra vágya sem. A várható büntetés biztosan kellemetlen volt: utazási, publikációs és egyéb korlátozások sejlettek fel a horizon­ton. Ám, hogy ismét Ahmatovát idéz­zem, ezek már „vegetáriánus idők” voltak, s az embernek, ha hazugság nélkül akart élni, nem kellett okvetle­nül mártírszerepre készülnie. Helyze­tünket világok választották el a szom­széd országbeli sorstársainkétól.

1976 nyarán felejthetetlen orosz ba­rátom és moszkvai vendéglátóm, Naum Grebnyev elvitt engem Julij Danyielhez, aki akkor a Walter Ulbricht utcában lakott, helyesebben dekkolt, mert az öt éves mordviniai táborból szabadulva nem rendelkezett lakhatási engedéllyel a szovjet fővárosban. Danyiel annak idején Andrej Szinjavszkijval együtt azért került lágerbe, mert műveit álnéven nyugaton publikálta. Élettársa, Uvarova asszony adott most neki menedékjogot és a hatóságok ta­pintatosan szemet hunytak e gesztus fölött. Egy kazah disszidens üldögélt még nála, hármasban vodkázgattunk. Julij egyszer csak megkérdezte: men­nyit ültem én mint másként gondolko­dó? Fülig vörösödve vallottam be, hogy mindössze huszonöt napot. Mire ő rám nézett szomorú szempillantás­sal, és annyit jegyzett meg: „Örüljön, hogy nem többet.”

A magyar ellenzéki értelmiség el­szántságának tehát nem annyira a koc­kázat, mint inkább az ellenirodalom műszaki előállításának nehézségei szabtak határt. Persze, hogy akadtak heroikus vállalkozások, hiszen valaki gépelte és terjesztette Bence György és Kis János – közös álnevükön Marc Racovski – tanulmányát az általuk szovjet típusúnak nevezett társadalmakról Zsille Zoltán maga rótta papír­ra nevezetes „Kurva anyját a vasút­nak!” című tanulmányát, amelyet „Kurva anyját a vendéglátóiparnak!” című pamfletje követett. Kenedi János fáradhatatlanul foglalta ezer oldalba a Profilt, a visszautasított kéziratok an­tológiáját, Kornis Mihály pedig úttörő vállalkozásba kezdett a majdnem száz szerzőt foglalkoztató Naplóval, amely három példányban vándorolt lakásról lakásra. Ám a Napló inkább afféle Csittvári Krónika volt, egy közérzet belső közlönye, mint ahogy a hetven­hat résztvevővel készült Bibó-emlékkönyv is kevesek olvasmánya maradt.

A korai magyar szamizdatot magán- tevékenységként művelték, szervezet nem állt mögötte. Voltaképpen egy­személyes kisvállalkozók voltunk. Ilyen volt Lukin Gábor magyar-angol szakos egyetemi hallgató, aki huszo­névesen magánszorgalomból fordítot­ta le a Sötétség délbent. A roppant szellemi kalandra Lukint családi ha­gyományok predesztinálták: felmenői közé sorolhatta Molnár Ferencet, Sár­közi Mártát és az 1967-es rendőri fel­ügyeletbe belepusztult kiváló törté­nészt, Horváth Zoltánt. Lukinékat ezenfelül szoros szálak fűzték a Bibó családhoz. Mégis azt hiszem, a döntő lökést Petri György mágikus szemé­lyisége adta neki. A kéziratot minden­esetre a költőnek nyújtotta át 1976 késő őszén, a Fiatal Művészek Klubjá­ban lektorálásra, Petri pedig a már szerkesztett szöveget velem olvastatta el, hogy főleg az. orosz nevek írásmód­ja és a szovjet terminológia szempont­jából ellenőrizzem.

Arthur Koestler nevét először Sán­dor Kálmán Tolvajok kertje című, egyébként méltatlanul elfeledett regé­nyében olvastam. Egy koncentrációs táborból szabadult, túlélő Häftling gyűjti be a könyvet az amerikai meg­szállási övezetben. A harcos kommu­nista szerző mindössze annyit jegyez meg, hogy a Sötétség délben szovjet­ellenes írásmű. Később, Vértes György József Attila és az, illegális kommunista párt című művében buk­kant fel a név. Koestler itt József Atti­la rossz szellemei közé soroltatott, ami nem csoda, lévén, hogy Vértes pamfletjében mindenek előtt a költőnek a KMP-vel megélt konfliktusát igyeke­zett, nem túl meggyőzen, az utóbbi ja­vára átértelmezni. A hetvenes évek­ben, amikor már tudatosan vadásztam a tabunak számító irodalomra, német nyelven kezembe került Koestler ön­életírása is, de megvallom, kevéssé bi­lincselt le.

