Tatár György: A civitas Dei nyelve

Írta: Tatár György - Rovat: Politika

Észrevételek a politikai korrektség fogalmához.

Polkorrekt cenzúra?

Szerkesztőségünk körkérdést intézett a magyar/zsidó közélet néhány szereplőjéhez. A kérdéseket és a rájuk adott válaszokat olvashatták 2015. októberi összeállításunkban.

A brutális 20. század totalitárius rendszerei illetve ideológusai maguknak tartották fenn a jogot, hogy egyes – származás, életmód vagy társadalmi helyzet alapján meghatározott – embercsoportok jogait korlátozzák vagy teljesen megvonják. A nyugati civilizáció, amely e borzalmak nagy részét kitermelte, 1968 után önvizsgálatba kezdett, ami a politikai korrektség nyelvének kialakulásához vezetett az (etnikai, vallási, szexuális és egyéb életmódbeli) kisebbségekkel kapcsolatos kommunikációban. E nyelvhasználat rigorózus volta következtében a mai demokratikus nyugati kultúra nehezen tudja artikulálni, esetenként bírálni a különböző embercsoportok eltérő szokásait, hagyományait, amennyiben ezek együttélési gondok okozói lehetnek. Sőt: a kisebbségek puszta másságának megfogalmazása is gyakran tilalmasnak minősül. Sokak szerint a politikai korrektség egyre inkább gúzsba köti a szabad vitát.

Elég sok kérdés merülhet föl ezzel kapcsolatban:

1. Szabad-e a Nyugat-Európában élő iszlám vallású/hátterű kisebbség hagyományait, szokásait, életmódját, politikai beállítottságát bírálni, mint ami sokszor ütközik a nyugati demokratikus társadalmak értékrendjével és gyakorlatával?

2. Az egyre nagyobb számban Magyarországra érkező menedékkérők túlnyomó többsége iszlám országokból érkezik. Vajon – a szaporodó iszlámista merényletekkel a háttérben – szabad-e szóba hozni, hogy beáramlásuk további biztonsági kockázatot jelent Európa számára? Vagy a mostani nehéz helyzetükben csak a segítségnyújtás módjáról aktuális beszélni?

3. Szabad-e a Magyarországon élő roma kisebbség egyes szokásait, életmódját, beállítottságát nyilvánosan bírálni, mint ami ütközik a mai, nagyfokú autonómiára és felelősségre épülő, tudásalapú társadalmak értékrendjével és gyakorlatával?

4. A zsidók a 19-20. században Európa-sok országának gazdasági, politikai, kulturális életében olyan meghatározó szerephez jutottak, hogy a befogadó társadalmak erre a zsidó világ-összeesküvés elméletével reagáltak. De vajon miként lehet politikailag korrekt módon artikulálni a zsidók fent említett szerepét?

5. Jogos-e homofóbnak minősíteni azt, aki a melegek házasságát vagy örökbefogadási jogát ellenzi? Nem méltányosabb-e ezt konzervatív álláspontnak nevezni, ami éppen olyan méltányolható lehet, mint a melegjogi aktivisták felfogása?

6. Általában miként lehet beszélni a kisebbségek eltérő hagyományairól, modernizációs sikereik vagy kudarcaik okairól, ha az a célunk, hogy a kirekesztést megakadályozzuk, de a szabad vitát előmozdítsuk?

(A válaszadók számmal jelzett válaszai kérdéseink sorszámaihoz kapcsolódnak)

A válaszadók Pécsi-Pollner Katalin, Nádasdy Ádám, Frölich Róbert, Tatár György és Ruff Tibor voltak.

Most Tatár György válaszát közöljük.

***

TatarGyorgy

Tatár György

A folyóiratnak a politikai korrektséggel kapcsolatos körkérdése félreérthetetlenül abból a nézőpontból lett föltéve, ahonnan elsősorban a politikailag korrekt nyelvhasználatnak a szólásszabadságot és a szabad vitát korlátozó sajátosságai lesznek szemügyre véve. A politikailag korrekt nyelvhasználat azonban – bár a szabad vitát nem esetlegesen, hanem céltudatosan akadályozza – egyben átfogó világszemléletet is jelent. E világszemlélet központi vonása, hogy mindazon kérdéseket, amelyeknek szabad megvitatását, sőt puszta tisztázó végiggondolását is tiltja, egyöntetűen politikai kérdéseknek tekinti. Úgy tűnik, hogy ebben az esetben egy olyan politikai ideológiával állunk szemben, amely a politikai szférát nem pusztán az emberi élet és társadalmi valóság egyik, bár mégoly fontos területének látja, hanem az egész valóságot azonosítja is a politikával. Felfogása szerint a politika határai világunk határait jelentik, s mivel minden gondolat, megnyilvánulás és cselekvés valamilyen vonatkozásban áll a politikával, maga az emberi létezés lesz kizárólag politikai természetűvé. Ami nem politika, az nem valóságos. Szimptomatikus, ahogyan Thomas Nagel, amerikai filozófus fejezi ki magát egyhelyütt a Mind and Cosmos (Oxford Univ. Press, 2012. 14. o.) című könyvében: “A biológiában a fizikai-kémiai redukcionizmus számít az ortodox szemléletnek, s vele szemben minden ellenállást nem csupán tudományosan, hanem politikailag is inkorrektnek tekintenek.” Amennyire ez kívülállóként megítélhető, a tudományos forradalmakkal hatalomra jutó új paradigma politikai világszemléletként is tekint önmagára, s mint ilyen nem csupán tudományosan, de ideológiailag is letöri a vele szembeni ellenállást. Aminek nyilvános megvitatása politikai tilalom alá esik, az már pusztán e tilalom következtében is politikai kérdéssé változik, problémafelvetései pedig a politikai ellenállás valamilyen formájává.

