Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz

“Azt mondták, Editnek a tekintete változott meg.” Erőtér. Részlet a szerző Majdnem Auschwitz című könyvéből, mely az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Kalligram Kiadónál.

 

Azt mondták, Editnek a tekintete változott meg. Nem lehetett a szemébe nézni, miután hazatért, a pupillája folyékonnyá vált, megkülönböztethetetlen lett a szivárványhártyától. Egy középpont nélküli mélység. Pedig a Szabadkikötő fái nem lettek sem magasabbak, sem egyenesebbek, hogy visszajött Birkenauból. Ugyanolyan erővel simult egymáshoz a két törzs, és bár a gyűrűk élesen elkülönültek, a sejtek mélyén ugyanaz az erő pumpálta a nedvességet. De amikor órákon át idegen tereket figyel az ember, ha idegen emberek mozdulataiban látja meg a szépet, kicsontozza a saját testét. A belső váz sejtjei oldódni kezdenek, a hártyán áttüremkedik a fény, molyrágta régi perzsaszőnyegek tudnak átalakulni ilyen kárhozott szépséggé.

Átkozott egy nyelv a magyar, gondolta Edit, mert magányossá tesz, pedig üressé kellene tennie. Hiába tanult meg idegen nyelveken beszélni, álmából mindig magyar mondatokra riadt fel, káromkodni és Istent szólítani sem tudott másként. Azért ment Birkenauba, hogy lássa, amit Jákob látott. Hogy megértsen valamit abból, ami ellehetetlenítette az életet, hiába élte túl a tábort. Vannak, akik arra születtek, hogy kiszakítsák saját gyökereiket. A felismerésig is hosszú az út, sokszor már csak a nyers levegő érintésekor veszi észre az ember, hogy nincs jó helyen. A földet fújja el fölüle a szél, vagy ő maga hurcolkodik ki, a jó ég tudja. De olyankor már nem látni a többi fát, az erdő idegen lesz, hiába ismerte addig minden zegzugát a rengetegnek. Mások elvesztek benne, ő most mérnöki vonalakat lát, ceruzával jelölt tereket. Számokat, amelyek valaha sokat jelentettek, számokat, amelyekből kivonható, és amelyekhez hozzáadható volt ő is. Segédegyeneseket. Talán a madarak miatt van. A verebek itt apró ugrásokkal szálazzák szét a rendszert kibogozhatatlan valósággá. Távolabb a sirályok és a vadkacsák, a víz körüli szárnyasok hártyás lábai közé nincs, ami beszoruljon, megcsúszik rajtuk a fény és az iszap is. Edit arra vágyott, hogy ne legyen, ami összeszorítja, se ami elnehezíti a szívét. Hogy ne szellős terek legyenek, hanem ő maga legyen a szél.

Magányossá tesz, ismételgette magában. Magányos nőket és férfiakat képzelt hozzá esti hotelszobákban, ahol csak a hűtő zümmögése tompít valamit a fájdalmon. De később épp ellenkezőleg, emlékeztet majd az is. Látott padon ücsörgő fiatalembereket, kenyeret majszolva vagy épp egy cigarettára gyújtva rá. Az ő szemükben sem volt más, csak az a feneketlen mélység. Fújt a szél. Minden elképzelt esetben fújt a szél, az ég felette olyan volt, mintha kifésülték volna, hullámos vonalakra bomlottak szét a felhők. A bolondok legalábbis ezt suttogták. Tátogó szájjal néztek az égre, mintha onnan várnák a megváltást. Néhány hete zárták össze őket az odahurcolt zsidókkal, akiknek eleinte takarítaniuk, vécét súrolniuk kellett. Volt, aki miközben a kefével vakargatta a csontszáraz ürüléket a porcelánról, félhangosan dúdolni kezdett. Barnás csíkokban rákövesedett a vizelet is, már harmadjára nyomott a flakonból a kefére, de hiába dörzsölte. Megfájdult a csuklója, hiába próbálta hol finomabban, hol gyengébben súrolni. Alkarból indítani a mozgást, vállból, aztán csak az ujjak felől. A feleségét juttatta eszébe a ritmus. A felesége csípőjét látta finoman megemelkedni, éppen csak billenni felé, ahogy a kezével utána nyúl, és magához húzza, mintha asztalon simítana végig.