Ennek oka az lehetett, hogy akkor­tájt már hitelesebb forrásokból igazít­hattam ki a Szovjetunióról alkotott ké­pemet. Mindenekelőtt Sinkó Ervin grandiózus moszkvai naplójára gon­dolok, amelynek újvidéki magyar nyelvű kiadását akkoriban ronggyá ol­vastuk. A szovjet feleségek révén ugyanakkor eljutott Pestre egy sor emigráns kiadvány, így Szolzsenyicin Gulág szigetcsoportja, Roj és Zsoresz Medvegyev történeti tanulmányai, Andrej Szaharov publicisztikája, a Granyi, a Kontinent, a Russzkaja Müszl és más folyóiratok. Azt hiszem, túl voltam már Alex Weissbergnek, Koestler harkovi barátjának Boszorkányszombat című emlékezésén is, amelyet Vezér Erzsébet ajánlott elol­vasásra és Margarete Buber-Neumann könyveiből tudtam, milyen lehetett, ha az embert 1941 tavaszán a GPU átad­ja a Gestapónak. Nem sokkal a Sötét­ség délben előtt megrendítő irodalmi élményben lett részem: elolvastam Borisz Pilnyak A hadseregparancsnok halála (Szmerty komandarma) című kisregényét. Ez a Novij Mir 1925-es évfolyamában megjelent és azonnal be is tiltott írás arról szól, miként kényszerítették a pártfegyelem eszkö­zével Mihail Frunze hadügyi népbiz­tost arra, hogy alávesse magát egy gyomorműtétnek, amely halállal végződött. Pilnyaknak, aki utóbb ma­ga is a tisztogatások áldozatául esett, talán elsőnek sikerült megragadnia az ad abszurdum párthű magatartás pszi­chikai hátterét.

Koestler művében nagyra értékel­tem a személyiségtorzulás pontos raj­zát, a logika tragikumának ábrázolá­sát, a terrorgépezet önpusztító mecha­nizmusának leírását, noha sokalltam benne a kommentárokat. Ezek né­melykor oly kísértetiesen találóak vol­tak, hogy megkérdőjelezték számom­ra a Szovjetuniót beutazó Koestler naivságát. Szerencsére az önéletrajz egyik szálából – a Nagyezsda-szerelemből – arra következtettem, hogy Rubasov figurájának egyet-mást ön­magából is kölcsönadott az író. Ennek azért tulajdonítottam jelentőséget, mert a memoárjaiban világfias bizton­ságú Koestlernek nem akartam elhin­ni, hogy minden személyes érintettség nélkül nyúl ehhez a pokoli témához. Úgy gondoltam, hogy az orosz szen­vedéstörténet megértéséhez még az abban ártatlan embernek is minimális bűntudatra van szüksége.

Fenntartásaimmal együtt csodáltam a regény intuitív erejét. Valamivel később, amikor ellenzéki körökben Vincent Savarius alias Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyve lett a titkos bestseller, a Rajk-per előkészítésének krónikája sokszoro­san visszaigazolta a Sötétség délben kihallgatási epizódjait. És persze cso­dáltam Lukint, akiben elég alázat volt ahhoz, hogy valamire való publicitás nélkül vállalkozzék e gigászi feladat­ra. Imponált nekem, ahogy félig ironi­kusan, félig komolyan Edition Enerva néven jogi személlyé avatta magát és fedőlapot kreált az ősszamizdathoz, megadva ezzel a kiadvány iparosítás előtti báját.

A Lukin-vállalkozás nem lett könyvsiker. A fordító illegálisan ki­küldte Koestlernek Londonba, s az író támogatólag továbbította a müncheni Újváry-Griff kiadóhoz, ahol azután elsikkadt. A Petri lektorálta változat sokáig lappangott Budapesten, de mi­re a szamizdat nyomdákra és terjesztő apparátusra tett szert, a célba vett ta­bumű már Orwell 1984-e volt, amely­ből párhuzamosan három fordítás is készült, s amelynek kiadási jogáért a Demszky-féle AB és a Krassó terem­tette Magyar Október hajba kapott egymással. A rendszerváltás utáni szabad Orwell éppúgy az Európánál jelent meg új fordításban, mint a Koestler-regény cenzurázatlan kiadása. Megvallom: ebben utólag némi igaz­ságtalanságot éreztem.