Miután ily módon az egész földi – és nem csak földi – létezés politikai természetűvé vált, a politikai állatvilág változatos alakzatai bukkannak fel az élet minden területén. Mindenekelőtt a politikai demagógnak az ókorból jól ismert figurája tűnik elő, mégpedig a politikától hagyományosan egészen távoli vidékeken is, aki a politikailag korrekt álláspont vallójaként engedheti meg magának, hogy lényegében sejtelme se legyen arról a kérdésről, amelyben történetesen a korrekt álláspontot képviseli. A politikailag korrekt vélekedéssel értelemszerűen kizárólag politikailag inkorrekt vélekedés állhat szemben, és innen már csak egy parányi lépés kell ahhoz, hogy az ellenvetés gyűlöletbeszédnek is minősüljön. A szabad vita korlátozása, majd elmaradása csak következmény, és persze a politikai technikák egyike. A probléma gyökere azonban az egész emberi valóság politikává szűkülése, ahol a szellem bármely mozdulatában egyedül e mozdulat politikai funkciója jöhet számításba, és még az is kizárólag egy egészen lapos világértékelési szempontból. A mai Nyugatot vezető politikai elit egész szemléletét a többé-kevésbé általa befolyásolt akadémiai és média-elit táplálja, miközben ez utóbbiakét pedig vezetőinek politikai szemlélete. Az amerikai – vagy bármelyik – elnök politikailag korrekt kijelentései például az iszlámról semmiben nem különböznek a sajtó vezető publicistáinak kijelentéseitől, melyeket valamennyien együtt sajátítottak el ugyanazokon a politikailag korrekt egyetemeken.

Egy olyan világban, ahol minden, de minden politika, ahol a tudás politikai tudás, a vélekedés vagy tévedés politikai vélekedés vagy tévedés, ott természetesen a hazugság is politikai hazugság. Más hazugság nem is létezik, s az igazságtól való mindennemű megkülönböztetési kísérlet, legalábbis a hazugság szempontjából nézve, politikai inkorrektség. A tényszerűen félig vagy egészen hamis állítások, amennyiben súrlódásmentesen illeszkednek a politikailag korrekt állítások közé, kétségbevonhatatlan igazságokként csatlakoznak a világ pilléreihez. A politikai korrektség az állítások igazságának avagy hamisságának egy olyan kritériuma, ami Szókratésztól a logikai pozitivistákig nem létezett, s amelyhez akárcsak távolról is hasonlóért a filozófiai gondolkodást megelőző mitikus világig kellene visszahátrálnunk. A korrektség így felépülő világában nem a szabad viták elfojtása a legdrámaibb fejlemény, hiszen a kijelentések korrekt vagy inkorrekt voltáról a vita továbbra is “szabad” marad. Egy tisztára politikai világ logosza azonban maga is politikai logosz. A legbajosabb fejlemény az az új, politikai logika, amelyben a megismerés többé nem igaz és hamis megkülönböztetésének mentén nyomul előre, mert azt már rég maga mögött lévőnek tételezi. Igazság és hazugság immár a mindenestül elmúlt előtörténet elemei, a politikailag korrekt hit megvallói egy másik világ újjászületett lakói. Ők a titokzatos módon korrektek egy még inkorrekt világban. A politikailag inkorrekt nyelv gyűlöletbeszédnek minősül, ami hátráltatja a világ politikailag korrektté történő megváltását.

Az igaz-hamis szétválasztások helyére az a politikailag korrekt-inkorrekt megkülönböztetés lépett, amelynek mércéje nem más, mint az ugyancsak politikailag értelmezett emberi jogok. Az utóbbiak fogalmáról ki szokás mutatni, hogy bibliai-teológiai fogalmak szekularizált másai, ám ennél valamivel bonyolultabb a helyzet. Valójában annak nyomán, hogy Kant az autonómia nevében megsemmisítő csapást mért az általa heteronómnak nevezett isteni törvényre, fokozatosan végbe ment a parancsok jogokká történő lefordítása. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kategorikus imperatívusz kategorikus emberi joggá vált. A heteronómia vádját úgy sikerült elhárítani, hogy a “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” parancsát arra az alakra fordították le, miszerint “minden ember elidegeníthetetlen emberi joga, hogy mindenkori felebarátja szeresse őt, mint önmagát”. Tartalmilag továbbra is kötelességet juttat kifejezésre, de a szeretetben részesülő jogaként fogalmazva immár nem külső – heteronóm – parancsként jelenik meg, hanem mint minden érintett ember veleszületett autonóm jogalkotása. A “minden embernek joga van az élethez” típusú alkotmányos megfogalmazások jól láthatóan a “ne ölj!” heteronóm parancsának emberjogi átfogalmazásai, ahogyan a tulajdonjog sérthetetlensége is a “ne lopj!” emberjogi fordítása.

A politikai korrektség nyelvszabályai pszeudó-vallási rítussá állnak össze, amely gyakorlói számára az erkölcsi üdvözültség állandó lelkiállapotát biztosítja. Rendületlenül haladnak azon a nyílegyenes úton, amelyet mindkét oldal felől az inkorrektség kárhozatának politikai pokla szegélyez. Ők már csak látszólag polgárai a civitas terrena et incorrectának.

Címkék:2015-10

[popup][/popup]