Forrás: HVG

Zádori Zsolt / 2009. július 2.

Boldoggá avatja a költő halott költőtársát. Az 1944 novemberében meggyilkolt Radnóti Miklósra emlékezik az egykori barát, Vas István. A ’40-es évek végén született írást Radnóti tudós monográfusa, Ferencz Győző közli nyomtatásban először a Holmi legfrissebb számában.

„Mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.” Szól Radnóti Miklós (1909–1944) Á la recherche… költemények egyik sora, amit a Heidenau lágerben, a Žagubica fölött a hegyekben vetett papírra két héttel meggyilkolása előtt. És ezt példázza Vas István (1910–1991) közölt visszaemlékezése, A boldog költő is. Nem arról van szó, hogy az emlékező meghamisítja a történteket. Vas sohasem titkolta, hogy kezdetben „kölcsönös idegenkedtek egymástól” Radnótival, eltérő költészeti és világnézeti eszményeik voltak – legalábbis akkor úgy érezték. Sokkal inkább arról, hogy a halál, a barát erőszakos halála megszabadítja a lényegtelentől kapcsolatukat, egyértelművé válnak a korábban átláthatatlan viszonylatok.

A zsidó származású, de Sík Sándor hatására katolizáló Radnóti kisebb-nagyobb megszakításokkal 1940 őszétől haláláig teljesített munkaszolgálatot. ’44 novemberében az abdai nyúlgátnál 22 társával együtt kivégezték, tömegsírba temették. Innen kerül elő vékony kockás notesze, amelybe utolsó verseit írta (a címünkben szereplő sor a legutolsóból való). Ezt lapozva fogta fel barátja halálát Vas István, és készített számvetést.

Vas most publikált gépiratát az MTA Kézirattára őrzi, és a Radnóti-hagyaték része, korábban a költő feleségének tulajdonában volt. Ferencz Győző szerint Vas valamikor a második világháború utáni koalíciós időszak végén vethette papírra gondolatait, de nem tudni, miért nem közölte szép írását.

Vas Istvánt élete végéig élénken foglalkoztatta Radnóti költészete, személyisége és tragédiája. Konokul vissza-visszatért a „témához”. Ez a korai írás már tartalmazza azokat a dilemmákat, amelyek leginkább izgatták az emlékezőt. Sorsszerű volt-e Radnóti halála? Miben különbözött egymástól személyiségük? Befejezett életművet hagyott-e hátra az egykor barát? Mit lehet kezdeni azzal a paradoxonnal, hogy Radnótit zsidóként ölték meg, de nem zsidóként halt meg? Mi a fontosabb, a költő vagy a mű, a művészet vagy az élet?

Az 1930-as években a „lipótvárosi Közeg”, a „zsidó kultúrfölény” irritálja a költőként induló Vas Istvánt, noha éppen ez volt az a közönség, amely elsősorban képes volt megérteni Vas művészetét. Megbántódott például Fejtő Ferenc 1935-ös kritikájának egyik kitételén, miszerint „Vas István kétségtelenül képességes költő”. Világos, hogy jobban eshetett „a Közegen kívüli” Kassák Lajos értékelése, amikor megmutatta neki első költeményeit: „Uram, maga költő.” Az érzékeny művészt akkoriban ingerelte a blazírt, szókimondó és fanyar, olykor gonoszkodó tónus, amely olyannyira sajátja volt „a Közegnek”, és ami voltaképpen Vastól – mint kritikustól – sem volt idegen.

A fiatal Vas idegenkedése saját alomjától még a népi–urbánus vitában elfoglalt álláspontjára is kihatott akkoriban. Lényegében egyetértett például a népieket választó Illyés Gyula Pusztulás c. írásának (1931) „antipestizmusával”. („Budapest nincs Magyarországon, fölötte, alatta vagy mellette van, tudja, a jó isten, hogy tulajdonképpen hol is van, ha egyszer szellemisége után meg kellene helyét keresnünk. […] A hasító ék [a németek tárnyerése Magyarországon – A szerk.] nagyszerűen működik. Talpát a Drávának vetve nyomul Pest felé, már feleútján van, Fejér megye határán. Útjában kemény, életerős német szigetecskék várják, puhítják előtte a talajt, Pesttől nem kell tartania: az országnak tán fővárosa volt, a népnek soha” – kesergett Illyés.) Később Vas persze már nagyon mást gondolt.