Néhány futólagos megjegyzés kí­vánkozik ide arról, hogyan olvastam én ezt az irodalmat akkor, és mit gon­dolok róla ma. Ez a kérdés szükség­képpen a szocializmus vagy a kom­munista utópia irodalmi feldolgozásá­ra, e feldolgozás tárgyára, s a tárgyhoz való viszonyomra is vonatkozik. A ki­lencvenes évek nyilvános vitáiban a bal- és jobboldal szembenállása kö­vetkeztében ez a téma is polarizáló­dott. Manapság az ember nem lehet csakúgy ukmukfukk bal- vagy jobbol­dali, hanem világnézetének megfe­lelően állást kell foglalnia a Nemzeti Színház, a kettős állampolgárság, a könnyű drogok, a globalizáció, Wass Albert, a valóságshow és a társada­lombiztosítás ügyében.

Koestlernek nem ez volt a problé­mája. Jóllehet a Sötétség délben a hi­degháború idején az antikommunista irodalom vezérhajójának számított, az én olvasatomban a csalódott baloldaliság klasszikus attitűdjét testesítette meg. Ugyanez mondható el a másik tiltott gyümölcsről, az Ezerkilencszáznyolcvannégyről. Mindkettő azt kéri számon a rendszeren, amit az utópia eredetileg ígért. Mi lett a szabadság­ból, egyenlőségből, testvériségből, hová fajult az emberiség évezredes ál­ma? Vagyis megírják az igazat, de maró szatírájuk vagy morális felhábo­rodásuk nem a polgári világ apológiá­ja. Abban a tekintetben pedig, hogy mi legyen már most az emberiséggel, tökéletesen magunkra hagynak ben­nünket. Ezt nem vehetjük tőlük zokon, ők megtették a magukét.

A hagyományos baloldaliság leg­alábbis Európában a nyolcvanas évek végén súlyos hajótörést szenvedett. Mint politikai reflexeiben, érzelmei­ben és kulturális kötődéseiben balol­dali íróember, én ezt a kudarcot sajá­tomként fogom fel. Nem csak azért, mert személyes értékeim devalválód­tak, hanem azért is, mert a változások az eredeti konstellációtól független apokaliptikus formákat öltenek és a fél planéta szenvedését tartósítják. Mint Brecht írja: „Ha egy nagy ember háza összeomlik, / sok kicsit maga alá temet. / Aki nem osztozott a nagyok örömében, / most balsorsukban oszto­zik. / A zuhanó szekér / a verejtékező igavonót is / magával rántja / a szaka­dékba.”**

Amikor baloldalinak vallom maga­mat, szeretném, ha ez nem egyszerűen a mindenkori, efemer jobboldalisághoz képesti önmeghatározás lenne. A nézetrendszer, amelyben felnőttem, magából a humánumból, a haladásba vetett reményből, az értelmes gondo­latból sarjadt ki és vált állami mono­pólium gyanánt néhány évtized alatt emberellenes diktatúrák, despotizmusok martalékává. Önkiigazító kísérle­tei rendre kudarcba fulladtak. Refor­mereik gyakran akasztófán, szeren­csésebb esetben külső vagy belső számkivetésben végezték.

De vajon baloldali specialitás-e az emberi jó szándék elkorcsosulása? Nem ismer-e hasonlót a nemzeteszme, a kereszténység és talán az iszlám kezdettől fogva az Al-Kaida ideológi­ája volt? Ha nyomon követjük az ere­detileg emberjogi antikommunizmusnak a kelet-európai fordulat utáni funkcióváltását, csak csodálkozha­tunk: mi mindenre jó egy elmúlt kor­szak sokértelművé lett vegyes világ­nézete.

Ösztönöm azt mondja, ha semmi nem jön közbe, e különféle nézetrend­szerek tartósan és civilizáltan fognak együtt élni. A gyilkos indulatokon előbb-utóbb úrrá lesz a ráció, a teljes következetesség luxusáról mindegyik fél lemond, a polgárok pedig fölösleg izgalmak nélkül élik a politikusoktól független életüket. S hogy aztán mi jön? Ha hihetünk József Attilának: „Majd játszunk békés állatok gyanánt / és emlékezni, s meghalni is jó lesz.”

Jegyzetek

*A szöveg az Arthur Koestler, diktatúrák ta­núja című, a Terror Háza Múzeum által szervezett nemzetközi konferencián hang­zott el, 2005. október 25-én.

**Wenn das Haus eines Grossen zusammenbricht / werden viele Kleine erschlagen. / Wer das Glück der Mächtigen nicht teilten, / teilen nun ihr Unglück. Dér stürzende Wagen / reisst die schwitzenden Zugtiere / mit in den Abgrund.