Fa lombja hajol így falombhoz a délutáni szélben, ahogy a mozgás Edit öléből indul. Ha fény lenne, elnyelné, erre gondol Jákob, aztán arra, mégiscsak van valami fényszerű ebben a nőben. A Jóisten tudja csak, mitől erősödik, de már a has aljában gomolyog a hullámmozgás. Ha víz lenne, most forrna föl, aztán gőzölögve lendülne túl a fémibrik karimáján, de csak bőr, amihez egy másik bőr ér. Vásznak súrolják egymás felületét, és most egy pillanatra megállnak, megáll a férfi is, kezében a szivaccsal.

Magyar népdalt visszhangzott a csempe, magyar dallam szorult be a fúga közé, a Duna-parton. Gyakoroltam a szolmizálást, hogy ne felejtsem el, ha majd hazaengednek. A férfi azt gondolta, így fogja majd mesélni, mint anekdotát, meg azt, valamit csinálni kell, ne őrüljön bele a monoton mozgásba. Abba a mozgásba, ami a hiányt jelenti, a felesége belakhatatlan testét. De nem volt másnap, mert újra megnyitották a kamrát. A haszontalanná vált férfiakat és nőket a fürdőbe terelték. Persze esetleges volt, ki számított annak. A bolondok nyüszítései majd kapóra jönnek, nevettek össze az őrök. Elnyomják a sikolyokat és a hörgéseket is. De nem voltak sikolyok, némán emelkedett a térd, nem volt hörgés sem, némán billent a boka, az áporodott lábszag is eloszlott, kihűlt és újra merev lett a pince, mire feltakarították őket. A malomról kezdtek el dúdolni a csempe darabjai, a fúga néha porozva kiáltotta, ejeha. De a Duna-part elképzelhetetlenül messze volt azzal a malommal.

A bánatnak nincs neme. Épp csak elmozdultak egymáson a vásznak, a fürdő hátsó fala mellett felejtették őket, később a rácsorgó ürüléktől átázva hajították ki a hullákkal együtt. Egymáshoz dörzsölődött a test és az anyag, az alakzat nem más, mint üresség, az üresség nem más, mint alakzat, de addigra feleslegessé vált minden ima. Utoljára szabályos téglalapokat látott és szűkülő tereket, nem deszkázták be az ajtókat és az ablakokat. Lepattogzott lakk darabjain lépkedett, átlátszó és törékeny lett a nyelv, amivel gondolatban az Istent kezdte szólongatni.

Egy magányos mondatban magányos az alany és az állítmány is. Jákob, gyere haza. Alakzat bizony az üresség, üresség bizony az alakzat. Ahogy a kerek lyukon behajítják a fémdobozt, hangosan koppan a betonon, keserűmandula illata csap fel. Mintha csak fertőtlenítenének. Fehér csempe helyett egérszürke beton, hullanak a tetvek, ahogy a csíkokban rászáradt ürülék is foszladozni kezd a csészében, és később ugyanígy keverednek össze Edit szemében a határvonalak. Nincs benned, ember, semmi isteni, gondolja az a férfi. Egy pillanatra átfut az agyán, megtehetné, hogy nem vesz levegőt, és akkor nem a gáztól fullad meg. De a mandula már átjárja a tüdejét, émelyítő keserű, aztán édeskéssé váló gőz keveredik a belső szervekkel, a lélek szarszaga kívülről hatol a testbe, még hallja, ahogy az őr rátolja a reteszt, elindul felfelé a lépcsőn. Eszébe jut Edit, szó, fá, mi, dó, ti, ti, dó, ti, de Edit ezt nem hallja. Csak azt a berlini kéket látja, Jákob szemét, amiben szétválaszthatatlanok a síkok, elmosódnak a szivárványhártya rostjai. Órákig hevernek egymáson a testek, az egyikre majd egy nő gondol, ahogy magába fogadja, és átjárja őket a fény, pedig mélységesen sötét van ott a méh körüli tájakon, rengeteg erdő. Jákob akkor már néma. Nem dúdol, nem mozdul. Kifehéredik addigra az ég is, csontszáraz, nincs benne semmi nedvesség.