A Holmiban most közölt emlékezés felidézi, hogy Radnóti háború előtti verseit valójában annak a „kis körnek” („a Közegnek”) írta, amely képes volt megfejteni a kódokat, amelyeket az ellenséges politikai környezet kényszerített a költőkre: „Valahogyan úgy, mint a hogyan e kör – melyhez persze magamat is legközelebb éreztem – néha jobb híján különleges blúzokkal, pulóverekkel, húzózárakkal és viharkabátokkal jelezte világnézetét.”

Vast eleinte talán bőszítették Radnóti társasági és művészi sikerei, és az is, hogy míg ő könyökvédős tisztviselőként kereste kenyerét, nemzedéktársa értelmiségiként élhetett. Ő jobban érezhette „a Közeg” ellenállását. Befogadása mindenesetre sokkal későbbi, ha megtörtént egyáltalán, hiszen „a Közeg” a vészkorszakban és kommunista hatalomátvétel után örökre eltűnt.

Radnóti és Vas költői–baráti kapcsolatuk nagy ívet írt le, és a kezdeti idegenkedés után annyira szorossá vált, hogy különösen közös Apollinaire-fordításkötetük idején, 1940 táján „már meglehetősen meglazultak” közöttük „az enyém-tiéd határai”, amely már nem pusztán közös műhelyt, hanem egyenesen szövetséget jelentett – idézi fel Vas István Mért vijjog a saskeselyű? c. memoárjában. És valóban: kis túlzással Vas „adta” például Radnótinak a versformát, a hexametert, míg előbbi kapta utóbbitól a kereszténységet.

A katolizált (és szocialista) Vas a ’40-es évek végén úgy vélekedett, aki zsidónak születik, két dolgot tehet: vagy azt mondja, zsidó vagyok, vagy azt mondja: nem akarok zsidó lenni; de azt nem mondhatja, hogy nem vagyok zsidó. Márpedig Radnóti sokáig ezt tette, ám életének utolsó szakaszában – Vas szerint – „a nem vagyokból mégiscsak a nem akarok lett”.

Mindez az emlékező barát szerint szorosan összefügg Radnóti művészeti teljesítményével. A korai modoros hang az utolsó versekben letisztult, költészete kiteljesült. A tömegsírban megtalált bori noteszba írt versek (közülük való az utolsó is, amely halálos pontossággal megelőlegezi néhány nappal későbbi kivégzését) életművének csúcspontjai. De érdemes volt-e azokért az iszonyatos élményekért meghalni, amelyek Radnóti mesterségbeli tudásán túl e döbbenetes költeményeket táplálták?

Vas úgy gondolja, Radnóti tudatosan vállalta a mártíromságot, mintegy költői-keresztényi alázattól vezetve. A „boldogtalan” barátja Radnótit utólag boldoggá avatja, nem köznapi, hanem keresztényi értelemben. Egyúttal azonban világossá teszi, hogy Vas számára a művészetnél fontosabb az élet: „bár ne lenne boldog, bár ne lenne ilyen tökéletes, ne így lenne tökéletes. […] boldogságánál fontosabb nekem önzésem, melynek itt lenne rá szüksége, tökéletlenül és ellentétesen. […] bevallom, hogy azt, ami történt vele, megmagyaráztam, de nem értem, nem értem.”

Vas tanulmányához fűzött jegyzetében Ferencz Győző világossá teszi, hogy az emlékező nem azt mondja, hogy Radnóti nem akart életben maradni. Ferencz számos adalékkal bizonyítja, amit Vas nem tudhatott, hogy a legendákkal szemben Radnótinak nem sok esély adatott a munkaszolgálat alóli kibúvásra vagy szökésre. Mint ahogy látszik az is, téves Vasnak az az értelemkereső feltevése, hogy még „az általános öldöklésben sem a puszta véletlen dönt az egyedek életéről”. Ferencz Győző rezignálta állapítja meg írása végén: „Radnóti éppúgy túlélhette volna a munkaszolgálatot, mint ahogy meghalhatott volna azelőtt, hogy akár egyetlen sort ír a bori noteszbe”.

Ez a háború, a népirtás, de végső soron a létezés botránya is.

(Holmi, 2009/6)